Ekkor látom meg valamelyik peronon Majmók Diannát. Engem vár, mondja, de ne ijedjek meg, Majmók Diannának hívják két n-nel, s mindehhez már 35 éves. Áll a pultnál, haja lófarokban, nagy, rubensi testén szürke ballonkabát. Épp magára kapta, ahogy átszaladt ide a büfébe, alatta fekete munkaköpeny és harisnya, drapp zokni, Scholl-papucs. A sötétített tolóablaküveg épp annyira van nyitva, hogy kiférjen rajta a vagdaltas szendvics, a kávéspohár. A pogácsa és a képviselőfánk, három-három, enni kell, ha az ember dolgozik.

Írd a többihez, Erzsike, suttogja bele a résbe Majmók Dianna. Tudod, mi itt feltámadáskor fizetünk… Jól van, bocsika, ez csak vicc volt. Tényleg vicc volt, fordul felém, új lány még ez az Erzsike, szokni kell neki az itteni humort. Fázik a meztelen lábam a keramiton, állunk, hallgatunk. Nekem nem jön ki hang a torkomon, Majmók Dianna a szendvicstől beszél akadozva. Lehet, hogy meg vagyok lepődve, mosolyog rám kis idő múlva, de hallotta, hogy őt akarom a főszereplőmnek, úgyhogy épp ideje megismerkednünk, noha ő nem egy nagy ismerkedős vagy valami. Vad és hervadt a mosolya, ha üres a szája, akkor is lehet benne valami mohóság, de nem üres.

Máskülönben szerencsém van, mondja, hogy a kávézásra hivatkozva be tudott szorítani engem a táncrendjébe, mert el se hinném, hogy milyen nyüzsi forgalmuk van manapság. Tisztára, mint a tecsóban. Mára még öten vannak vissza, és mind koporsós lesz, úgyhogy nem nagyon lehet kamuzni. Igaz, nem is szoktam, teszi hozzá, szegényeket legalább most ne kúrja át az ember, akármennyire mindegy is már nekik.

Ő néha kifejezett szobrásznak vagy minek érzi magát, sóhajtja Majmók Dianna. Mint a viasz a Madame Tussaud-nál, olyan a testük, hűvös, engedelmes. És őt, ha tetszik, ha nem, megnyugtatja, hogy nem kell félni tőlük. A szándékaiktól. Attól, hogy valami félreértés támad… Hogy az egyik ezt hiszi, a másik meg pont ellenkezőleg. Mert ő úgy tapasztalta, hogy az élő test mindig akar valamit, valami mást, soha nem olyan engedelmes, soha nem olyan finom, sőt elegáns, mint az ő kuncsaftjai. Ezeknek most vissza van a teljes átmosás, smink, öltöztetés. Két fiatal, három öreg. Még jó, hogy nem fordítva.

Érti ő, de azért fölfogni nem fogja föl, mért dob mindenki egy hátast, amikor megmondja, hol dolgozik. Meg pláne, hogy mit.

Ha egyáltalán megmondom, villantja rám a kávés, pogácsamorzsás fogát, mert nem nagyon. Jobb a békesség. Mindent összevéve elvagyok itt, látja, hitelem van, megbecsülnek viszonylag, igaz, muszáj nekik, mert kényeskedni csak este szoktam, és én is vagyok annyira combos, mint bármelyik pasikolegám. Néha azért meg kell fogni szegényeket keményen, hajaj, milyen keményen, nem csak az élők kövérek ám, azt elhiheti nekem. Nekem is lenne jobb dolgom az életemmel. Az ember kamaszlány korában nem arról álmodozik, hogy hullamosó lesz. Bár ezt, hogy hullaizé, ezt odakint most már ki nem ejtem a számon. A temetkezési kozmetikustól is megakad a torkukon a sajtburger.

Most ezen annyira mit vagy oda, kiscsávó, mondom nekik.

Ha egyszer se zsokénak, se fotómodellnek nem vettek föl, mit csináljak?

A legtöbb állásinterjún, ha meglátnak a váróban, be se hívnak. Ezzel az erővel nyugodtan lehetnék tök roma is. Szoktam is kérdezni, amikor már mindegy, hogy melyik látszik rajtam jobban. Hogy értve melyik? Úgy értve, hogy azért nem hívtak be, mert roma vagyok, vagy mert kövér? Vagy mert kövér roma. És mosolygok rájuk, mint a kurvaanyjuk, pardon, amíg el nem vörösödnek. Még egy se volt, aki nem vörösödött el.

Különben azon mindenki szokott csodálkozni a fehér bőrömmel, hogy roma. Nemá, hogy roma vagy, mondják lesajnálva meg hitetlenkedve. Erre mit mond az ember, ha van benne egy kis tisztesség? Azt, hogy roma vagyok. És? Aki nem szabályosan olyan, mint a többiek, az bizonyos fokig úgyis roma. Annak úgyis beszólnak folyamatosan, ha egy kicsit is más. Énrajtam meg úgyis látszik a más. Harmincöt éve hordom föl-alá ezt a mást a legcikibb nyilvánosságban, ami az élet. Még a legenyhébb a kucupicsa, amit beszólnak. Nyalj be, megfulladsz, válaszolom, mert félteni azért nem kell, de nem könnyű ám ilyeneket mondani, mert ezzel még jobban kirívok.

Csak gondoljon bele, folytatja Majmók Dianna, és a nyelvével arrébb tolja a kávéskanalat, semmi más különösöm nincs, mint a nagyduda testem, meg a foglalkozásom. Egyik se előnyös, de ha leveszi rólam, szóval enélkül a kettő nélkül, semmi se maradok. Semmi, érti? Egy elhagyott szárítókötél. Úgyhogy elhiheti, ez az egész rengő testkülső mindenekelőtt védelem. Az én hájam az én váram. Védelem a kiszolgáltatottság ellen, aminek pont, hogy az oka, és a kör máris bezárul.

Ki a jóisten mondja meg, hogy egyformának kell lenni, mi? A bulímiás modellpinák, akik hánynak, mint a zacskó? Zavarom úgyis eleget magamat, nem vagyok hajlandó, hogy többet zavarjam. Júnó vagyok, nó problém. You no problem. Ezt mondogatom minden este, ha ráveszem magam a hulahopozásra, meg minden reggel, hogy ki tudjak kászálódni az ágyamból. Pedig csupa problem. Nem mintha egy nemkövérnek nem. Nem? Olvastam egyszer egy idézetbe, hogy „én úgy vagyok kövér, ahogy a hold ezüstös”. És szerelmes is úgy vagyok. Mint az ágyú, az én sugabébi metróvezetőmbe. Ezt dúdolja, képzelje, munka közben, a sugasugabébit, vagy cukicuki, ha magyarul. Az elképesztő hangján. Ahhoz képest, hogy vonatvezető, kész operaénekes. Egy ilyen orgánumra érdemes földalattit építeni. Bizsereg tőle az egész város talpa. Szerintem mindenki szerelmes belé. De a legjobban én, az biztos.

Mindenki ismeri, maga is, ahogy bemondja, ami épp konkrétan jön, a következő állomást: „Szent Gellért tér következik, az ajtók a jobb oldalon nyílnak”. Vagy ahogy remegni tud a hangja: „Fiumei úti sírkert következik”. Huh, fölzokog minden öregasszony.

Ne féljen, üvegen át is látom rajta, hogy bírja a molett csajokat. A ducikat. A Bottero Rózsikat. Nem vallja be, de bírja. Ahogy minden pasi. Volt egy nekem, egy Ricsi, az megmondta: kettesben szeretlek, meg bírlak, hogy tele van veled az ágy, csak az utcán vagy ciki, meg buliban, hogy ilyen benga széles vagy. Néztem, otthagytam. Ha ilyenkor bőgök, csak rosszabb. Hazudnak maguknak, mert félnek a hasonszőrű haverjeiktől, meg a gizdoványi barátnőiktől.

De az én cukibébim nem fog nekem hazudni. Mondom, ha kell, elrabolom a seprűszőke feleségétől. Betekerem egy selyemtakaróba és elrabolom. Selyembugyimba. Azt hiszi, viccelek? Jó, mondjuk, viccelek, de így igaz, ahogy mondom. Ugyanis mindent tudok róla. Az egész szolgálati beosztását, hogy melyik vonalon van éppen, sőt most megmondom magának, hogy hol jár az adott percben, melyik állomáson. Plusz-mínusz rendkívüli esemény. Megmondjam?

Még nem jár a metró, mondom.

Tíz perc múlva már jár, feleli Majmók Dianna, sőt kilenc harmincöt. Tudom, hol lakik, ismerem a lakását, a feleségét, az édesszájúságát, meg hogy csak a négyrétegű vécépapír kóser neki. Ebbe nekem munka van. Édes, de munka. Fél évig nyomoztam utána. Interjúztam. Látcsöveztem. Felmértem a terepet. És én meg is szerzem magamnak, ha addig élek is.

Tudja, hányszor elképzelem, hogy őt öltöztetem?

Nekem is lehet foglalkozási ártalmam, nem?

Egyébként Lehelnek hívják, mint a teret. Vagy mint a hűtőszekrényt régen. Fekszik ott nekem szépen halkan, teljes egyetértésben, csókollak, Lehel vezér, nem is kell kesztyű, lemosom, megszárítom, fölhúzom rá a pléboy-nyuszis boxeralsót, azt szereti, meg a fekete zoknit, a nadrágot, mindent szépen eligazítok neki, ott a makulátlan fehér ing, legalább Pierre Carden, egyszer élünk. Megfésülöm, és most mehetsz, cukorbébi, az örök világosság fényeskedjék neked.

Ha megcsalsz, megöllek.

Na, most megint kurvára bekalóriáztam. Látja, így van ez, föl-le a sírig. De le van szarva. Tudja, ki fog ezen görcsölni? Ha hajnalonta megvár, tudok még mit mesélni, de most puszicsá. Muszáj mennem, özvegy dömdödömné tűkön ül. Illetve fekszik.

Ezzel Majmók Dianna búcsút int, s anélkül, hogy megfordulna, elfoszlik az ezüstös szürkeségben, ahová azután én is visszaalszom. Még hallok egy furcsa kattanást, ami nem lehet más, mint hogy becsukódik a büfé sötét üvegű tolóablaka.

Tettamanti Béla rajza