Rúzs
A bioszóra elmarad, senki se jön be helyettesíteni, eltelik tíz perc, az aligazgató jön be, azt mondja, menjünk ki az udvarra, ebben a szép időben jót tesz a levegő, ő csak annyit kér, hogy ne hangoskodjunk, ne zavarjuk meg a többieket. A többi lány gumizni megy, engem is hívnak. Azt mondom, menjenek csak, majd később én is utánuk megyek.
Megvárom, amíg eltűnnek a folyosóról, aztán felmegyek a lépcsőn a könyvtárhoz. A könyvtár zárva van, körülnézek, nehogy valaki meglásson, aztán előhúzom a vitrin mögül a pótkulcsot. Gyorsan kinyitom az ajtót, gyorsan bemegyek a könyvtárba, gyorsan bezárom magam mögött az ajtót.
A könyvtárosnő a titkos könyveket a második sorban tartja a legfelső polcon. Először oda kell tolni a nagy háromméteres kerekes létrát. Elég nehéz, jól meg kell lökni, azután már szépen gurul.
Aztán, ha a helyén van, fel kell mászni a legtetejére, fel kell állni a kis deszkaplatóra, félre kell húzni a vörös kötéses évkönyveket, és mögöttük ott vannak a titkos szerelmes regények. A könyvtársnő azt mondja, ma már nem írnak ilyen szépeket, ezek nagyon régiek, még a háború előttről vannak. Nemcsak regények vannak ott, hanem titkos divatlapok is. Nem szabadna ilyesmit tartani a könyvtárban, de a könyvtárosnő azt mondja, ezektől szebb az élet.
A divatlapokat még a regényeknél is jobban szeretem, csak pár szót tudok elolvasni belőlük, mert franciául vannak, de nem az a lényeg, minden lapjuk fényes és csillogó, olyan vastagok, minthogyha telefonkönyvek lennének.
Előveszem a kedvencemet, azt, amelyikben a földig érő bundákat viseli a fekete bőrű lány. Az a kedvenc képem, amelyiken egy hosszú ezüstróka bunda van rajta, fél kézzel összehúzza magán, mintha fázna, de közben egészen combig kilátszik alóla a pucér lába, fent meg a nyaka, és az egyik melle is oldalt. Ezt a képet hagyom utoljára, először a többit lapozom végig, éppen azt nézem, amelyiken a lány egy szekrényben áll egy csomó bunda között, mintha el lenne bújva, amikor kinyílik a könyvtár ajtaja, és bejön a könyvtárosnő.
Becsukja maga mögött az ajtót, ráfordítja a kulcsot. Nem engedi el a kilincset, egy darabig csak áll az ajtó felé fordulva, rázkódó vállal, hangosan sír. Nem merek megszólalni, összehúzom magam a létra tetején. A könyvtársnő megfordul, csupa könny az arca. Odamegy az asztalához, a kancsóból tölt magának egy pohár vizet, lassan megissza, zsebkendőt vesz elő, orrot fúj, megtörli az arcát.
Egy pillanatig csak áll, mereven előre néz, nem látom, hogy hova, oldalra hajolok, látom, hogy saját magát nézi az ablak tükrében.
Hirtelen hátranyúl, leveszi a hajáról a szürke kendőt, az asztalra dobja, kibontja a kontyát, az asztalra csapja a hajcsatját a kendő mellé, aztán leguggol, kihúzza a legalsó fiókot, egy nagy fekete fadobozt vesz belőle elő, az asztal tetejére csapja, olyan, mint egy kicsi bőrönd.
Fúj egyet, úgy, mint aki nagyon haragos, aztán kinyitja a dobozt.
Ahogy a doboz kinyílik, lépcsőzetes fió kok emelkednek ki belőle, látom, hogy mindegyik tele van tégelyekkel és ecsetekkel és üvegcsékkel, a fedelének a belső oldala pedig egyetlen hatalmas tükörlap, felnagyítva látom benne tükröződni a könyvtársnő állát, a száját és a nyakát.
Látom, hogy nézi magát, először balra fordítja a fejét, aztán jobbra, aztán egyenesen előrenéz, elfintorodik, két kézzel hátrasimítja a haját, a hüvelykujját a halántékához nyomja, hátra és felfele húzza az arcán a bőrt.
Megint elfintorodik, egy tégelyt vesz elő, kinyitja, krémet ken az arcára, aztán egy nagy ecsettel bepúderezi magát, a púder nagyon illatos, még a létra tetején is érzem, egészen más szaga van, mint a Nagymami púderének. A könyvtársnő másik pamacsot vesz elő, pírt ken vele az arcára, aztán kifesti a szemét, de nem csak egyféle festékkel, hat- vagy hétféle színt is használ, sokosztatú aranyszínű tartóból keveri a színeket.
A száját is ecsettel festi ki, még soha nem láttam ilyet, először egy vastag ecsetet használ, aztán egy egész vékonyat, a tégelyben a rúzs bordóvörös, nagyon szépen csillognak tőle az ajkai.
Egészen más lett az arca, csak a tükörből látom, ha nem tudnám, hogy a könyvtársnő az, nem ismerném fel.
Nézi magát, próbál mosolyogni, a tükörben látom, hogy remeg a szája, hirtelen kinyúl, két kézzel lecsapja a doboz fedelét, felkapja az asztalról a szürke kendőt, vizet ön rá a pohárból, aztán elkezdi letörölni az arcáról a festéket.
Nagyon lassan felemelem a divatlapot, becsukom, vissza akarom dugni a könyvek közé.
A könyvtársnő hirtelen az asztalra dobja a kendőt, megint felnyitja a dobozt, a tükör egy pillanatra a szemembe villantja a napfényt.
A divatlap kicsúszik az ujjaim közül, utánanyúlok, már nem tudom elkapni, nagyot csattan, ahogy a földre esik.
A könyvtársnő a csattanásra hátrafordul, az arcán ijedtség és harag, és még ott van rajta a rúzs nyoma és a szemfesték nyoma, ettől egészen öregnek látszik, egy pillanatig azt hiszem, hogy rám fog kiabálni, de nem, megrándul az arca, aztán rám mosolyog.
Azt kérdezi ott voltam egész idő alatt?
Mondom, hogy igen.
Int, hogy jöjjek le.
Lemászom a létrán, lehajolok, felemelem a földről a divatlapot.
A könyvtársnő odajön, felé nyújtom a lapot, mondom, hogy bocsánat, nem akartam leejteni, a könyvtársnő bólint, kiveszi a kezemből, azt mondja, majd ő helyre teszi. A szabad kezével egyszerre felém nyúl, végigsimítja az arcom, az ujjain érzem a rúzs és a púder illatát, egészen lágy és meleg az érintése.
Leengedi a kezét, azt mondja, jobb ha most megyek, de ha akarom egyszer majd megtanít sminkelni.
A hegyes rúzsecset jut eszembe, a mozdulat, ahogy a könyvtársnő belemártotta a vörös tégelybe, bólintok, azt mondom, köszönöm.
