Sejtelmem sem volt, miről beszél.

– Zsidókörút – ízlelgette elégedetten az általa alkotott szót. – Ez jó. Különben se árt magának, ha tanul valamit. Hogy ne csak irodalommal foglalkozzon, hanem a valósággal is. Ami nélkül nincs jó irodalom, tudja meg. Na, akkor szedje össze magát, felcsöngetek, ha odaérek – tette le a telefont. Nem tudtam mit tenni: menni kellett.

Öltönyt viselt és szürke kalapot. Irigyeltem a kalapért, rajtam sehogy sem állt. Metróval mentünk, a Deák téren szálltunk le. Legalább szép az idő, gondoltam aggódva. Nem mertem megkérdezni, milyen hosszú kirándulásra számíthatok.

– Mit gondol, miért ide hoztam? – cövekelt le a lépcső tetején, és körbenézett.

– Fogalmam sincs – ráztam a fejem. A Király utca sarka felé mutatott. – Na, ide figyeljen! Ott... látja... ott állt valamikor egy ház. Az Orczy-ház. Pest legnagyobb bérháza. Itt éjszakázhattak először azok a zsidók, akik álomra hajthatták a fejüket ebben a városban. Tudja, mikor volt az? És hogy milyen alkalomból? És hogy honnan jöttek? Na? A hajóhídon át jöttek piacozni az 1790-es években Óbudáról, ahol a Zichy-birtokon kaptak letelepedési engedélyt. Korábban nem is alhattak itt, estére vissza kellett menniük.

Elindult az Erzsébet tér irányába.

– Itt volt a vásár, évente négy alkalommal. Többnapos nagyvásár. De persze bonyolult az élet, pláne a zsidóé a kósersággal, szombattartással, úgyhogy szereztek engedélyt, hogy a vásár idején itt tölthessék az éjszakát. Másokat se engedtek be az akkori belvárosba... az evangélikusokat, a reformátusokat, a görögöket, a románokat... aztán azok is megkapaszkodtak. A kirakodóvásár ott volt, ni! – mutatott a tér felé. – A Madách téren meg a zsidópiac –fordult vissza. – És itt az Orczy-házban, a piachoz közel bérelhettek először szobát a zsidók. Hatalmas bérháznak számított: negyven lakás, száznegyvennyolc szoba... Lett itt mészárszék, fürdő, iskola, két zsinagóga, kóser vendéglők, üzletek, raktárak, és ami ennél is fontosabb, sok lakó. El se tudja képzelni, mi volt itt azelőtt – bökött a Király utcára. – Kertváros, szőlősdombok... Az utcanevek is erre emlékeztetnek. Kertész, Akác, Nagydiófa... Csak lassan épült ki a negyed. De a Deák Ferenc tér lánykori neve bizony Zsidó piac és Zsidó tér volt, ezt kevesen tudják ma... –torpant meg hirtelen, majd folytatta:

– És az Orczy’sche Café? A gabonakereskedők kávéháza? Hunyja be a szemét, és képzelje el azt a bábeli nyüzsgést. A nyersbőr illatát... Egyszerre volt parlament, gabonapiac, tanító- és kántorbörze. Ültek a megszeppent jelöltek a padon, és bizony itt énekeltek először, itt, a kávéházban... És mivel nem kereskedtek? A pincében raktárak: gyapjú és nyersbőr, dohány, gubacs, toll, timsó, sziksó a bőrfeldolgozáshoz, a kávéházban kegyszerárusok és tóramásolók, házasságközvetítők és halottmosdatók... Glattkóser kávéház lett később, ahol kalapban ültek a vendégek, és jiddis lapokat is olvastak. Persze, mindehhez azt is tudni kell, hogy zsidók csak 1864-ben kaphattak kávémérési engedélyt.

Ballagtunk végig a Király utcán, bekukkantva a mellékutcákba is, ha hirtelen eszébe jutott: emitt volt egy híres rabbinak imaháza, amott lakott egy neves történész. A zsidó háromszögről beszélt: az ortodox, a neológ és a status quo irányzat alig több mint fél évszázad alatt felhúzott három nagy zsinagógájáról. Nem kellett bemennünk, jártunk már ott együtt.

– Látott maga egyáltalán fotót a régi Király utcáról? – kérdezte. – Tisztára, mint a Lower East Side volt a huszadik század elején. Héber betűs portálok is voltak... Sűrűn lakott negyed, tele emberekkel, tele élettel, kocsmákkal, mulatókkal, énekesnőkkel és kuplerájokkal. Képzelje, még Franz Kafka is járt itt egyszer! Egy jiddis színész barátját látogatta meg az első világháború idején, aki itt játszott egy lebujban. Képzelheti azt a szerencsétlent, míg ideáig csúszott: Pesten jiddis színésznek lenni az első világháború idején... Ki akart itt jiddis színházat? Aki színházba járt, távolodott a zsidóságtól, aki jiddisül beszélt, az meg a színházra fújt. Azért ez nem olyan volt, mint Singer Varsója... Nyomorogni viszont itt is lehetett. Persze sokan azért kiemelkedtek.

Kiértünk az Erzsébet körútra, ott balra fordult.

– Erre jöttek a zsidók, ahogy épült a város. Ők is építették. Képzelje csak el, valakinek az apja még tollas zsidó volt, bejárt a vásárokra, és engedélyért folyamodott, hogy itt megalhasson, később, hogy lakást bérelhessen. A fia már pálinkafőzdét nyitott a Király utcában, vagy kávékimérést itt, a Körúton – mondta, és a kirakatokat nézegette. Kíváncsi volt mindenre, szenvedélyesen kérdezgetett, kommentálta az árakat, a kínálatot.

– Az unoka, mondjuk, már befutott kávéházas – tért vissza félbehagyott gondolatmenetére már az Oktogonnál. – Például olyan, mint az a Steuer volt, aki az Abbáziát alapította. Maga nem is ismerhette már az Abbáziát... Mert persze elvették tőlük a zsidótörvények idején, aztán meg, aki túlélte közülük negyvennégyet, a gettót vagy a deportálást, rövid időre visszakapta, csak hogy a kommunisták államosíthassák. Lehet, persze, hogy aki államosította, az is zsidó volt... Ilyen is előfordult, sajnos. Mindegy, hagyjuk! – komorodott el. – Nem erről akartam beszélni. Ma nem. Gyerünk tovább!

Elhallgatott, némán mentünk egymás mellett a Teréz körúton. Azért hallgat, gondoltam, mert ha beszélne, csak olyasmit mondana most, amit nem akar. Némasággal védekezik az emlékei ellen. Azért is rejtőzik el néha hetekre, hónapokra a világ elől, hogy ne kelljen beszélnie. Mert ha lát valakit, akihez szólhat, újra előtör mindaz, amire nem akar emlékezni, és az emlékei olyankor is kikövetelik maguknak a szavakat, amikor a legkevésbé sem akar róluk beszélni, sőt akkor is, amikor éppen azért beszél másról, hogy egyáltalán ne kelljen velük foglalkoznia.

– Hol is tartottam, Miklós? Hányadik nemzedéknél? – kérdezte a Nyugatinál, ahogy átvágtunk az aluljárón. – Képzelje el, mondjuk a negyedik nemzedéket. A szegényebbje marad a Király utca környékén, vagy kitántorog Amerikába, szerencsét próbálni. Egy másik része viszont jómódú polgár lesz, és már itt lakik a Lipóciában – biccentett balra, az V. kerület bérházai felé, ahogy a Szent István körútra értünk. – Már nemcsak fuvaroznak, hanem szállítmányoznak. Házakat építenek és építtetnek, beljebb néha palotákat is... Vagy éppen tőzsdéznek és szabadgondolkodók lesznek. Netán kitérnek, és nemesi címet kapnak. És közben kialakul körülöttük egy modern nagyváros, amibe ők is beleteszik a magukét. Szétszakad a zsidó társadalom is, ahogy az egész. Nyomorgó vallásos nagycsaládok a Király utca, vagy a Teleki tér környékén, itt öt-hat szobás lakásban nagypolgárok, akik a fiaikat külföldi egyetemre küldik. Ne felejtse, már a huszadik században vagyunk. Csakhogy a fiak egy részét már nem annyira a gazdaság és a gazdagság érdekli, mint inkább az eszmék és a művészetek. És akkor odahagyják a szüleiket, meg az ő öt-hat szobás lakásaikat a Lipótvárosban és a harmincas évek modern szellemének megfelelő modern házakba, kisebb lakásokba költöznek, például a körút túloldalán, az Újlipótvárosban, ahol azelőtt mocsarak és legfeljebb fatelepek voltak – biccentett a túloldalon feltűnő Vígszínház irányába.

– És létrejön egy modern, divatos Bauhaus-városnegyed. Mint Berlinben, és mint Tel-Avivban, amit sokszor ugyanazok terveztek, akiknek menekülniük kellett Európából. De nem erről akartam beszélni... Az Újlipótvárosba persze döntően a szüleik pénzén költöznek, a szüleik finanszírozta folyóiratokba írnak, ahol elverik a port a szüleik polgári értékein, és új világról álmodoznak. De már csak ilyen a világ... Volt itt egy író, úgy hívták: Hevesi András. Ő írt erről harminckilencben egy szép esszéjében. Azt mondja ott a polgári Lipótvárossal szemben kialakuló modern Újlipótvárosról, hogy ott pszichoanalitikusok laknak, és rosszul főznek... – nevetett. – És itt megállok időben, mert mint ígértem, azért sem beszélek szomorú dolgokról. Annyit még mondanék, hogy a mai trendek szerint sok zsidó Budára költözik, meg vissza, Óbudára, zöldövezetbe, ahová a múlt században csak nyaralni, meg kirándulni jártak. Oda, ahonnan talán a szépapjuk érkezett, batyuval a hátán, vagy lovas kocsival... Persze, változik a világ. Ez a zsidókörút vége. Én haza is érkeztem –torpant meg a Margit híd előtt, a Pozsonyi út sarkán. – Maga menjen csak tovább, de én itt elbúcsúzom. Budára nem megyek át magával... Ahhoz én már öreg vagyok. Azért maga ránduljon át egyszer Óbudára, és nézzen ott is körül. Vigye el a barátnőjét is. De ne csak a zsidósággal foglalkozzanak! Nem mindenki olyan megszállott, mint maga... – csóválta a fejét, és elindult a Pozsonyi úton, majd kisvártatva megtorpant és visszafordult.

– Különben Óbudán van egy temető és zsinagóga is. Azt megnézhetnék. Sokáig raktár volt és tévéstúdió, azt hiszem... De úgy hallom, zsinagóga lett újra. Menjenek csak el, ha még nem látták. Aztán ott volt például a Goldberger is. A Goli. A textilgyár. Budán is éltek zsidók...