Nem osztogattak pálinkát és foszlós kalácsot kosárból az út mellett álló bámészkodóknak, s nem akadt udvar, ahol ponyvás sátrat állítottak volna a lakodalmas nép etetésére, itatására; nem öltek disznót, nem vágtak tucatnyi tyúkot, hogy a százfős násznépet jóllakassák, s a helyi asszonyok sem nyújtottak többméternyi rétest egyszerre már jó ideje.

– Itten már a fiatalok csak összeállnak, aztán úgy „bungatnak” – mondja a falu első utcájában lakó, hatvanhárom esztendős Kis Józsefné, aki negyvenöt éves fiával, Lászlóval él közös portán. Lászlót is csak egyszer csapta meg a házasságkötés szele, amikor Miskolcon kertészként dolgozva megismerkedett egy lánnyal, de frigy aztán nem lett belőle, mert a férfi megunta a városi életet meg az asszonyt is, és hazatért szülőfalujába.

Oda, ahol most épp új házasságkötő terem épül, uniós támogatással, huszonhárommillió forintból.

– Itt öregasszonyok meg öregemberek laknak, a fiatalok elmenekültek, mert nincs munka, aki meg maradt, annak se pénze, se kedve házasodni –legyint Kis László, aki szerint sokkal jobban jártak volna, ha a házasságkötő teremre szánt pénzből inkább utat építenek a kicsike borsodi faluban.

Csakhogy támogatást házasságkötő terem építésére kaptak. Hivatalosan a fonyi körjegyzőség épületének felújítására, bővítésére pályázott az önkormányzat 2009 decemberében, a terveken s az építési dokumentációban azonban már a házasságkötő terem elnevezés szerepel. – Itt lesz majd a központi helyiség – mutat körbe az egyelőre csupasz falakon a zúgó betonkeverő mellett a kivitelezést végző encsi építőbrigád egyik tagja. A létesítmény megfelel az uniós irányelveknek, mozgáskorlátozottak is megközelíthetik, kiváló szigetelése pedig csökkenti a fűtési költségeket is.

A polgármester, Ivancsó János gondterhelten hümmög, amikor azt kérdezzük, hány házasságkötésre számít az új, modern épületben. Végül azt mondja, nem muszáj azt csak esküvőkre használni, elvégre a körjegyzőségnek Fonyon kívül Regéc és Mogyoróska is tagja, akár kistérségi gyűléseket, más összejöveteleket is tarthatnak, s felléphetnek a gyerekek is egy-egy műsorral. Mikor azt firtatjuk, mennyi esküvő esik meg egy évben az alig négyszáz lelkes faluban, a polgármester még inkább elbizonytalanodik. Aztán talányos választ ad, azt mondja, „évenkénti rendszerességgel” van ilyen. Aztán pontosít: lehet, hogy inkább két-három évenkénti rendszerességgel.

Az utcán csak időseket látunk, de hosszas keresgélés után végre találunk egy huszonéves lányt az egyik házban. Kérésünkre megszámolja, hány hozzá hasonló korú fiatal él a faluban. A két keze elég erre, azt mondja, tíznél nincsenek többen. S egyet sem ismer közülük, aki házasságkötés előtt állna, vagy azt tervezgetné.

– Ha itt lennék esküvői fényképész, felkopna az állam – jegyzi meg lakonikusan fotós kollégám, majd abban is megegyezünk, hogy új vállalkozásként esküvőiruha-kölcsönzőt sem nyitnánk a faluban, s vőfélynek sem állnánk. Keressük a helyi anyakönyvvezetőt is, hogy megtudjuk tőle, hány párt adott össze az elmúlt években, de kollégái azt mondják, szabadságon van. A megkérdezett hivatali dolgozók közül senki nem emlékszik esküvőre az utóbbi három-négy évben. Aztán egyiküknek felcsillan a szeme: tavaly, a regéci várban még iscsak volt egy házasságkötés, és mivel Regéccel egy körjegyzőséghez tartoznak, akár azt is mondhatják, volt egy lagzi a kistérségben az elmúlt esztendőben.