A térd története
Felülről is szeretne képet. Tekerni kezdi az egyik fémkart, amitől az állványzat faliftje vízszintesen a szélre csúszik. Konganak, nyikorognak az alkatrészek, minden zaj visszhangzik a nagy térben. Az állványzat hat keresztelemből és függőleges tartószerkezetből áll. A keresztelemek mindegyikén egy térdeplő mozog jobbra-balra. Munka közben a Mű összes pontját el lehet érni róla kinyújtott karral. A szerkezetet annak idején maga a művész tervezte. A Műből akkor még semmi nem látszott, de tudta, hogy ahogyan épül és gyarapszik, úgy lesz egyre nehezebb megközelíteni a fenti, középső részeket. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy ideig gyűjtögetni az alapanyagot, aztán egyszerre, pár hét alatt összer akni a végső formát, de a Mű lényegéhez hozzá tartozott az észrevétlen, fokozatos formálódás. A képzeletében éjjel-nappal maga előtt látta a végső körvonalat, amit meg kellett töltenie színnel és lélegzettel, hogy a kijelölt napon aztán majd azt mondhassa: kész van.
Amikor az állványzatot tervezte, Leonardo da Vinci járt a fejében, aki az anghieri csata megfestéséhez egy emelőszerkezetet épített, hogy a fenti részeken is kényelmesen dolgozhasson. És minden egyes napon eszébe jutott az is, hogy az anghieri csata freskója végül sohasem készült el. Hogy a kép aztán tönkrement, mert a viaszos alapozás kikeverésénél a mester eltévesztette az arányokat.
Itt is bármi megtörténhetett volna. Vajon ezért kellett fotón rögzítetni ez egyes részleteket? Hogy bármikor előhívhassa fejéből, és rekonstruálhassa az Egészet? Nem valószínű. A részletek a folytatáshoz kellettek, a napok elteltével minden elkészült részlet a leendő teljességet előlegezte meg.
A térdeplést még az elején találta ki. Nem vezeklésnek szánta, egyszerűen így adódott. Aztán idővel rájött, hogy a térdeplő pozíció maga is része a műnek, hogy másképp nem is alakulhatott volna. Eleinte hajolgatott, leült, leguggolt, a széléről kezdte. Aztán ha elfáradt a guggolásban, letérdelt. Aztán már eleve így dolgozott, két-három havonta cserélve a kiöblösödött párnákat, amelyek a két térdcsont alatt rendre elvékonyodtak. Mielőtt kidobta volna őket, a párnákat is lefényképezte, ott van róluk egy sorozat a bal oldali műteremfalon.
A jobb oldali sorozat a saját kezét ábrázolja. Minden fotón az ő keze látható egy újabb kiszáradt teafi lterrel, mindig ugyanabban a pozícióban. A fi lter a mutató- és a hüvelykujj közé csippentve lóg, a cérna alig látszik. Pár méter távolságból a kéz egy lótuszülésben meditáló alak részletének tűnik. Jean-Philippe sohasem fűz kommentárt az elemzésekhez, nem ad támpontot az értelmezőknek. A térdeplő helyzetet megszokta, a hosszú évek alatt megvastagodott a bőre a Vadzsrászana-póztól. A térdeplés számára nem az alázattá transzponált mohóság, hanem egyszerűen praktikus testhelyzet.
„A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mozdulatlan óceánba.”
A részletek néha kifakulnak, idővel megváltoztatják a színüket. Erre ügyelni kell. Az is előfordul, bár ritkábban, hogy besötétednek, ezért máshová kell illeszteni őket. A Mű első pillantásra alaktalan halomnak tűnik, szabálytalan domborulatok halmazának. Aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak előttünk a formák. Leginkább egészen kívülről, a műterem végéből, a sarokból érzékelhető, hogy a halmok igenis össz efüggenek. A Mű egy hason fekvő férfi testet ábrázol térdtől fölfelé. A két karja el van vágva, úgy is mondhatnánk, túllóg a műterem falán. A feje sincs a térben, nyaknál az északi fal vágja el, mint valami guillotine. A háta óriási, szomorú, izmos lejtő. A feneke két szabályos, fiatal félgömb. Kissé aszimmetrikusan fekszik: ha volna lába, az egyiket bizonyosan felhúzná. Fehér falak közt alvó korpusz.
A bőre barna. Ha közelebbről megnézzük, az emberi bőrszín minden létező árnyalatát fölfedezhetjük rajta, az összhatás azonban valami meghatározhatatlan, bársonyosan sötét testszín. Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen halommá mosódik össze.
Ha a műteremnek üvegből lenne a teteje, odafentről még valamit fölfedezhetnénk. Ehhez persze jóval nagyobb távolságra volna szükség, teljes felülnézetre. Ha mégis volna egy külső szem, ha mondjuk volna Isten, aki átlát a falon, ahogyan az emberi bőrön is, akkor odafentről láthatná, hogy a fekvő férfitorzóra valami rá van írva. A sötétebb teafi lterek a fenék vonalától a vállig alig kivehető felirat tá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás. Az van odaírva a fekvő férfitestre, hogy Twenty-five years.
