Az exkancellár és a jó nevű német-amerikai történész a XX. századról beszélget, hol kiegészítve egymást, hol egymás szavába vágva, netán cáfolva vagy egyetértve. Három napon át folyik a párbeszéd, előző nap egy kis cédulán ki-ki felírja, hogy aznap miről diskurálna. Nagyjából időrendben haladnak, de tematikusan elidőznek filozófiai-szociológiai-történelmi kérdéseknél. Délelőtt négy óra, délután megint ennyi, másnap ugyanígy – olykor egy kis sörözésre át a kocsmába (szünet). Különben magnó megy az asztalon és hihetetlenül izgalmas dolgokat rögzít. Mondjuk az exkancellár azt mondja, számára felfoghatatlan rejtély, hogy egy nép, amely 1932-ben még kultúrnép volt, nyolc év alatt oda jutott, hogy nagyipari módszerekkel gyilkolt embereket – tudja az okokat, ismeri a tényeket – mégis máig felfoghatatlan a számára, hogy a németek ennyire csábíthatók, és milyen hihetetlen sebességgel csábulnak. Keményen fogalmaz. – Saját népem egy kissé félelmetes. Be kell vallanom, hogy a németekbe vetett bizalmam nem korlátlanul nagy – mondja a német exkancellár. Hihetetlen.

Az első részben a történelmi tudat fontosságáról (és jelenbéli kihalásáról) esik szó, például arról, hogy aki járatos volt a történelemben, tudhatta/sejthette, hogy a háború eleve halálra volt ítélve. A fiatal Schmidt (már tiszt) egy családi vacsoránál történelmi ismereteivel dicsekszik: az iskolában jól megtanultam Napóleont és a moszkvai vereséget, szerintem így fog járni Hitler is. Az asztalnál csend lett, bár a család többsége utálta a nácikat. – Nagybátyám (főtiszt) – teszi hozzá Schmidt – helytelenítően hümmögött, de nem jelentett fel. (!)

A két öreg beszélgetésének urbanitása, az érvelés precizitása és a hihetetlen nagyságú tapasztalati anyag lenyűgöz. Ahogy Schmidt kijelenti egy téma kapcsán, hogy ehhez nem ért, ugorjanak más témára, vagy ahogy döntetlenben hagynak egy kiélezett vitát! Mindenki tudott-e a holokausztról? Schmidt szerint a társadalom felső rétegeibe tartozók pontosan tudták, legalul az egykori szakszervezetiek, szocdemek, kommunisták – akik a veszély ellenére is tartották egymással a kapcsolatot – ugyancsak tudtak róla. A középső rétegek kevésbé, mondjuk: „is-is”. – Én például –mondja Schmidt – nem tudtam róla. – Ő egyébként 1944 végén a nyugati frontról megszökik, és hazafelé gyalogolva esik angol fogságba. A kihallgató tiszt Bergen-Belsenről kérdezi, amiről még csak nem is hallott. A többi megsemmisítő táborról se. Igazán csak a háború után ismerte meg a szörnyűségeket. Stern nem fogadja el ezt az érvelést, szerinte a németek nem akartak tudni róla, ám tudatuk mélyén akkor is ott volt ez a rémség.

A vita felhevül, Schmidt egy sor történetet mesél, Stern szociológiai érveket hoz, végül maradnak az is-is-nél. Ez az igazi beszélgetés, egymásnak hol igazat adnak, hol cáfolják egymást, és ha nem sikerül az érvekkel győzni, legfeljebb sörözni mennek. Ugyanilyen döntetlen a vita a szociáldemokrácia (és a marxi hagyomány) hatalmas kultúrateremtő funkciójáról, amit Schmidt hoz fel. A munkásmozgalom – a XIX. század végétől a XX. húszas éveiig – öntanító mozgalmakat, olvasóköröket, munkásakadémiákat hozott létre, ma ez már elképzelhetetlen. Stern erre rátesz egy lapáttal, és a szocik hatását nemzetközi szintre emeli: a „jóléti állam” a németeknél a szocik hatására indult be. Bismarck az ő nyomásukra vezeti be a nyugdíjrendszert, a munkanélküli-segélyt, mindez innen terjedt el a világ jobbik felében, s ez még ma is talán a legfontosabb európai szabadalom. Schmidt ismét szkeptikus: jó, jó, de a marxizmus csak teher volt a párton, mármint az osztályharccal, a proletárdiktatúrával és a forradalom ígéretével. A háború utáni korszerű SPD-nek ettől kellett megszabadulnia: a godesbergi programot (1959) ő nyomja át a párton, amiben – mondja sajnálkozva – minden erőfeszítése ellenére mégis benne maradt a marxi hagyomány. Stern hevesen tiltakozik, na, jó, mondja Schmidt egy másik bekezdésben, a marxi kapitalizmuselemzés, a „kritikai politikai gazdaságtan” ma is elkelne. Nincs végső igazság – beszélgetés van, két zseniális öregember így „öli egymást” háromszáz oldalon.

Schmidt közgazdasági végzettségű, (pénzügyminiszter is volt), félelmetes, amit tud a politika gazdasági kulisszatitkairól. 1957-ben (!) létrehozott egy intézetet, melynek feladata a (jövőbeli) német egység gazdasági feltételeinek kutatása volt. A nyolcvanas évek vége felé már tudták, mi a két gazdaság (és pénznem) aránya. (10:3-hoz vagy 10:5-höz a nyugatnémetek javára…) Ezeket az adatokat az egységről való tárgyalások előtt átadták Kohl irodájának, de a kancellár nem értette a számokat, és a keleti márkát 1:1-ben váltották nyugatira. Ennek katasztrofális következményeiről tudtunk, de Schmidt belső adatokkal is illusztrál: egy Trabant tízezer keleti pénz volt, az egység pillanatában tízezer nyugatnémet márka lett – ami akkor több volt, mint egy Opel. Ki a franc akart ezért a pénzért Trabantot venni? Minek következtében a gyár pillanatok alatt tönkre is ment. Schmidt ezt modellként említi, mert ez így volt egyéb gyárakkal is – kivéve mondjuk a jénai optikai műveket. Az „osszik” (keletnémetek) gyarmatosítását a rosszul megállapított átváltási kvóta alapozta meg…

Nekem, mint olvasónak nem is ez a fontos, hanem az, hogy Schmidt volt talán az első nyugati politikus, aki közgazdászszemmel is nézte a társadalmat, a politikát, a tennivalókat. És mit mondjak: az ő példáján látszik ma igazán, hogy ez a tudás mennyire hiánycikk a politikai elitnél. Még beszélgetőpartnere (a filosz) is csak hápog, mikor Schmidt demográfiai adatokkal, termelési grafikonokkal jön elő például az euró jövője ügyében – korábban fogalma sem volt, hogy mi minden múlik számokon.

Isteni kulisszatitok: a helsinki egyezmény születése (1973), azon belül a harmadik kosár jelentősége (ez utóbbi: az emberi jogok parafálása és az információk szabad áramlásának biztosítása). A nyugatiak nem is értették, félszívvel támogatták, az oroszok meg besétáltak a csapdába, nekik csak az volt fontos, hogy a jaltai határokat biztosítva lássák Kelet-Európában. Magyarán: egyik fél sem vette észre – amit Schmidték tudtak –, hogy Helsinki szelleme mekkora lökést fog adni a kelet-európai ellenzéknek (Hável, Charta 77, magyar demokratikus ellenzék indulása stb. – jöttek is sorban…) Az amerikaiak csak évekkel később kapcsoltak, hogy jé, hát ezért nyomták Schmidték ezt az ügyet. Igaz, sem a CDU, sem saját pártja, az SPD nem támogatta a szerződés aláírásában: egy német ilyet nem írhat alá (mármint a határok rögzítését…) Schmidt messzebbre látott, aláírta és innen indult el a fal leomlása.

A beszélgetés olykor fi lmszerűre vált. A rakétaszerződés előkészületei idején Brezsnyev az NSZK-ba látogat, Schmidt meghívja a lakására. (A „főtitkár” hanyatt esik, hogy egy kormányfő ilyen szerény körülmények között, egy sorházi bérlakásban lakik…) Schmidt a vacsora után előveszi a nagy stratégiai térképet, na főtitkár úr itt vannak a szovjet célpontok, erre irányulnak a mi rakétáink. Mutassa a magáét. Erre a főtitkár előveszi a szovjet változatot, az egész asztal tele van térképekkel, rajtuk célpontok, ütegállások, rakétaívek. Összehasonlítja a két térképet, aztán nagyot káromkodik, és az összes térképet lesöpri a földre. Schmidt kommentárja: „innen tudtam, hogy ez az ember nem akar háborút”, ezért lehetett nyélbe ütni a rakétaleszerelési egyezményt. A mából nézve ez a jelenet filmburleszk, de akkor: így dőlt el a világ sorsa…

Európa: Schmidt világtörténelmi újításnak érzi, hogy ez a nagy halom, évszázadokon keresztül egymással veszekedő ország egy közös blokkban tudott megállapodni, ez a konstrukció egyedülálló a történelemben. Piros pont Európának. De két megjegyzést fűz e képhez. Az egyik az EU-bővítés elhamarkodottsága – jelenleg is kezelhetetlen 27 ország szavazása. Ráadásul a folyamat még nincs lezárva: Amerika Ukrajnával és Grúziával kacérkodik, hogy majd azok is belépnek az EU-ba (az oroszok elleni korridorként). Na neeem, mondja az exkancellár, maradjunk csak a klasszikus Európa kereteinél. Törökországgal kapcsolatban: ez az ország pár év múltán százmilliós lélekszámot ér el, ha belépnének, úgy Európa legnagyobb (és legszegényebb) hatalma lenne. Ki fogja felépíteni a gazdaságukat, ki fog ellenállni a „re-islamisierung” (új iszlámosítás) már látható tendenciájának? És mit kezdünk az onnan Nyugatra induló népvándorlással? Summa summarum: Európa összeomlana. Maradjunk a „nem”-nél.

Beszélgetnek. Az a csodálatos, hogy a két ember kiegészíti egymást, amikor Schmidt a marxi forradalomkoncepciót kritizálja, Stern védi, amikor Stern túlságosan idealista szövegekkel jön elő az emberi jogokról vagy a népfelség elvéről, akkor Schmidt hűti le: gazdasági trendeket említ. A diskurzus egészét viszont végig egyetlen lényegi üzenet járja át, hogy a baloldal nem azonos a kommunizmussal, ezzel a világban is, nálunk is szitokszóvá torzított fogalommal: baloldal nélkül nincs jövő.

Az utolsó sorok viszont mellbe vágtak. – Mit kívánnál befejezésül? – kérdi Stern. – Tulajdonképp semmit. Ja, de mégis: mondd meg, honnan való ez a pár sor, ami a fejemben kering hetek óta: The woods are lovely, dark and deep. / But I have promises to keep, / And miles to go before I sleep” – ilyen kultúrával átitatott, személyes és lírai búcsút se olvastam még politikustól. (A vers egyébként Robert Frost amerikai költőtől való, Jánosy István fordításában így szól: Szépek a fák, éjszomorúk. / Ha mit ígértem, nincs kiút... / Alvás előtt mérföldnyi út. / Alvás előtt mérföldnyi út.)

Sörözés előtt – Fritz Stern és Helmut Schmidt