A teherkocsi egy-egy porta előtt megáll, a fuvarosok gyorsan lepakolnak róla egy klozetot, s már mennek is tovább. Megajándékozzák a hétgyermekes Varga családot is. Itt nevelkedik a tizenhárom éves Varga Bettina, a biharkeresztesi Bocskai István Általános Iskola hetedik osztályos tanulója. A kislány azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy igen tehetségesen rajzol és fest: a berettyóújfalui székhelyű Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézményben tanul rajzolni, s már többször nyert alkotásaival hazai és nemzetközi pályázatokon. Bettina azt mondja, egyik kedvenc színe a kék, mert az olyan, mint az ég, a másik kedvenc színe pedig a sárga, mert az olyan, mint a nap.

– Toldon lakunk, hat testvérem van, közülük rajtam kívül még ketten rajzolnak! Ebbe a művészeti iskolába járnak ők is – meséli, s megosztja velem azt az élményét, hogy a művészeti iskola jutalomból őt is elvitte a többi gyerekkel Csobánkára egy hétre nyaralni. Amikor megkérdem tőle, mit festett, hogy ennyi jutalmat kapott érte, azt válaszolja:

– Tündérszép Ilonát! Őt festettem le vízfestékkel arra a pályázatra, amin nyertem!

S pár órával később ott állok Varga Bettináék toldi házának elhanyagolt, szemetes udvarán, ahol egy vasrudakból és falécekből eszkábált tákolmányra leszek figyelmes. Messziről úgy néz ki, mint egy kis pásztorkunyhó, csakhogy kevésbé romantikus: nádtető helyett szakadozott, eső áztatta szobaszőnyeg borítja.

– Ez micsoda? – kérdezem a családfőt, Varga Viktort, de a sovány, borostás ember nem szól, beharapja a szája szélét.

Helyette kísérőnk, L. Ritók Nóra válaszol:

– Az volt eddig a vécéjük.L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény alapítója és vezetője. A toldi romák neki és munkatársainak köszönhetik a teherauróról lepakolt ingyenes adományokat, mert – bármennyire is nem illik ez egy művészeti iskola profiljába – az intézmény mára jócskán túlnőtt azon, hogy „mindössze” rajzolni tanítja a hátrányos helyzetű gyerekeket. Gyakran támogatják a családokat élelmiszerrel, ruhaadománnyal, építőanyaggal, krízishelyzeteket oldanak meg, szabadidős programokat szerveznek a gyerekeknek, helyi közösségépítést folytatnak. Lám csak, amikor Berettyóújfaluból, az iskola épületéből Toldra indultunk, Nóra egy rekesz almát is bepakoltatott a kocsinkba, mondván: majd szétosztja.

– Nóri néni, tessék bejönni hozzánk, tessék mán megnézni, mire haladtunk! – kérleli az intézményvezetőt Varga Viktor, s beinvitál bennünket a vakolatlan házba.

Balra van a gyerekszoba, amelynek puszta betonpadlójára szivacslapokat és ágybetéteket raktak fekhely gyanánt. A két ággyal együtt hat fekvőhelyet számolok össze, más berendezés nincs. Az előtérben egy rozzant kályha van, mögötte embermagasságú farakás, amelynek tetejéről egy soványka galamb bámul vissza ránk sértődött tekintettel, amiért megzavartuk a nyugalmát.

– A gyerekik hozták haza, űk etetik, itatják, játszanak véle – néz a madárra Varga Viktor.

Pár másodpercig szótlanul méregetjük a galambot, majd Nóra egy zacskó almát nyom a férfi kezébe, s elbúcsúzunk. Odakint az asszony nagyot sóhajt, s azt kérdi tőlem:

– Most már kezdi érteni, hogy miről beszélek? Bettina, akivel a biharkeresztesi iskolában beszélgetett, innen jár mindennap iskolába. El tudja ezt maga képzelni? Aztán azt mondja: a művészeti iskolát fönntartó Igazgyöngy Alapítványt azért hozta létre, mert úgy érezte, a „hivatalos” iskolarendszer nem képes megfelelően kezelni sem a vizuális nevelést, sem a hátrányos helyzetűek oktatását. Azt is megtapasztalta, hogy a másképp gondolkodás nem tetszik a hagyományos rendszerben gondolkodó pedagógusoknak. Nem volt más választása, csak az alternatív intézményalapítás nehéz útja.

– Nem csináltam semmi különöset: a kilencvenes években a Soros Alapítvány támogatásával képzőművészeti programot indítottam hátrányos helyzetű gyerekek számára – magyarázza.

– De az egyik berettyóújfalui iskolában, ahol tanítottam, azt mondták, „elcigányosítom” az intézményt. Volt olyan kollégám, aki cinikusan megvonta a vállát, s azt mondta: rajzolni a hülye is tud, de próbáljam csak a cigányokat matekra meg fizikára tanítani, nem fog menni. Ebből lett nekem elegem. Meg persze a hivatali rendszer hézagaiból.

Az Igazgyöngy berettyóujfalui központjában – és a környező kisvárosokban, falvakban lévő telephelyein – ma már huszonhárom Hajdú-Bihar megyei településről csaknem hétszáz, többségében hátrányos helyzetű gyermek számára tartanak foglalkozásokat. Kilenc főállású tanáruk van, öt külsős segítőjük és három óraadójuk. L. Ritók Nóra azt mondja: nem egyszerűen rajzolni tanítják a gyerekeket, hanem a művészeti nevelés eszközeivel segítik a személyiségfejlődésüket.

– Volt olyan kicsi, aki az iskolánkban látott először vezetékes vizet – meséli –, s jót nevetett rajta, hogy jön a víz a falból. Egy másik apróság úgy harapott bele egy narancsba, ahogyan az almába szokás. Nem tudta, hogy meg kellene hámozni. Volt, aki egy májkrémet akart megenni, de nem tudta, hogy le kell róla húzni a fóliát, s csak harapdálta értetlenül. Ezeket a problémákat az oktatás nem tudja megoldani, s persze nem is feladata, de ahol ekkora a szakadék az iskola által közvetített értékek és az otthoni, családi háttér között, ott az intézményi hatások lenullázódnak. Az ilyen jellegű problémakezeléssel muszáj kilépni az iskola falai közül. Ezért nálunk valójában nem is tehetség-, hanem családgondozás folyik.

Az intézményvezető szerint a hagyományos iskola nem nyitott az alternatív és innovatív módszerekre, azt pedig számtalanszor megtapasztalja, hogy nem megfelelő az információáramlás az ágazatok, intézmények között. – Habár mindenki teszi a hivatalosan előírt dolgát, a családok problémamegoldásaiban igazán nem tudnak változást elérni – érvel. – Sok esetben gátja az eredményes munkának a sztereotip, előítéletes gondolkodás vagy a munka sikertelenségei miatt érzett fásultság. Látni kellene, hogy ezek a családok mentálisan olyan mélyponton vannak, ahonnét a „segíts magadon” elvvel képtelenek elmozdulni. Sokan nem értik meg azt sem, hogy a roma gyerekek számára az iskolában sokszor többet érne egy ölelés, mint az indokolatlan elvárás. Aki ilyen jellegű munkára adja a fejét, mint a miénk, annak olyan problémákat is meg kell próbálnia megoldani, amiket nem oktatnak egyetemen. Előfordul, hogy fejtetű irtásába kell besegítenünk, kórházi látogatást tennünk, honosítást intéznünk, villanyszerelővel alkudoznunk, máskor nekünk kell megírni azt a kérvényt, hogy egy-egy hátrányos helyzetű család gyereke ingyenes étkezést kapjon az iskolában. Egyes szülők ugyanis annyira tudatlanok és tájékozatlanok, hogy azt sem tudják, járna nekik kedvezmény.

S mintha csak a szavait igazolnák a toldiak, amerre csak megyünk a latrinákat szállító teherkocsi nyomában, a helybeliek kiözönlenek az utcára, amikor meglátnak minket.

– Nóri néni, Nóri néni! Tessék várni, kérdeznék valamit! – kiáltozzák.

Szóba elegyedek egy harminckét éves nővel, Szilágyi Andreával, akinek hat gyereke van, s közülük a négy legnagyobb jár az Igazgyöngy iskolájába rajzolni:

– A négy rajzos a tizennégy, a tizenkettő, a tíz- és a hétéves gyermekem – számolja az ujjain az asszony, s amikor megkérdezem tőle, miért jó az nekik, ha művészeti iskolába járnak, azt válaszolja:

– Mert ott nem tanulnak rosszat. Megkérdezem tőle azt is, hogy otthon, a lakásban kirakja-e a gyerekek rajzait a falra.

– Á, nincsenek kirakva azok a papírok! – rázza meg a fejét.

A következő házból Nórát megpillantva sírva szalad ki egy asszony.

– Jaj, Nóri néni, tessék elintézni, hogy visszakapjuk a gyerekeket! Tessék elintézni! – zokogja elfúló hangon, mire Nóra átöleli a negyven év körüli nőt, majd a tenyerébe veszi, és megsimogatja a kezét.

– Megmondtam magának, hogy ne adja gondozásba a gyerekeket? – kérdezi tőle halkan. – Mondtam, hogy ne hallgasson azokra, akik bajba sodorják. Ugye megmondtam, hogy attól magának nem lesz jobb, ha elkerülnek hazulról a gyerekei?

Amikor továbbmegyünk, Nóra azt mondja:

– Ez az asszony nagy bolondságot csinált: ő maga kérte, hogy vigyék el a gyerekeit, mert egy pillanatnyilag jobbnak tűnő lehetőséget félreértelmezett. Hiába kértem, hogy ne tegye. Most szeretné az egészet visszacsinálni, de nem lesz egyszerű. Ráadásul ebben már én sem tudok partner lenni, akármennyire sajnálom. Hiszen gyerekekkel nem lehet úgy bánni, hogy egyszer kellenek, aztán meg nem.

Amíg a falu legszélső házáig elérünk, megtudom tőle azt is, hogy az itteni cigányokat nemcsak a tanulatlanság és az állástalanság sújtja, de az uzsora is.

– Ezen a legnehezebb segíteni –mondja. – A jövedelmet, ami persze nem is elég, nem tudják beosztani, ezért a hónap közepétől már sokan kölcsönre szorulnak. Akkor nem nézik a következményeket. Sokan vesznek fel kölcsönöket a pénzintézettől, és aztán nem értik, miért kapnak a családi pótlékból olyan keveset. Hiába magyarázom, hogy a részleteket utána levonják, és a felvett hitelt fizetni kell.

Állunk a sáros, gödrös utcán, és a teherkocsi platóján egyre fogyatkozó árnyékszékeket nézzük. Az intézményvezető elérti a pillantásom, s azt mondja:

– Lehet, hogy kegyetlenül hangzik, de nagyon örülnék neki, ha ezeket az új budikat nem mindenki tüzelné el egy hónapon belül. Elég sokba kerültek nekünk: összesen tizenkét darabot csináltattunk mintegy félmillió forintért. A családok szerződés ellenében kapják meg őket, de a tél nehéz időszak, és a tüzelő hiánya nagy gond.

Az igazi siker szerinte az lenne, ha társadalmi összefogással és odafigyeléssel szemléletváltozást lehetne elérni a mélyszegénységben élő gyerekeknél. Tudatosítani kellene bennük, hogy ha komolyan dolgoznak, akkor kikerülnek a gödörből.

– Rá kell ébreszteni őket, hogy nem jó úton járnak, ha csak a segélyből akarnak megélni – mondja. – Meg kell érteniük, hogy ha el akarnak érni valamit, akkor nekik is van esélyük, de ezért erőfeszítéseket kell tenni. S erre a képzőművészet mint fejlesztő tevékenység nagyszerű lehetőséget kínál, mert a gyerekek megtapasztalják: az életük nem csak kudarcok és sérelmek sorozata.

Adódik a kérdés: mindannak, amit az Igazgyöngy munkatársai ezekért a közösségekért tesznek, vajon van-e valami látszatja az általános iskolai oktatásban is? Dani Béla Péter, a biharkeresztesi Bocskai iskola igazgatója erről azt mondja: a művészeti képzésre járó gyerekeknek a tanórákon megvan a felszerelésük, nincs igazolatlan órájuk, azaz nagyobb náluk az iskolába járási fegyelem. Megemlíti, hogy nemcsak a gyerekekkel, de a szüleikkel is javult a kapcsolatuk.

Ebbe az iskolába jár a tízéves Balogh Peti is, aki egyike az Igazgyöngy tehetséges rajzosainak. A toldi cigánysoron nevelkedő kisfi ú kedvenc tantárgya a rajz, a matek, a technika és a környezet. Elárulja, hogy a matekot azért kedveli, mert számokat kell írni, s nem betűket. A betűket ugyanis nem szereti. A művészeti iskolás gyerekekkel együtt már kétszer járt Budapesten kirándulni, ahol két nagy élménye volt: egy színházi előadás és egy ebéd a McDonald’sban.

– Ja, és volt egy harmadik is – teszi hozzá nevetve –, láttam, hogy az emberek az utcán zacskóval fölszedték a kutyájuk után a kakit. Hát az nagyon furcsa volt! De azért tetszett. Jó, hogy nem hagyták ott.

Megkérdem tőle, hogy otthon Toldon elmesélte-e ezt a pesti szokást, mire bólogat:

– Persze! De hiába.

– Miért? – nézek rá, mire Peti lebiggyeszti a száját:

– Mert kiröhögtek.