„Az egy kaland, ha a barátokkal elmegyünk pizzázni. Nem az zavar a legjobban, ahogy néznek rám: a hétesi roma pizzázni megy, miért, néha én is megtehetem, keresek, elmehetek, hanem amikor visszafelé jövök, és odaérek a hídhoz, eszembe jut, hogy ezek itt a Hétesen nem jutnak el sehová, és a sorompó után visszacsöppenek ebbe az életembe. Olyankor azt mondom, hogy nem érdemlem meg. Én Pestet is láttam, bontásokon dolgoztam, ahányszor voltam ott, annyiszor szenvedtem meg az életemet. Aztán mikor visszajöttem, akkor nem tudtam, mit kezdjek az érzéseimmel. Én érzem magamban belül, hogy elmegyek innen, de eddig mindig visszahúzott valami. Van két öreg szülőm, én vagyok velük, a legkisebb. Nem sajnálom magam, mert sok-sok fiú van olyan, mint én. Amikor jártunk a szakiskolába, a barátommal egymást erősítettük, aztán amikor abbahagyta, én is nehezen fejeztem be, mert nagy volt a nyomás, hogy csinálni kellene már pénzt, mert nekünk már nyolc-tíz éves kortól menni kell dolgozni.

Amikor bezárt a gyár, és lehetett vinni a vasat, hajnalban ott voltunk. Én, ha elmennék innen, minden erőmmel támogatnám ezt a Hétest, úgy mint a Kriszta, mert vannak itt értelmes meg okos emberek, csak be vannak az öregek gyepesedve, nem bírnak kitörni, nincs út nekünk. A Kriszta találta ki, hogy tanuljunk fi lmet készíteni, fotózni, újságot írni, tavaly nyáron közösen építettünk focipályát a szeméttelep helyére. Nálunk nagy lehetőség lenne a futball. A gettókban a sport kitörési lehetőség, amióta van focipálya, focizunk télen, nyáron, ez a hobbink, ez a minden. Mondtam is, amikor leraktuk az első gyepcsíkot, itt valami megfordult ma, Kriszta, itt valami elkezdődött. Én még ilyen gyönyörű füvet nem láttam. Pláne, a Hétesben.”

A huszonhárom éves Váradi Rajmund Körte nyolc testvérével minden komfortot nélkülözve nőtt fel egy hétesi szoba-konyhás lakásban. Mind a kilenc Váradi testvér dolgozik. A legkisebb Váradi fiú, cigány nevén Körte kertész végzettséget és kisgépkezelői jogosítványt szerzett szakiskolában.

„Speciális iskolába jártam, mert a fülem be van nőve, de hallok vele. Én szerettem a nagy emberekről tanulni, és mindig úgy éreztem, hogy szókincsben, tájékozódásban több van bennem. Adtak egy tarisznyát egy kővel, és azóta is arra gondolok, hogy de jó volt iskolába járni. Csakhogy mégis, az iskola szelleme belül öl engem. Nem tanultam ki magam. Kaptam ösztöndíjat is, de nem tudtam, hogyan menjek továbbtanulni a bolondiskolából. Jó lett volna, ha valaki kicsit biztat, de kellett a pénz, azt mondják, úgyse lesz belőled semmi, legfeljebb minimálbért kapsz. Annyit is kapok a közmunkán. Van most mellettem egy történelem–irodalom szakos tanár, magyar ember, és ugyanúgy ássa az árkot, mint én, azzal elbeszélgetek” – mondja.

Körte napja hatkor kezdődik, kétszer fordul a vödrökkel a kútnál, hogy legyen víz a mosáshoz, főzéshez, utána indul dolgozni. Délután „ha van az asztalon valami, ha nincs”, beül a szobába, és zenét hallgat, este kimegy a Hétes végébe énekelni, fejben verset ír, „mondják, te bolond vagy, de csak a lelkemet nyugtatom, hogy ne legyek rossz” – magyarázza az itteniek szemében különc szokását.

Három hónapja Körte barátnője, Patrícia is hozzájuk költözött. „A barátnőm olyan vadóc, mindig kapkod, siet, készít kaját, söpröget, takarít, hallgat zenét, táncol, vidám, szeretem. Ahhoz képest, hogy hétesi vagyok, kivárom, hogy járja ki az iskolát, ne legyen rút, hogy mindjárt teherbe esik, mert a romáknál ez átlagos dolog”. A két fiatal felváltva sorolja a Hétesen felnövők életkilátásait. Amelyik roma lány nem használja ki a szépségét, az elveszett, kimegy a sarokra, vagy semmi pénzért elmegy takarítani, vagy sok gyereke lesz egy olyan férfitól, aki „él a világba mellette”. A sok gyerek, szerintük megnyomorítja a családot, hiszen az itt felnövő fiatalok legtöbbje, ha nem nyeri meg a lottó ötöst, csak albérletbe mehet.

Körte több hétesi társával minden héten egyszer, a tizenkét éve a telepen élőket segítő Bódis Krisztával dolgozik a „Közös Filmen”.

„Művészi távolságtartás helyett az első fi lmforgatás – az Isten adóssága című dokumentumfi lm – közben választottam a cselekvő alkotó: vagyis önkéntes szociális munkás és emberjogi aktivista szerepét. Az itt készült filmjeimmel konkrét problémák megoldásában segítettem. 2000-ben leállt a kilakoltatás, és a telep ledózerolása. A hétesiek tisztázhatták jogviszonyaikat, az állam segítette adósságrendezésüket. Az önkormányzat hozzájárulást kapott a telep körülményeinek javításához. Támogattam egy családot és a telepen élő keresztgyerekeim kiköltözhettek innen. 2007-től nyaranként alkotótáborokat szervezek. És most már folyamatos a jelenlétünk a telepen. A gyerekeken keresztül a felnőttek is bekapcsolódnak az alkotásba” – foglalja dióhéjba az elmúlt években elért eredményeket az író-pszichológus.

Horváth Lászlóné Emese, Bódis egyik önkéntes telepi segítője azt mondja, a film köré szervezett akciók nélkül a férfiak már hajléktalanszállón lennének, a gyerekek intézetben, az asszonyok asszonyszálláson, ahol 24 ezer forintot kell fizetni havonta.

A Hétesben ma négyszáz roma, köztük 250 gyermek, él emberhez méltatlan körülmények között. Miután a vasipar megszűnésével az egykori tisztviselőtelepről elköltözött a műszaki értelmiség, a század eleji építészet jegyeit itt-ott még ma is magukon viselő kétszintes épületeket az önkormányzat szükséglakásként kiutalta a rászorulóknak. Más lakásokat a kilencvenes évek elején a bezárt kohászati művek illegális szétbontására, vagyis vasgyűjtésre más településekről nagy számban a városba költözött családok foglalták el. Ezzel elindult a kies szurdokban fekvő telep húsz éve tartó, és mostanra kiteljesedett amortizálódása. A 38 ezer lakosú Ózdon a lakosság csaknem fele mélyszegénységben élő roma. A város mind nagyobb területe válik gettóvá, ahonnan az állam fokozatosan kivonul, a közrend ezekben a városrészekben alig tartható fenn.

A harminc éve a telepen élő Lukács Jánosné Ildikó még emlékszik a nyakkendős mérnök urakra és a virágos kertekre. „Tizenöt éves voltam, amikor apám meghalt, anyám nevelt bennünket, tizenegyünket. Itt volt a veteményes” – mutat egy fekete földdarabra –, „de én már nem csinálom, úgyse tartanák tiszteletben. A rendőrök nem nagyon sietnek a Hétesbe, de valahol meg is értem, tudom, hogy utálnak minket a hivatalokban is, mert van, aki agresszívan lép fel, meg mindenért kihívja az RTL Klubot, de ez a négyszáz ember nem egyforma, és lennének bőven, akik rászorulnának a védelemre. Én tíz évig négy műszakban dolgoztam a Finom Hengerműben, kenő voltam a lakatosok mellett, csapágyakat, fogaskerekeket kentem. Amikor megszűnt a gyár, nekem is megszűnt a munka” – magyarázza, miért végez most közmunkát. Ildikó unokája, a kilencéves, hosszú, szőke hajú, kék szemű Liza két barátnőjével az ágyon kucorogva hallgat, aztán ő is mesélni kezd a Hétestől húszpercnyi járásra fekvő sárga és fehér iskoláról: az egyik az általános, a másik a kisegítő, utóbbiba járnak többen a telepről.

„A nyári tábort gyerekeknek szervezzük, de a felnőttek is igényelik a foglalkozásokat, többen közülük segítőként, játékvezetőként vállalnak feladatokat. A tábort a telepen rendezzük be, így a kreatív és fejlesztő foglalkozások élményét olyan gyermekek is átélhetik, akik lemaradoztak az iskolából, vagy akik sohasem jutnak el nyári táborokba. Az azóta már négy alkalommal megrendezett alkotótábort több ismert művész – köztük Palya Bea, Soma, Gryllus Dorka – és sok önkéntes segítette. A hétesi gyerekek médiacsoportja közösségi oldalakon kapcsolódik be a párbeszédbe. Filmeket, fotókat is tartalmazó blogjaiknak több tízezer látogatója van” –sorolja a programvezető.

Bódis Kriszta úgy fogalmaz, a hidat a társadalom egésze és a kirekesztett csoportok között újra kell építeni. A magát tiszteletbeli hétesinek tartó Bódis alkotásközpontú módszere alapozza meg azt a programot, amit az idei évtől az OSI (Open Society Institute) Szükségalap támogat a Máltai Szeretetszolgálat kirekesztett közösségek segítésére kidolgozott modellprogramjának keretében. Soros György intézetének anyagi támogatásával, ősszel megkezdődhetett a lakhatásra alkalmatlan épületek rendbetétele. A munkában a hétesiek kalákában dolgoznak, csakúgy, mint a szeméttelep helyére épült focipálya építésén.

Hétesen az újraüvegezett ablakok előtt, behúzott függönyök mögött még mindig elég kilátástalanul peregnek a napok. A penészes falú házakon parabolaantennák merednek az égre. Gáz, vezetékes víz nincs, az áramot lopják, csak három házon van mérőóra. A telep közepén épített betonépületekben közös budik, a szippantó nem jár, azt mondják, olykor roma közmunkások tüntetik el az ürüléket a közeli vaskertben. Sok a szemét, hiába igyekeznek a gondosabb családok rendet tartani, a szegénység lefelé húz. A felnőttek között sok a szenvedélybeteg, aki nem gondoskodik a gyerekeikről. A gyerekek egy része a házak között, vagy a telepszéli pincesor tetején játszik. A jobb körülményeket tartani képes szülők nem szívesen engedik ki gyerekeiket a saras, veszélyes közökbe.

Bódis Kriszta és a telepen dolgozó két szociális munkás irányítja a sóder, cement, mész kiosztását, a családok egymást segítik a munkában. Van, aki szakértelemmel betonoz, többekből azonban ömlik a panasz a vélt igazságtalanságok miatt. Hevér Tiborné Annamária szociális munkás több-kevesebb sikerrel próbálja megértetni az emberekkel, hogy csak a keretösszeg mértékig költhetnek, de megígéri, hamarosan szigetelik az ablakok körüli ujjnyi réseket. Azt is tervezik, hogy a programon belül fürdőház, mosoda, játszóház és játszótér épül. Az évek során kialakult egy erős mag, akik szeretnék, ha Hétes építő közösséggé válna, ahonnan a gyerekek egyenrangú esélyekkel indulhatnak, és ahová nem szégyen visszatérni. A hétköznapok azonban sem a programvezetőnek, sem a szociális munkásoknak, de a hétesieknek sem felhőtlenek. Nehéz kitartani. És azoknak, akik a szegényekből, és az írástudatlanok megtévesztéséből élnek, nem érdekük, hogy megszűnjön a nyomor.

A Hétes és a közelében fekvő más szegregátumok metszéspontjában megvásárolt, még kialakításra váró Alkotóházban Hajdu Gergő szociális munkás, itteni nevén Rokkos, hétesi önkéntesek segítségével takarítja a romos, patkányok járta épületet. A halomban álló használt ruhákat, limlomot kézikocsival hordják ki a házból. „A felső szint már fűthető, és itt zajlanak a foglalkozások. Itt alszanak a csoportvezetők, az önkéntesek, itt alszik Rokkos, és a hét két-három napján Bódis Kriszta is. „Számítógépekkel szeretnénk felszerelni a házat, ehhez azonban további pályázatokat kell megnyerni” – mondja Rokkos a szociális munkásnak tanuló egyetemista, aki szerint, ha az ember huzamosabb ideig él itt, elfelejti a nyomor, mélyszegénység, gettó szavakat, és észreveszi, milyen szép helyen van a három oldalról hatalmas erdőkkel, dombokkal körülölelt Hétes. „Nekem a rendszeres iskolába járás elérése és az iskola utáni foglalkozások megszervezése a feladatom. A gyerekek iskolakerülése az egész családra kihat. Bizonyos számú hiányzás után a szülőknek büntetést kellene fizetniük, amit, ha nem tudnak teljesíteni, le kell ülniük. Aztán jön a gyámügy, készít egy környezettanulmányt és viszi az összes gyereket az intézetbe. Ha pár gyereknél sikerül ezen a folyamaton változtatni, már nem hiába vagyunk itt.”

A nyári tábor a telep közepén A szerző felvétele