A szakemberek szerint törekednünk kell, hogy a beteg minél hamarabb (három órán belül) kórházba jusson, de a legsürgősebben az, akinek még csak múló tünetei vannak – átmeneti beszéd-, látászavar, valamelyik arc- vagy testfél, illetve az ujjak néhány percig tartó zsibbadása –, mert ilyenkor a legjobbak az esélyeink a fenyegető agyvérzés vagy agyérgörcs megelőzésére. Akikről most írok, sajnos nem voltak elővigyázatosak. Immár húsz éve – a leépülés stációinak kibiceként – végigkíséri életemet agyi katasztrófán átesett hozzátartozóim, barátaim küzdelme.

TETSZHALOTTKÉNT CIPELI MAGÁT körbe a szobán. Elsatnyult, erejét vesztett béna lábát, akár a büszke sas törött szárnyát, vonszolja maga után. A mozdulat kényszeresen lassított filmje lépésről lépésre billen tova. Napról napra, óráról órára fenyegetőbben zsugorodnak, dőlnek rá a fehér falak. Kikötőnek ott az íróasztal, a szék, a könyvespolc, az ajtó.

De miért vannak a másodpercek, mire van az idő? – Kár, hogy nem vagyok szeretetreméltó – motyogja maga elé, amikor a neki büntetésül kirótt egyedüllétben szívébe markol a rettenet: rá már senki sem kíváncsi. Élete merő haszontalanság. Eszébe sem jut, hogy a többieké is az.

A szavak nem állnak össze mondatokká. Ami most van, az a létezés sűrítménye. Nap mint nap megélni, amibe más belegondolni sem mer. Élete főműve ez.Megátalkodott szívóssággal választotta ki magából, mint kagyló az igazgyöngyöt. Egy valóságos remekmű, ami elfér egy cetlin. Csupa cselekvést jelentő ige: enni, aludni, pisilni... Meg néhány főnév: pénz, bor, cigaretta, barát...

ÖREG RONINT AZ ELŐSZOBÁBAN a földön fekve találta meg a kisebbik fia. Ugyanúgy nem volt magánál, ahogy két évvel korábban Patya, a kocsmáros, a hajdani Újpesti Dózsamajd Videoton-focista, aki a bejárati ajtóig kúszott a szélütés után, de a kilincset már nem érte el. Patya még két évig bírta tolószékben.

Öreg Ronin, az egykori képzőművészeti kritikus, akkor még élt, de már nem hiányzott senkinek. Ez így persze túlzás, hiszen Gregor és Bihari kollégák hébe-hóba felnéztek hozzá. (Bihari azt bizonygatta a kocsmában: ha ő kerülne ilyen helyzetbe, agyonlőné magát a vadászpuskájával.Másfél éve érszűkületes, elfekélyesedett lábát le akarták vágni, most sem tud ráállni, a negyedik emeleti lakást képtelen elhagyni, de az öngyilkosság eszébe se jut.) Mi több: még kínai akupunktúrás orvoshoz is elvitték. Őrnagy őrnagy (ő sem él már) a helyőrségi klub kultúrfőnöke megszállott szamaritánusként hordta neki vasárnaponként az ebédet.

Az Öreg jobb kézfejét ökölbe szorította a bénulás, elsatnyult jobb lábát sem tudta mozgatni. A két válással megvert, ötvenhárom éves hírlapíró egyedül élt a négyzet alakú, neonlámpákkal kitapétázott menynyezetű műteremlakásban.

Amikor fél évvel az után, hogy leterítette az agyérgörcs, kihoztam a budakeszi rehabilitációs intézetből, kisebbik fia vállalta érte a felelősséget. No, nem önként és dalolva, hanem némi rábeszélés hatására.

– Ugye, sokkal jobban néz ki most, mint amikor ivott? – kérdezte tőlem egy alkalommal, amikor az apja ágyánál találkoztunk, átszellemült tekintetét sunyin rám függesztve idősebb, harmadéves orvostanhallgató fia. Az elképedéstől szólni sem bírtam.

Öreg Ronin kérte, mit kérte, követelte, hogymentsem ki onnan, és ne hagyjam, hogy bedugják egy szociális otthonba. Ugyanis az volt a családi terv. A két a Hit Gyülekezetébe megtért fiúé, és édesanyjuké, Ronin első feleségéé. Mivelhogy az Öreg magatehetetlen, önmaga ellátására alkalmatlannak nyilváníttatott. Csakhogy ez nem volt igaz már akkor sem. Aztán a család mégis rábeszélte az önfeladásra; az őt meglátogató Gregor két nappal bekerülése után mentette haza a sárbogárdi elfekvőből.

Nagyon jól el volt ő otthon; magányosan, de büszkén. Gondozónő hozta neki a reggelit meg az ebédet, én meg jobbára a bort meg a cigarettát. Vagy éppen az émelyítő diólikőrt, mert azt szerette a legjobban. Hiába próbáltam a lelkére beszélni, hogy az alkohol meg a nikotin... csak dühösen legyintett és azt mondta:

– Elegem van, hogy mindenki csak pofázik, parancsolgat. Ha nem hozol te, majd hoz más. Hazaérkezése után pár hétig még szedte a gyógyszereket, aztán egyszer csak nem volt hajlandó több tablettát lenyelni.

Csak az egyedüllét lehetett neki rettenetes. Amikor hetekig nem nyitotta rá egyetlen ismerős sem az ajtót.

– Ha idehoztad, gondoskodj is róla! –vágta a pofámba a megyei lap főszerkesztője, amikor Ronin hazajöttét elmondtam neki. Előtte folyton érdeklődött, hogy mi van az Öreggel, mit tehetnének érte. A kocsmában is ment a duma, hogy alapítványt hoznak létre a támogatására. Aztán persze semmi.

Féltek szembesülni vele, szerették olyannak megőrizni az emlékezetükben, magyarázták, amilyen még az agyvérzése előtt volt. És minél távolabb tartani maguktól. Képtelenek voltak neki megbocsátani, hogy ép tudattal tért vissza a semmiből, hogy a közelükben van, hogy lelkiismeret-furdalást okoz nekik. Képtelenek voltak neki megbocsátani, hogy még élt.

Öt évvel lerobbanása után vitte el zuhanyozás közben egy szívroham. A harmadik.

A rák és az infarktus után a gutaütés a harmadik leggyakoribb halált okozó betegség Európában: éves viszonylatban 1,4millió halálesetet regisztrálnak. Magyarországon évente 30–40 ezer új agyi katasztrófa fordul elő és 18–20 ezren halnak meg az alattomosan, villámcsapásként lesújtó kór következtében. Minden negyedik beteg 60 év alatti, azaz az agyi katasztrófa nemcsak az idősek betegsége, egyre inkább fenyegeti a fiatalokat is. A szélütöttek egyharmada egy hónapon belül meghal, másik harmaduk tartósan fogyatékos marad. Míg az 50-es, 60-as években a hazai halálozási arány megegyezett az európaival, addig ma az áldozatok számát tekintve a vezető helyen állunk.

ANYU A ZÁRT ELME FOLYOSÓJÁN ÜLT, hátával az avasvaj színű falnak dőlve, egy fehér stokin, és a semmibe meredt. Előző nap éjszaka hoztam be a mentővel, mert nekiment az apámnak. Ököllel ütötte az arcát, a fejét, összekarmolta a kezét, amikor az le akarta fogni, és egyre csak ócska kurvának nevezte, aki ellopta a pénzét. Apám ilyenkor igyekezett leszorítani az ágyra vagy a szőnyegre, anyám meg torka szakadtából üvöltött, de apám nem engedte el, mert tudta, a kifárasztás – ezt a kifejezést használta –, az egyetlen mód a dühroham lecsillapítására. Anyám akkor 78, apám 80 éves volt. Ötven éve házasodtak össze. Anyunak tíz éve agyérgörcse volt, részlegesen elvesztette beszédképességét, elfelejtett főzni, késsel akart fésülködni, és aminek nem tudta a nevét, azt vagy babnak, vagy disznónak mondta. Például a minden reggel, pontban fél nyolckor a szomszédos négyemeletes ház tetejére repülő és egymást ott beváró varjakat.

– Miért volt ennyire sürgős? Nem bírták volna reggel behozni? – kérdezte ingerülten a felébresztett ügyeletes orvos. – Megáll az ész, antidepresszánsokat adtak a maga anyjának az idegosztályon – fakadt ki a számítógép képernyőjét vizslatva. – Nem csoda, hogy felpörgött a mama – tette hozzá fejét csóválva. De ugyanakkor szerinte anyám baja megfelelő gyógyszerekkel jól kezelhető, fölösleges kórházba tartani. – Ha dühöng, hát dühöng, majd abba hagyja – vont vállat a fiatal doki.

Anyu nem tudta megbocsátani apámnak, hogy ő a betegebb, hogy ő az, aki ápolásra szorul, és nem fordítva.

Ha apámmár nem bírta tovább, akkor hívott föl engem. Ilyenkor autóba vágtam magam vagy vonatra szálltam, és meg sem álltam hazáig. Amikor anyám velem is szembefordult, nem volt hajlandó enni, bevenni a gyógyszereket, akkor következett újra a kórház.

ANYU EGYRE ERŐSEBBEN KEZDETT köhögni, kezét szája elé kapva sietett ki a fürdőszobába. Halászlé volt ebédre, a többiek azt hitték, hogy egy szálka akadt meg a torkán. Meglehet, így is volt. Négyen voltak, kávét ittak és még vagy másfél órát beszélgettek az asztalnál, de senkinek sem tűnt fel, hogy anyu végig nem szólt egy szót se. Késő délután indultak vissza autóval Pápáról Székesfehérvárra, és apámnak sem szúrt szemet bóbiskoló anyám némasága.

– Mikor kiszálltunk otthon a kocsiból, akkor próbálta mondani akadozva, torkára mutogatva, hogy nem tud beszélni – idézte föl azóta sokszor azokat az órákat. Nem tudták, mi is történhetett, fel se merült bennük, legalábbis apám szerint, hogy anyámnak agyérgörcse volt. Fogalmuk sem volt akkor még arról a bizonyos kritikus három óráról, amelyen belül, ha ellátást kap a beteg, megelőzhető a nagyobb baj. Csak másnap reggel mentek el a családorvoshoz, aki rögtön hívta a mentőket. Az infúzió persze már nem segített, anyám többé nem találta az elveszett szavakat, de legalább nem bénult le.

Tizenöt éven át hordoztuk orvostól orvosig, kórházba be, kórházból ki, de sehol sem tudtak rajta segíteni. Idős kora miatt az elmeszesedett ereket nem lehetett kicserélni. Amikor apám is kórházba, szanatóriumba kényszerült, hosszú hónapokig egyedül voltam anyám mellett. Akárha a smasszere lettem volna, és egyben a házija, vagyis az a maga is szabadságvesztésre ítélt fogvatartott, aki a többieknek kiosztja a reggelit, ebédet, vacsorát. Nekem még a rézmozsárban porított gyógyszereket is ki kellett porciózni: reggel az Ednytet, Triaptidált, Tegretolt, Quamatelt, este az Ednythez már csak Jumexet, hetente egyszer székrekedés ellen fél Phenolphtalein tablettát. Anyu nem tudott beszélni, szájából csorgott a nyál, s amikor már a pépes ételt sem bírta lenyelni, két hónapig a kórházi elfekvőben egy orrába vezetett csövön át táplálták. Aztán pedig gyomorszondát operáltak a hasába, és egy brutális, giga-injekciós tűhöz hasonló valamivel pumpálták bele a majdnem folyékony ételt. Ez már a szociális otthonban történt, ahol még két évig szenvedett egy rácsos ágyban, bepelenkázva, magatehetetlenül.

Mikor csak szóba kerül köztünk az az elátkozott nap, a stroke napja, apám váltig állítja, ő mondogatta, hogy menjenek el az orvosi ügyeletre, de „a makacs anyád” hallani sem akart róla.

Aztán anyu temetése után egy héttel apámat hívtam, és beszédéből egyből sejtettem, őt is meglegyintette a sunyi kór.Maga sem emlékezett rá később, hogyan volt képes telefonos utasításaimat követve, a tíz perc alatt kiérkező rohammentősöknek kinyitni a kulcsra zárt ajtót.

Óránként három és fél év

A Magyar Stroke Társaság közleménye szerint a stroke leggyakoribb előjelei: a hirtelen kialakuló féloldali végtaggyengeség, bénulás, ernyedt, zsibbadt arcfél, hirtelen bekövetkező beszédmegértési zavar, szóformálási nehézség, kettős látás, látótérkiesés, látásvesztés vagy csökkenő látásélesség, szédülés, koordinációs zavarok, memóriazavar – ezek közül akár már egyetlen jel is figyelmeztethet a stroke kialakulására. A tünetek kialakulása viszonylag hirtelen történik, és az is előfordul, hogy a tünetek gyors javulást mutatnak, de ilyenkor is orvost kell hívni. – A nem kezelt stroke egyetlen órájában az agy 3 és fél évet öregszik, minden percben 2 millió idegsejt pusztul el, az elveszített idegpályák hossza óránként kb. 700 km – mutatott rá Csiba László a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában.

A stroke felismerése

Ha stroke-ra gyanakszunk, az alábbi egyszerű feladatokat kell elvégeztetni a beteggel és figyelni az eredményt.

1 Mosolyogjon, vagy mutassa a fogait! Arcának egyik fele ernyedt, vagy aszimmetrikussá vált?

2 Emelje fel mindkét karját vízszintesig! Lehanyatlik-e valamelyik keze?

3 Ismételgessen egy egyszerű mondatot! Összefolynak a szavai? Helytelenül ismétel? Nem talál egyes kifejezéseket?

4 Kérje meg, hogy öltse ki a nyelvét! Kitér-e a nyelve az egyik oldalra?

CT-felvétel egy stroke által megtámadott agyról