Mikulás
A gyerek utálta, hogy Luca-napkor oda kell menni, például a Panni néniékhez és le kell majd heveredni a földre, hogy aztán a tyúkok is meg a ludak is így megheveredjenek és sok-sok csirke, meg liba szülessen, amit majd a Panni néni a férjével szépen megeszik évközben. Neki le kellett erre az ócska, zsíros kockakőre heveredni, a macska koszos tányérja mellé, amiben a tavalyi csirkék csontmaradványai bűzölögtek. Amikor felállt, az asszony a kezébe nyomott egy zacskó savanyú cukrot, az volt a fizetség.
De hol van még a Luca-nap, előtte jön a Mikulás. Abban az évben délután jártak iskolába. Kevés volt a terem, sok az osztály, meg kellett osztani, ki reggel, ahogy kell, ki délután. A parasztok már átmentek az őszi sáron és beleértek a hóba. A nap korán eltűnt, ha négy órájuk volt, akkor is vaksötétben kellett végigbaktatni a Dózsa utcán, át a patakhídon. Bátorságpróba a hazajutás. Akkor vagy már elég nagy, ha meg tudod húzni a nagyharangot a templomban, át tudod vinni a misekönyvet az oltár egyik oldaláról a másikra, és haza mersz menni rettegés nélkül vaksötétben.
A gyerek nagy akart lenni. Elindult az iskolából. Még sokan látták volna, ha fél, de nem félt, részben épp azért, mert az útnak ezen a szakaszán még sokan voltak. A postától ment egyedül. Épp onnan, ahonnét már közvilágítás alig, pár lámpa, pontosan tudta, hol: a sarkon, ahol az utca elfordul, a hídnál, és a házuk közelében. A három halvány fénypont közötti sötét szakaszokon kellett átjutnia. Hiába volt vaksötét, a vaksötétben is voltak sötétebb foltok, a fák mintha a sötétben is árnyékoltak volna, a házakból itt-ott maszatos fény szüremlett ki, de nem jutott tovább az utcaajtónál, a járda fekete maradt, és minden fekete volt rajta, fekete lyukak, fekete fűcsomók, fekete kövek, fekete gyerek. Kóborló kutyák vakkantottak, itt-ott a tyúkok riadoztak a hideg télesti csendben, talán épp a patkány készülődött rájuk törni, hallották, ahogy rágcsálja az ól deszkáit.
Mikulás-nap van, a falu ilyenkor megtelik Mikulásokkal, akik végre egyszer az évben számon kérhetik a gyerekeken, hogy hogyan viselkedtek. Nem olyanok, mint a tévében, hogy szép szánkón jönnek, díszes piros ruhában, aranyos puttonnyal a hátukon. Ezek szőrcsuhában járnak, a deréknál lánccal összekötve, a hátukon egy nagy szüretelőputto ny, fejükön kucsma, az alól lóg ki a kócszakáll, a kezükben kolomp meg egy hatalmas bot. Mondta reggel az anyja, hogy vigyázzon hazafelé menet, nehogy összetalálkozzon velük, mert nem szeretik, ha gyerekek kóborolnak este az utcán, és nem érdekli őket, hogy az iskola miatt, szó nélkül odacsapnak azzal a hatalmas mogyorófa bottal. De haza kell jönnöm, mondta a gyerek, s hogy nem ő találta ki ezt a délutáni iskolát. Minek született annyi gyerek, ha nem férnek be az iskolába. Az anya nem szólt semmit. A gyerek erre gondolt, mikor a patakhíd felé ment, a torkában lüktetett a szíve, próbált átlesni a kenőcsre sűrűsödött levegőn, de nem látott semmit, nem szokott még hozzá a szeme a sötéthez. Hirtelen egy zörrenés, gyorsított, kutya húzott el mellette, mordult egyet, de továbbszaladt, aztán messze mintha egy Mikulás imbolygott volna el a híd felé, lassított, nehogy utolérje. Épp, amikor visszatartotta a lépéseit, akkor érezte vagy hallotta, nem is tudta, hogy melyik volt előbb, de suhant a télikabátján a bot. Mit keresel te ilyenkor az utcán, kiabált a hang, hasonlított a falusi férfiak hangjára, nem egy konkrétéra, hanem az összesér e. A gyerek nem szólt semmit, futásnak eredt, de a botok még elérték, épp a hídra jutott volna, amikor a másik Mikulás karjaiba szaladt. Az is kiabált valamit, meg káromkodott, hogy mi a lófaszt keresel te itt az utcán, apád tudja, anyád tudja és ütött.
A gyereknek fájt a háta, amikor hazaért. Nem volt semmi útközben, kérdezte az anya. Nem, mondta a gyerek. Mikulással nem találkoztál? Nem, mondta a gyerek. Akkor vetkőzz gyorsan, mert hozzád is jön. Most, kérdezte a gyerek. Most van Mikulás, mondta az anya. A gyerek levetkőzött, leült a konyhába az asztal mellé. Várt. Az apa is ott ült és ijesztgette a gyereket, hogy most minden kiderül. A gyerek félt ettől a mindentől. Arra tanították, hogy ő bűnös. Eleve az. Ilyennek született. Teljesen átélte az eredendő bűnt például, hogy evett egy olyan fáról, amiről nem szabad, ráadásul tényleg evett tavasszal, a Turák Feri bácsi májusi cseresznyefájáról, csak neki volt ennyire korai, s hogy ez a bűn mindig megmarad, akkor is, ha mást nem követ el. Ebbe az ijesztgetésbe csörrent bele a lánc meg a kolomp. Itt van, mondta az anya. A kutyák vonyítottak, nem szerették a Mikulásokat, a lépések egyre közelebb értek, aztán a bot koppant a konyhaajtón. Dicsértessék a Jézus Krisztus!, mondta a szőrök között. Az anya meg az apa köszönt, a gyerek nem emlékezett rá, hogy igen vagy nem. A Mikulás közelebb csoszogott a gyerekhez, hatalmas botjával rávágott az asztalra, a gyerek összerezz ent. Tudsze imádkozni, kérdezte. A gyerek nem tudta mit mondjon, mert különben tudott, de most valahogy olyan érzése volt, hogy ez a tudása elszállt.
Tudok, mondta, abban bízva, hogy nem ellenőrzi. Akkor kezd el a miatyánkkivagyamennyekbent. Mi atyánk, ki vagy a…, remegett a hangja. A Mikulás újra az asztalra vágott, és megint, hogy hangosabban, hogy mért nem tudja rendesen, hogy az iskolában is, és hogy mennyire rendetlen, hogy széthagyja a könyveit, hogy elkésik az órákról, hogy nem csirkázta le a krumplit, amikor az anyja azt kérte, meg hogy apádat anyádat tiszteld, meg hogy... és ütötte az asztalt. A gyerek egyre kisebb lett, húzódott össze minden ütésnél, hátha egyszer csak majd nem látszik. De látszott. A Mikulás tovább verte a konyhaasztalt, az apa mintha nevetett volna közben, amikor az anya végre azt monda, hogy most már elég lesz, mert ennél azért jobb volt ez a gyerek, adja oda az ajándékot, aztán menjen. A Mikulás még ütötte az aszalt, de végül elővett egy csomagot. Narancs is volt benne. Ebből tudta a gyerek, hogy ez igazi mikulás, mert a faluban soha nem lehetett narancsot kapni. Ahogy a csomag az asztalra került, az anya kitolta a szőrmók alakot a konyhából. Menjen már, biztos máshol is várják, mondta, aztán gyorsan becsukta a konyhaajtót, nehogy bejöjjön a hideg vagy vissza a Mikulás.
A gyerek nem mert a csomaghoz nyúlni. Nem bontjuk ki, kérdezte az apa. A gyerek kapta, mondta az anya. De, kibontom, mondta a gyerek, és elővett egy tábla csokit, szép téli kép volt rajta, azzal a szánkós Mikulással, aki városokban meg külföldön viszi a gyerekeknek a csokoládét. Megbontotta, az apa kért egy kockát, az anya meg hogy ez a Lajos mennyire nagy marha. Ja, mondta az apa. Mért marha a Lajos bácsi, kérdezte a gyerek. Mert teliszopja magát. Honnét tudja az apa, kérdezte a gyerek, az apa, meg hogy látta, hogy részeg. Sötétben nem is látszik, ha valaki részeg, velem különben mindig nagyon rendes a Lajos bácsi, mondta a gyerek. Jövőre nem őt hívjuk, mondta az anya. Hová? Az anya nem válaszolt, a gyerek ette a meleg konyhában a csokit. Az apa kért néha egy kockát. Az anya mondta, hogy ne edd meg, a gyereké. Én nem kaptam, mikor gyerek voltam, mondta. A gyerek a narancsot nézte, azon gondolkodott, hogy az alma is ilyen különleges lehet-e Afrikában, és milyen kár, hogy nem azt látja az ember különlegesnek, ami van.
