– Ki foglalkozik maguknál a fegyverekkel? –kérdezte tőle Klára szándékolt bűbájjal.

– Hogy érti ezt? – tágult ki a fiatal rendőr pupillája. – Milyen fegyverekkel?

– Pisztollyal – és az ifjú zavarát látva hozzátette: – Eggyel – ám a szatyor visszhangosan koppant a bódé párkányán.

– És hol az a pisztoly? – emelkedett fel a tizedes a székéről.

– Ebben a szatyorban – mondta Klára, és mármutatta volna, de az őr, mint akit katapultáltak, elébe ugrott terpeszállásban! – pedig a háta mögött még ott volt a beléptetőkapu keresztrúdja is.

– Mit akar vele?

– Leadni.

– Hol?

– Itt, ha lehet. A kapuőr szemlélni kezdte a nő bohócszerelését, a combjáig érő tarkabarka pulóvert, a leszállni készülő kacsára emlékeztető cipőt. Az ilyennel vigyázni kell! Nézd már, lóbálja; nincs is benne pisztoly! … Legalább bebiztosította? … Azt se tudja, mi az!

– Mire várunk? – nézett rá Klára a napszemüvege fölött.

– Maradjon ott! – szólt rá a tizedes, és a felsőtestével bekúszott a telefonért. Biztonság kedvéért kívül hagyta a fél lábát, hogy elgáncsolhassa az ügyfelet, ha a pisztolynak nevezett tárgy birtokában valami meggondolatlan cselekedetre ragadtatná magát.

– Póka tizedes, kapuőr… Százados úr, jelentkezett egy női személy, pisztolynak mondott szatyorral… Igen, hogy az van a Tescóban… A kezében. Itt hagyná… Értettem. – Visszaügyeskedte a telefont. – Kurucz Dezső százados úr üzeni, adja ide!

– Nem én – dugta a „női személy” a háta mögé a szatyrot.

– Jön le a százados úr. Csak addig.

– Majd neki! – de az őr nyújtotta a markát.Klára fölnézett a plafonra, aztán az őrre, és kinyújtott karral átadta neki a „Tescót”. A rendőr belekukkantott, ám csak egy üres pisztolytáskát látott – haha! –, de volt mellette egy papírdoboz is.

De a lépcső tetején már megjelent a délceg százados, és gyorsan szteppelt lefelé. Az őr átnyújtotta neki a szatyrot. A százados bemutatkozott Klárának, felkalauzolta az irodájába, helylyel kínálta, gumikesztyűt húzott és kibontotta a csomagot:

– Ah, PA–63, és tizennégy helyett tíz lőszer!Ellövöldözött négyet?

– Én? – kérdezte Klára döbbenten. A századosfelgyújtotta az asztali lámpát, egy nagyítóval belenézett a csőbe:

– Ez szűz, vagy profi módon tisztított. Holszerezte?

– A spájzban.

– Géppisztoly, aknavető, mi van még ott?

– Lekvár, savanyú zöld paradicsom, májusihólé…

A tiszt a fémfehér markolatnál fogva két ujjal felemelte a bűnjelet: – Ez hogy került oda?

– Apám szolgálati fegyvere. Hivatásos katonatiszt volt, de több mint harminc éve tartalékos.

– És a lőfegyvert húsz éve le kellett volna adni!

– Nem tette.

– Maga tudott róla?

– Persze. Apámról is, a pisztolyról is, arról is,hogy nem adta le. Botrányosan lobogtatta mások előtt is, hogy ő megvédi a családját, neki a szőlőjét sem dézsmálják meg! Megfenyegettem, hogy nem hozom le Danit, az unokáját, ha nem válik meg ettől a rohadt pisztolytól. Majd ha szólnak, felelte, neki senki sem szólt emiatt! De mióta meg anyu meghalt…

– Mióta tud a fegyverről?

– A pisztoly és a pisztolytáska „árnyékában”nőttünk fel… Negyven éve? De fogalmam sincs, meg van-e, volt-e valaha is töltve.

– Miért nem jelentette? – fürkészte a tisztKlára arcát. – Tudja, hogy letartóztathatnám?

– Tegye, és ugorjon be helyettem Elektra szerepébe!

Kurucz Dezső felállt.

– Ezért volt hát olyan ismerős!

– Maga feljelentette volna az apját? A százados lehúzta a kesztyűt, a pisztolyt kitárazta, és berakta a dobozába.

– Most mégis vádat emelt az apja ellen. Farkasszemet néztek.

– A szomszéd özvegya sszony gondozz a, éstegnap telefonált, hogy apámat a mentő behozta a kórházba. Kértem, dobálja ki a romlott élelmiszereket, amit szegénykém gyűjtögetett. Ma lejöttem, és Erzsébet azt kérdezte, ezzel mi legyen? – és a tiszt asztalára tekintett. – Kirázott a hideg! Az üres lakásba bárki bemehet. Az ég tudja, kinek van még Erzsébeten kívül kulcsa. Ha ellopják és valamit elkövetnek vele, a honvédség csak tudja, hogy az apámé!

– Hogy hívják az apját? – tenyerelt az asztalára a százados.

– Fenyvesi Ádám.

– A tanár? – Klára bólintott. – Kihallgatjuk!

– Jó lenne. Itt van a kapitánysággal szemben,a kórházban. Az elfekvőben találják, kómában.

A párbaj véget ért. Csönd lett.

– Elmehet – mondta Kurucz Dezső. – A pisztoly marad. – Ám a nő nem mozdult. – Ezt akarta, nem? Megszabadulni tőle!

– De nem a kútba dobtam. Valami elismervény, leltári szám…

– Nem bízik bennem?

– A rendőrtiszti becsületbe gázolok, ha aztgondolom, jegyzőkönyv nélkül bármit csinálhat vele?

– Mégis mire gondol? Egy fura kis kalapra, fut át a jóképű fickó kérdésétől Klára agyán a hajdani vicc, de a világért sem mosolyodik el.

– Mondjuk, eladja.

– Vagy lelövök valakit?

– Manapság?! Nézik egymást. A százados látványosan zsebre vágja a pisztolyt, és bocsánatot kérve kimegy a szobából, de hamarosan visszatér egy gépírónővel, és diktálni kezd: „Átvételi elismervény”… Klára személyi kártyáján a születési évet nézi, és a fényképet a fejét ingatva összehasonlítja a tulajdonossal. Az adatok közé bekerül a pisztoly típusa, gyártási száma, és az a mondat is, hogy „Fenyvesi Klára állampolgári kötelességét teljesítve az illetékes rendőrhatóságnál leadta apja, Fenyvesi Ádám hajdani szolgálati fegyverét tíz tölténnyel együtt”.

– Rendben? – nyújtotta át a lepecsételt és aláírt elismervényt Klárának.

– Erre gondoltam – felelte az asszony.

– Lekísérem, hogy kiengedjék – indul el vele kifele.

– Lemondott arról, hogy benntart?

– Nehezen – nevetett a százados. – De maga nem ijedős. Az apja sosem használta a fegyvert. Bár a tár hét töltény befogadására alkalmas, a „történelmi időkben”, hogy könnyebb legyen számolni, csak tíz lőszert adtak hozzá. Öt-öt lehetett minden tárban. Az, hogy ezzel tűzharcban tisztában lehet az ellenfél is, az ördögöt se érdekelte – mesélte önfeledten.

Klára a kapuban kezet nyújtott a századosnak és az utcán végre elmosolyodott a kalap történetén, hogy a magát elragadónak tartó, fura kis kalapkát kereső, minden darabot elutasító nő a fess eladó fickó kérdésére – „Tulajdonképp mégis mire gondol?” – mi mást felelhetett volna, mint hogy arra?