Nagymami újságot olvas, a narancssárga levélmintás porceláncsészéből szürcsöli a kávét, pongyolában van, néha fel-felnéz, nézi, hogy csomagolom össze a táskámat. Szép reggel van, a konyhába besüt a nap, a cukortartó ezüstfedelén a hullámok úgy csillognak, mint az igazi víz. Elteszem a könyveimet és a füzeteimet, a tolltartómat, aztán a nájlonzacskót a mézes kenyérrel és az almával. A sztaniolcsomagot hagyom utoljára, a könyvek legtetejére teszem, hogy ne nyomódjon meg. Nagymami nézi, ahogy óvatosan rácsukom és becsatolom a táskát, azt mondja, ügyes legyek, az asztalra koppantja a kávéscsészét, elfordul, bemegy a fürdőszobába.

Ahogy megyek végig az utcán egész idő alatt a csomagra gondolok, benne a rétesre, a cseresznyeszemekre, a darált dióra. Nagymami nem mondta, de én tudom, hogy mit kell csinálni vele. A nagyszünetben elő kell venni, ki kell bontani, meg kell kínálni vele azt a fiút, akibe szerelmes vagyok. Elképzelem, hogy odamegyek hozzá, megállok mellette, kibontom a csomagot. A rétes egészen frisseknek látszik, mielőtt Nagymami felvágta volna a rudat, jól megszórta vaníliás porcukorral, a cukor szemcséi egy kicsit összecsomósodtak, itt-ott egy kicsit rózsaszínek a cseresznye levétől.

Elképzelem, hogy a fiú megérzi a vaníliás cukor szagát, elképzelem, hogy megáll előttem, elképzelem, hogy a kibontott csomagra néz, aztán pedig énrám, elképzelem, hogy megkérdezi, hogy mi az. Azt fogom mondani, hogy cseresznyés rétes, két ujjal szét fogom húzni a sztaniolt, hogy jobban lássa, a másik kezemmel felé fogom kínálni, azt fogom kérdezni, hogy kér?

Elképzelem, hogy belenyúl a csomagba, kivesz egy rétest, a szájához emeli, beleharap, nézem, hogy megrágja és lenyeli, az arcát nézem, a szemét, ahogy oldalról átsüt rajta a nap, máskor csak simán barna, de most egész zöldesbarnának látszik, elképzelem, hogy a szájához emeli az ujjait, lenyalja az ujjbegyeiről a vaníliás porcukor szemcséit, akkor megszólalok, azt mondom, hogy én sütöttem, azt nem mondom ki, hogy csak neki, csak egyedül neki, azt tudni fogja anélkül is, és abból, ahogy megváltozik és átmelegszik az arca én is tudni fogom, hogy tudja.

Tudom, hogy úgy fog rám nézni, ahogy még soha azelőtt, tudom, hogy úgy fog látni, ahogy még soha azelőtt.

Majdnem annyira fog szeretni, mint amenynyire én szeretem őt.

Mosolygok, forró az arcom, a torkom is egészen meleg, tisztán látom magam előtt az arcát, megyek, mosolygok.

A sétányon megyek, a hársak alatt és az akácok alatt, amikor odaérek a kivágott akác törzséből kihajtott bokorhoz, ahogy minden reggel, most is letépek egy egész akáclevelet.

Már ott a kezemben, amikor belém villan, hogy nem kellett volna, nem, ma nem kellett volna.

Elmondom magamban a mondókát, amit még anyától tanultam, szeret-nemszerettisztaszívből-igazán, elmondom egyszer, aztán még egyszer, tudom, hogy inkább el kéne dobni az akáclevelet, ki kellene engedni az ujjaim közül, hagyni kéne leesni, de nem tudom megtenni, tépkedni kezdem róla a kis leveleket, mondom magamban a szavakat, egyiket a másik után, érzem, hogy elszorul a torkom, amikor a kétszáz éves hársfához érek, érzem, hogy mindjárt sírni fogok, az iskolástáska húzza a vállam, már csak egy levélke van a hosszú levélnyélen, kimondom, amit ki kell mondani, nemszeret-tisztaszívből-igazán, tudom, hogy igaz, tudom, hogy ez az igaz ság, minden más hazugság volna, hazugság és csalás.

A sétány végénél vagyok, a kétszáz éves hárs mellé érek, lelépek a járdáról, odamegyek a fához, megkerülöm, ledobom a fűre a táskám, letérdelek a fa tövébe, a gyökerek között a földbe vájom az ujjaim, kimarkolok egy maroknyi földet, aztán a másik kezemmel is, két kézzel ások, mint egy kutya, a föld nedves és fekete, rögökre esik az ujjaim között.

A lyuk gyorsan mélyül, rézsútosan a gyökerek alá hatol, nemsokára elég mély lesz, akkor abbahagyom az ásást.

Magamhoz húzom a táskát, kipattintom a kapcsait, kinyitom, kiveszem belőle a sztaniolcsomagot, egy pillanatra a sztaniol rétegein át is megérzem a rétes szagát, a cukor, a dió, a cseresznye, a ropogósra sült réteslapok szagát, öszszefut a számban a nyál, nem törődőm vele, a lyukba teszem a csomagot, aztán két kézzel belenyomom a legmélyére, be egészen a hársfa gyökerei alá.

Kirántom a két karom a gödörből, a gödör mellett a földön ott az akáclevél nyele, a végén az utolsó kis levélkével, felemelem, rádobom azt is asztaniolra, aztán elkezdem betemetni a gödröt, ahogy kaparom a csomagra a földet, a rögök kopognak a sztaniolon, nem akarom hallani, azt mondogatom magamban, hogy igazán-igazán, tisztaszívből igazán.

A lyuk gyorsan betemetődik, elsimítom a gyökerek között a földet, jó erősen lelapogatom.

Felállok, visszaveszem a vállamra a táskámat, aztán megyek tovább, az iskola felé.

Tettamanti Béla rajza