Először érdemes számba venni, hogy mik is azok a buktatók, amelyeket el kellene kerülni. Jó, ha tudjuk: az elsőszülött fiú számára (szülői szemmel) gyakorlatilag nem létezik tökéletes menyasszony: valószínűleg biológiai tény lehet, hogy ilyenkor tíz esetből legalább kilencszer túl magasan van a mérce. Hasonló a helyzet általában az egykék esetében: aki ilyen párt választ, készüljön fel rá, hogy hosszú menet lesz, amíg az örömszülőket meggyőzi a saját alkalmasságáról. (Eleve sokkal könnyebb a helyzet ott, ahol mondjuk sok lánygyermek van, és titkon a papa-mama is reménytelennek tartja, hogy belátható időn belül az összes gazdára talál – itt minden apró kis sikernek tudnak örülni. Tapasztalati tény az is, hogy a sorban második-harmadik fiúgyerekért már kevésbé aggódnak: a rutinos örömszülők már nem a tökéletességre gyúrnak, a sikerorientált attitűd helyett itt inkább a kudarckerülés kerül előtérbe.)

Ahol a lány és a fiú szülei jól kijönnek egymással, ott az anyós/após konfliktusok is sokkal ritkábbak. Hogy ennek valamilyen gyakorlati, vagy inkább bennünk rejlő (etológiai, netán genetikai) okai vannak, arról sokáig lehetne vitatkozni. Az viszont bizonyos, hogy a fiatalok a saját családjukból hozzák magukkal a konfliktuskezelési mintákat – ha ezek a sztenderdek a közelgő frigy jóvoltából kapcsolatba kerülő két család esetében túlságosan távoliak, akkor megjósolható, hogy az újonnan kialakuló családi kapcsolatrendszerben sok interperszonális konfliktusra lehet számítani. A szülők időben történő, tapintatos és fokozatos összebarátkoztatása (vagy – ha ez eleve és abszolút reménytelennek látszik – a különbségek tudomásulvételén alapuló szinte teljes szeparáció) nemcsak a családok közötti, hanem az „anyósos” súrlódások jó részének is elejét veheti.

Amúgy a párunk szüleivel való viszony minőségét – a patologikus eseteket és a „kiélező” típusokat leszámítva – alapvetően a bizalom határozza meg. A bizalom pedig építhető: ha a szülők azt látják, hogy kifejezetten a gyermekük boldoggá tételére készülünk, ehhez kérünk tőlük tanácsokat, ebben igénylünk partnerséget, arra a legritkább esetben reagálnak negatívan. Ha a leendő férj azt kérdezi a párja anyukájától, hogy „mit szeret a lány reggelire, mivel ébresszem majd őt?”, akkor félig már nyert ügye van (a másik 50 százalékot már menet közben kell majd besöpörni: alig van olyan elvetemült szülő, aki ne lenne hálás azért, ha a gyermekét valóban, tartósan sikerül boldoggá tennünk).

Az előre hozott anyukázást-apukázást ne erőltessük – egyrészt ezt csak felülről lefelé lehet felajánlani, másrészt egyre kevésbé szokás, harmadrészt pedig nem nagyon múlik rajta semmi – ha dúl a szerelem és a boldogság, akkor az emberben magától is kialakul egy sajátos elegye a hálának, a tiszteletnek és a szeretetnek a párja szülei iránt, ha nem keveri össze őket a saját felmenőivel.

Igen fontos tényező ugyanakkor a bókolás: az anyósnak a fiatalságát, a ruháját, az ízlését (lakberendezés!), a főztjét meg persze a nevelési fogásait kell dicsérni, az apósnak az eszét (!), a kertjét (ha van), az autóvezetői képességeit, a kedvenc focicsapatát vagy a kutyáját. A kritikával pedig bánjunk csínján, akár a szülőkre, akár a csemetéjükre vonatkozna – kevéssé tűnik ugyan elvszerűnek, de hosszú távon leginkább a nyitott szem – csukott száj stratégia válik be.