Nem volt mindig szegény ember. Volt, hogy jómódban élt. De arra ma már nincs lehetősége, hogy elsétáljon a Nibelungen hídig, s a Rheinstrasse környékén filléres bizsut vásároljon „aranyomnak”, amint régebben nevezte azt a nőt, aki forgószélként kapta föl Pesten, hogy bedobja Worms bűzös csatornájába. Nem láthatta két gyermekének, Lacifiúnak és Dominikának kényszeredett vigyorát sem, miközben a furgonra hordták holmijukat, mert akkor már rossz volt a látása.

Sokat mondogatta az öregotthonban, ahol néhány magyarral is összefutott a „szegényasztal” mellett, hogy a szeme az oka mindennek. Éles látása emelte föl, a szép megpillantása lett a szerencséje Magyarországon. Ötvösnek tanult, 1956 tavaszán költözött Pestre. Hívták, egy földije vitte a pénzverdébe. Ahol „aranyom” személyében gyorsan utolérte a végzet. Ifjú nejével a „sajnálatos októberi események” után, egy ködös novemberi hajnalon az osztrák határon találták magukat, majd rövidke vorarlbergi táborozás után rögtön Németországba mehettek. Ötvenhat karácsonyát Mannheimben töltötték.

Kapy János akkor még jól látott. Így viszonylag közelről volt kénytelen végignézni, amint egymás után két magyar is a mélybe veti magát az alkalmi szállás, egy kopott és szétlőtt öreg ház negyedik emeletének erkélyéről. Amikor későbbWormsban befutott ékszerésznek számított, s a város elöljárói ráköszöntek az óvárosi parkban, mindig arról mesélt, hogy a magyar Nobel-díjasokról szóló sikertörténetek azért hamisak, mert soha senki nem említi az erkélyekről kiugráló, a tiltott határátlépéssel saját halálos ítéletüket aláíró szerencsétlen sorsú magyarokat.

– Nem lehetett mindnyájunkból milliomos – nyugtázta hunyorogva egy kölni temetés után, ahová azért hívták, hogy végső búcsút vegyenek egy karakán horthysta vezérkari tiszttől, Kapy János távoli rokonától. Aki természetesen önkezével vetett véget életének. És előtte egész életében azt írogatta Kapy Jánosnak, hogy nem kellett volna elindulnia, vállalnia kellett volna a börtönt, minden itt eltöltött órájáról csak keserű szavakkal tud beszámolni.

Kapy János hagyta, hogy „aranyom” azt higgye, a szerelem volt az egyetlen oka a kivándorlásnak. Mikor a neje elhagyta (huszonhat évnyi házasság után), már be merte vallani önmagának, hogy a szeme miatt vállaltmindent. Hagyta, hogy a családban a szerelmi szál verjen gyökeret. De ez most már nem érdekelne senkit.

Azt hitte, a németek majd meggyógyítják. Wormsbanegyékszerészalkalmazta, tetszett neki a precizitása, de különösen az, ahogyan a vevőkkel bánt. A hátsó kis műhelyből vezetett az útja a drága és megfi zethetetlenül szép függők, brossok pultjához, később a tulaj az üzlet vezetését is rábízta. Megsüvegelték a konkordátum székhelyén. A németek, mondta büszkén, a Nibelungok és Luther városában. Merthogy Luther Márton itt védte meg híres 95 wittenbergi tételét.

A hunyorgós magyar a háború idején teljesen lebombázott óvárosi ékszerüzlet vezetőjeként reménykedett abban, hogy látását vissza tudják adni. Mindenki előtt titokban tartotta, hogy ez nem lehetséges. Amikor megbotlott a gyémántpult előtt, és tapogatva járt az üzletben, a tulaj gyanút fogott, s hamarosan megszabadult tőle. Megritkultak a svájci családi kirándulások, „aranyom” nem tudott olyan önfeledten vásárolni Wiesbadenben és Koblenzben, a gyerekek nem neki szóltak, ha az állatkertbe indultak. Két év sem telt el, amikor teljesen kikopott a munkából. Ekkor már az öreg magyarok se hívták, „Jani megvakult, teljesen vége van”, mondták, mielőtt végképp leírták.

Aranyom köszönés nélkül ment el, Bonnban elszegődött egy nyugdíj előtt álló minisztériumi tisztviselő időskori szerelmének. A gyerekek családot alapítottak, de apjukat – aki csak akkor ment üzleti sikerei színhelyére nosztalgiázni, ha vitték – nem látogatták. Kapy János bérelt lakásai egyre távolabb estek a Nibelungen hídtól. Utolsó munkahelye a vasútnál volt, sorompókezelőként alkalmazták, a nyugdíja a sok bejelentetlen kezdeti év miatt nevetségesen szerény. Búcsúlevelében arról ír, hogy egy szerb étteremtulajdonos szánta meg, mert valamikor régen az első felesége újvidéki magyar lány volt. Fél áron adott neki szobát, a folyosón albánul és törökül üvöltöznek, az elmúlt két hónapban egy bosnyák kisfiú kivételével senki nem lépte át lakrésze ajtaját. Jön a tél, fázni ugyan nem fázik, de egyre jobban elhatalmasodik benne az érzés, hogy fölöslegessé vált.

„Hibáztam én is – írja kuszált kézírással. –Nem lett volna szabad nekivágnom. Otthon kellett volna megvakulnom. Nagy most bennem a sötétség. Ha van kedve, írjon rólam. Úgy, hogy ne lehessen rám ismerni. Úgyis tudja, mit kérek magától...”