Csupán annyit szögezek le: megrendülés elegyül bennem kényszerhumorral, ha e témán morfondírozom. Tudván, tapasztalván: ha ránk szakad az ég vagy rengeni kezd alattunk a föld, valamennyien Istenhez fohászkodunk. Bajban van isten. Más időnkben mégsem bízunk benne – már? – elegen, eléggé. Bajban van isten. (Másik értelem.) Főleg, ha szemére hányjuk a világháborúkat s megannyi istentelen embervészt. Válasza közhely: mi csináltuk, nem ő. Csak az a kérdés, mér’ hagytad, Uram?

Mi még nagyobb bajban vagyunk, nekünk egymással kell boldogulnunk, általában nélküle.

Alapvetés után egy vallomás. Magasztos tárgyak és személyek önkéntelenül viccelődésre ingerelnek, amit csupán családom tragikomikus történetével próbálhatok magyarázni. Akárhogyan is alakultam ilyenné, amidőn Szalatnai nevű osztálytársam a felsőtagozatban szellentett a Himnusz alatt az évnyitón, beleröhintettem a halk zárófutamba. (Intő.) Olykor eszembe jut ez az intermezzo, ha elhangzik a nevezetes zenemű. A rendszerváltozás táján felelőtlenül elmeséltem ezt egy interjúban, iskolai éveimre emlékezve. Máig föl-fölbukkan a jobboldali sajtóban, hogy miféle ember V. M. aki, ha meghallja nemzeti himnuszunkat, rögtön szellent!? Az ember vigyázzon a szájára. Meg a fenekére.

Nagyobb gond, hogy egy regényben – Utazások Erotikában – pindurkát humorizáltam az akkor frissen pápává választott Ratzinger bíboroson, azaz XVI. Benedeken, egy kevéssé sikeres rádiónyilatkozata kapcsán. Ekkor épp az ő hazájában időztem huzamosabban. Regényhősöm, aki szintúgy Berlinben tartózkodott, XVI. Kinedeknek titulálta. (A pápákra a holokauszt idején tanúsított passzivitásuk miatt haragudott, erről majd máskor.) A regény megjelent németül. Most érkeztek a tiszteletpéldányok. Egy éve írtam a kiadónak, ha gondolják, ezt nyugodtan kihúzhatják. Amúgy sem könnyű szóvicceket lefordítani. Nem nézem meg a példányokat. Aggódom.

Jártam Rómában többször a közelmúltban. Egy ízben (a körülmények nem férnek ide) nyílt téren szembetaláltam magam őeminenciájával. A pápamobilnak nevezett, nyitott autón ült, két oldalán, szintben lejjebb, testőrei. A jármű épp kanyarodott ki a Vatikán épületegyütteséből, garázsféleségből, körötte további (gyalogos) biztonsági férfiúk nyüzsögtek. Összetalálkozott a tekintetünk. Úgy éreztem, rám ismert, azaz talán összekevert valakivel, mindenesetre barátságosan biccentett. Tétova lépést tettem feléje, mire a fegyveresek rögtön odaugrottak, kezük a pisztoly agyára markolt. XVI. Benedek őszentsége azonban intett nekik, hogy ez fölösleges, és íves mozdulattal megáldott.

Ojvé, gondoltam, ha tudná… Nem érdemlem meg. Csakhogy pápák olykor a gyilkosukat is megáldják. Talán tudja. Erős késztetést éreztem, hogy letérdeljek a betonra, de a krimiben jártas huszonegyedik századi ember fegyveresek közelében óvakodik a hirtelen mozdulatoktól. Bámultam hosszan a lassan tovahaladó pápát, latolgatva, miért járja át a lelkem egyfajta bódulat, melynek isteni eredetét el tudtam fogadni. Lélegzetem fölgyorsult, homloklebenyem mögött az Örömóda harsant föl, csöndesen, de magabiztosan és kristálytisztán.

Na. Most mi van? Ennyi elég, hogy hívővé magasztosuljak? Én, a zsidók, szerbek, szlávok kavarodásából magyarrá olvadt család sarja, akit római katolikusnak kereszteltek, 1956 nehéz esztendejében titkon hittanra járattak, minek folytán gyóntam, áldoztam, ministráltam, körmentem, egészen addig, amíg be nem csapott a hittanoktató nővér? Hatéves koromban szakítottam az egyházzal, hittem azóta sok mindenben valamelyest, zentől zenéig (rock), szépirodalomtól nyelvtudásig, asztrológiától ji-kingig. Épp csak magamban nem hittem soha. A megragadott pillanatban viszont, egyetlen kézmozdulatnak köszönhetően, váratlanul átjárt a forró döbbenet: lehetek én azért valaki, ha őeminenciája ismerősnek talált. Az kevésbé meglepő, hogy kiolvasta bús kutyaszememből: ártani-bántani nem akarnék.

Bajban, ugye, van isten, lásd fenn. Történetem tanulsága: néha baj híján is. Gyönge hit sem diszkvalifikál.

Ezt jól jegyezzem meg, szükségem lehet rá. (Egyszersmind jól felejtsem el, hogy baj azért mindig van.) Halleluja.