A kéz szeme
Festményeinek különösségét is ez adja, hogy a festőben ott a rajzoló, és fordítva, valahogy úgy, a saját mesterségemből véve a példát, ahogy a költő íróként is költő, az egyik nem több, a másik nem kevesebb, sőt még más-nak is leginkább technikai értelemben nevezném. Vannak persze aránydilemmák, más a tér, az anyag, a vastagság, más a bíbelődés, mások a tanultságok és a reflexek, szóval kicsit máshol van az a bizonyos Kosztolányi-féle írásbütyök, de a kéz ugyanaz, az éles látás, a csúfondáros szelíd tekintet, a kéz szeme ugyanaz.
Tettamanti, ha akarna se tudna kibújni a bőréből. Minden gesztusa, minden alakulása és változása azt mutatja, nem is akar. Az a gyanúm, ha egy lovasszobor tömegű nyers márványtömb előtt vésőt és kalapácsot nyomnának a kezébe, abból is Tettamanti-mű lenne, szarkasztikus, elegáns, evidensen enigmatikus, eschernyő – schval – és varrógép véletlen találkozása lenne a műtőasztalon, a nyerítést pedig rábízná a közönségre.
Természetesen attól, hogy a kéz ugyanaz, még minden művésznek megvan a maga műnemi kályhája – közbevetőleg: a kályha nem kaptafa – és ez a kályha Tettamantinak a vonal, isten áldja a képzavart.
A képzavart meg persze a Tettamantiféle képalkotást, látást, módszert, amivel és ahogyan az eddig leírtakat a maga világába átemelné, mint motívumokból megrajzolná a hangsúlyozottan bőrös vonalkályhát, ahogy kaptafákkal fűti önmagát, mely kaptafákból aztán újabb vonalak leendenek, abból újabb eltüzelhető kaptafák, miközben, hagyjuk az allegóriát, csizmák kerülnének az asztalra, ha úgy tetszik a márvány lovasszoboréi, ez a harc lesz a véső, kalapácsocsi és így tovább.
Nos, ez a tovább, ami igazán érdekes, az a fázis, amikor már elfogy a lefordíthatóság, nincs közvetlen megfelelhetés, van viszont egy újabb tettamantis fordulat, egy eltérítő és fölrepítő ötlet, egy váratlan, mélyen emberi görbület a tükrön, illetve a tisztelt orrunkon, mint azt Gogoltól tudjuk, bár sosem volt érkezésünk eléggé megtanulni.
Tettamantiról két dolgot nem gondoltam soha, azt, hogy illusztrátor és azt, hogy karikaturista. Noha újságokból ismertem az odaszánt, odamárkásodott munkáit,
Andrasew Iván találmányával „graficista” tevékenységét, az első pillanattól világos volt, hogy bár betölti mindkét kategóriát, a legnagyobb jóakarattal is kilóg onnan, s hogy ez a kilógás, ez a befoghatatlanság egyik legfőbb jellemzője.
Magányos cowboy a senki földjén, mely mindenkié.
Régóta látom rajzait az írásaim közelében, évek óta a közvetlen közelükben is. Van szerencsém tehát együtt dolgozni vele, mindenekelőtt a Népszabadságban, noha, hál’ istennek, ez külön-külön munka, én elküldöm a szöveget, ő rajzol hozzá, avagy rajzol az apropójából, de nem illusztrálja, nem karikaturizálja – ámbár nyilván van e két széttömegtermelt, lestrapált fogalomnak olyasmi jelentése, ami büszkén és örömmel vállalható. Ha van, Tettamanti azon kevesek közé tartozik, akik e jelentést megteremtették, és, hogy úgy mondjam, saját hajuknál fogva tartják a föld fölött.
Megmondom őszintén, számomra eléggé magától értetődő ez a mi együttműködésünk, s azon sem csodálkozom, hogy a munkáink szeretik egymást. Egyaránt hegylakók, a Groteszk-hegység lakói. Témánk, az ember, mint virtigli sárkányfogvetemény, s az ország, Isten kalapjának egyre sajátosabb bokrétája, az utcán hever, és nem fogy ki belőlünk, noha fordítva ezt már nem merném mondani.
Tettamanti munkáit leírni nem nagyon lehet, írni róluk viszont nagyon jó. Minden képe úgy viselkedik, mintha mi sem lenne nála egyszerűbb. Mintha sebbel-lobbal agyon lehetne nézni, mintha ki lehetne színi belőle a jelentést, a mondanivalót, az üzenetet.
Ránéz az ember, például, a remek biciklis akrilképére, és akarva-akaratlan elkezdi „megfejteni”, előveszi a problémamegoldó énjét, hogy igen, teljesen világos, mi van itt megrajzfestve, mi, emberek hajtjuk a biciklit ugyebár, ami kb. az élet, rohanás, hajtás stb. és ugye a lánc vagy mi, transzmissziós szíj, csettenve és nyalintva átmegy a mi fejünkön is, ami azt jelenti, hogy a bicikli is hajt minket, ez pedig azt jelenti, hogy… hogy mi hajtjuk minket, meg hogy, mittudomén, mindenki szem a láncban, azaz, minden mindennel összefügg, s így mindegyik determinált, hogy a quasi családtag József Attilát is idelopjam, szóval van a fejem, foglalja össze az ember, e harmadik kerék, amit hajtanom kell, mint akinek nincs ki a negyedik, mert különben nem hajt engem, és így tovább, s miközben egyre közelebb kerülök a képhez, egyre inkább rájövök, hogy ama egy jelentés, pláne megfejtés helyén egész szövedéke, küllőzete van az értelmezéseknek, mind az, és egyik sem az. Szóval, ha csupán nézem, akkor értem, de ha le akarom fordítani, elszáll, félremegy, picit elhúzza a száját. És neki, mármint a képnek van igaza.
A Tettamanti-mű olyan, mint valami organikus, hús-vér ördöglakat, amelynek nem megfejtése van, nem szájbarágata, hanem nézete. Sejtelme és sugallata. Titka van, amit együtt közelítget a néző és a rajzoló. És nem tudom, mikor ki jut közelebb. Ezért nem keresztrejtvény, nem tréfa, hanem műalkotás, amiben persze nem ismerünk tréfát. Ha humoros, ha nem.
Egyébként humoros. Amitől a nyársatnyelt magyar művészetértés rögtön megzavarodik, kapaszkodókat keres, heherészget, s az egészet legjobb esetben is bezárja a karikatúra, esetleg a szatíra brossúraillatú kalickájába. Aki kilóg és/vagy kinövekedik onnan, azzal nem tud mit kezdeni. De ez legyen a művészetértés baja.
Ami a Kempinski Galéria falain látható, az látszólag csupa aha-élmény, csupa hétköznapi ötlet, kézenfekvőség, evidens együttállás. Minden eleme ismerős, megláthattam volna a való világban én is, Önök is. De hát nem láttam és nem látták, így van ez, vannak a látók és vannak a nézők.
A szöveg november 26-án hangzott el Tetta manti Béla kiállításának megnyitóján.
