Öt éve nem hívta senki ilyen ötlettel, s most is csak azért vette fel a telefont, mert Jim Brooksnak köszönheti két Oscar-díját a Becéző szavak (1983) és a Lesz ez még így se! (1997) főszerepeiért. A rendező egy vígjáték mellékszerepére hívta. Kis foci, nagy pénz, Nicholsonnak felcsillant a szeme, mert pár napos forgatásért tizenhétmillió dollárt kapott. A How Do You Know? című komédia kapcsán Hollywoodról, életről, munkáról, családról New Yorkban adott interjút a Népszabadságnak.

– A fickó, akit ebben a filmben játszik, egész életét a vállalatának szentelte. Ön minek?

– Ennek, amit csinálok (nevet), én is egész életemben a sikerért kapartam. Néha kicsúszik a számon, hogy persze, színésznek lenni, főleg az én bőrömben, könnyű. De nem igaz. Persze ha az ember megválogatja, kivel dolgozik, minden megy, mint a karikacsapás. A siker is könnyebben jön, és sikerrel a hátad mögött még könnyebb tovább hajtani fölfelé. Mondtam is a minap Jimnek, nincs annyi pancser ebben a szakmában, ahány féltékeny kolléga.

– Vallja be, szerencséje is volt, mert könnyedén és minden kritikai szemrehányás nélkül váltogathatta a művészfilmet a kommersszel.

– Mert az volt az elvem, kommerszből is csak azt vállalom, amit érdemes. De igaza van, mázli kérdése is. A Szelíd motorosok bedobott a köztudatba, csak arra kellett vigyáznom, mire mondok igent, mire nemet, és valahogy folyton jóba nyúltam. Egy szerepemet se kentem oda soha, és ha meló volt, akkor nem volt az életemben más. Közben folyton a holnapra kacsingattam, mert ebben a szakmában senkit nem érdekel, mit csináltál tegnap, pláne tegnapelőtt. A kamera gyilkos tükör, ott nincs mese, kiderül az igazság. Én mindig bírtam ezt a feszültséget. Főleg azért, mert két film között annyit lehet lazítani, amennyi belefér, és ez a rendszertelen rendszer pont az én ínyemre való.

– Nem csinált belőle titkot, hogy Polanski máig a legjobb barátja. Mit gondol, lesz még dolga vele a kamera előtt?

– Nem Polanski az igazi vesztes, hanem Hollywood. A fele se igaz annak, amit fecsegnek, de a sajtó máig rajta köszörüli a nyelvét, amitől ez a hazugsághalmaz csak dagad tovább. Dicséretére legyen mondva, ember nem képes úgy kezelni, mint Roman Polanski. Erős, mint az acél. Még nekem se nyavalygott soha. Egy rossz szót nem hallottam tőle senkiről, kivéve azokról, akik csúsztatnak. Kivételes pali még hollywoodi léptékkel is. Dolgoztam Milossal (Forman – a szerk.), találkoztam Antonionival, haverkodtam a francia új hullámosokkal, jól ismerem a németeket, sok európai rendezővel hozott össze a sors a munka kapcsán, de egyik se vette olyan jól a kanyart ebben a hollywoodi dzsumbujban, mint Roman. Mintha rá szabták volna a stúdiórendszert. Ő is utálja, ha megkötik a kezét, de úgy csúszott ki a megkötések alól, mint az angolna. Ami pedig a körülötte kavart balhét illeti, mindenki tudja, hogy a rendőrökből nem lehet hülyét csinálni a sajtóban. Ha egyszer valakire rászállnak, addig matatnak, amíg találnak valamit. Ebből nem lehet jól kijönni, sajnos.

– A Szelíd motorosok óta alaposan megváltozott a hollywoodi tájkép. Sokkal nehezebb betörnie annak, aki ma Jack Nicholson akar lenni.

– Nagyon igaza van. Ebben a How Do You Know című csacskaságban csupa világhírű fiatal kollégával játszom, és sajnos mindannyiuk karrierje olyan bóvlikon múlik, hogy a szívem szakad meg értük. A Csillagok háborújával kapott gellert ez a szakma, mikor elkezdték a számítógépes trükközést. Akkor azt hittem, ez is csak múló divat lesz, de átvette a hatalmat attól az értelmes, gondolatgazdag mozitól, amit én meg még egy páran szeretünk. Azt szoktam mondani a kollégáknak, még egy színész se döglött bele abba, amit kivágtak egy filmből. Abba viszont sokan, ami benne maradt.

– Ez a trend az oka annak, hogy évek óta nem láttuk? Hogy nem kap igazán jó ajánlatokat?

– Ahogy öregszem, egyre jobban azon kapom magam, hogy ugyanúgy prüszkölök, mint a pályám elején. Se látni, se hallani nem akarom a koromat. Minek? Csak beszűkít. Huszonévesen is azt mondtam, mi közöd hozzá, hány éves vagyok, ha a saját nagyanyámat is el tudom játszani? Jack Nicholson elmúlt hetven. És? Akkor mi van? Miért kéne nekem folyton azt játszani, hogy nyugdíj, az asszony meghal, az özvegy unatkozik és a vén trotty haverjaival kiruccan Vegasba vagy New Yorkba? Hol itt a kreativitás? Még egy rossz napomon is jobbat írok! Ezért áldozzam fel a jó kis életemet? Vagy írjam át én? Tudja, hányszor csináltam?! Mondhatnak, amit akarnak, szarból nem lesz palacsinta, és nekem se kanalam, se szükségem nincs rá, hogy ilyesmihez adjam a nevem. Nem vagyok az a fajta színész, akinek viszket. Szeretek dolgozni, de csak jót és jól. Az utóbbi két évben két jó könyvet láttam, meg is kaptam mind a két szerepet, kitaláltam, körülrágtam, megcsináltam, jólesett, ámen reá. Sírdogálni meg mi értelme, hogy nincs több, nincs jobb? Nem érdekel. Jól vagyok, az egészségem is, lekopogom, lóvéra sincs szükségem, receszszió ide vagy oda, mert nem gazdálkodtam ügyetlenül a pénzemmel. Az évek során biztos kicsúszott a számon, hogy a színész nem megy nyugdíjba, de ha fél évre kivonja magát a forgalomból, elindul a pletyka, hogy tán már nem is él. Ha néha előkerülök a kuckómból, többnyire azért van, mert még mindig beszopom, hogy Jack, annyira hiányzol, ezt csak te tudod megcsinálni!

– Ahhoz mit szól, ahogy a média megváltozott? Ha ma fiatal lenne, tudná kezelni?

– Húsz-harminc éve mindent tudtak és mindent megírtak rólam. Sose csináltam semmiből titkot, nem volt miért. Ötven éve ugyanaz a telefonszámom. Titkárnőm van, nem üzenetrögzítőm. Mobilom csak azért volt, hogy a kocsiból oda tudjak szólni, hogy kések. Nem tudok mit kezdeni a mai celebkultúrával, csak sajnálom a fiatalokat, akiknek nincs életük.

– Pár éve azzal zárta a beszélgetésünket, hogy bolondul a szerelemért. Most is szerelmes?

–Naná! Saját magamba. Élvezd az életet, ez a mottóm és ez az etikám. Unalmas öregember vagyok, aki azt mondja, a mának élj, mert nem biztos, hogy fölébredsz holnap. Jókedvvel mondom, és mindenkinek ezt ajánlom. Az isten szerelmére, karácsony van, tessék egy kicsit kiengedni, örülni az életnek, mert ki tudja, mi jön utána. És nem hiszek a paradicsomban, mert ha nem tudok segíteni a földi bajokon, akkor a túlvilág csak mese habbal.

New York, 2010. december