– Gyertek ide, és beszéljetek a fejével, mert énrám már nem hallgat az öregaszszony! – harsog nagypapa, és lecsapja a telefont.

– Hogy azt a...! – kezdene üvölteni apa, de anyára néz, majd rám, s inkább összeszorítja a száját. Hallgat. Némán vacsorázunk, majd apa hidegen közli, hogy szombat reggel indulunk „haza”. Mindig ezt mondja, ha a nagyszüleimhez megyünk, pedig neki már régen itthon van a haza, ahol lakunk, városon.

Nagymama az utóbbi időben nagyon beteg, több időt tölt kórházban, mint otthon, ezért mostanában amúgy is gyakran látogatjuk. Két hete voltunk náluk, akkor még nem volt semmi baj. Ezért ideges most apa.

– Vajon mi történt? – kérdezi útközben többször is anyától, aki a fejét ingatja.

Nagypapát a konyhában találjuk, cigizik és részeg. Mióta ismerem, egyfolytában részeg.

– Jó napot! – veti oda neki apa, mert ő magázza a szüleit. – Édesanyám hol van?

– Hol lenne? – morogja nagypapa. – Fekszik. Fel se kelt három napja.

Bemegyünk a szobájukba, és ott találjuk nagymamát az ágyban, vastag szemüveg van az orrán, és ír.

– Csókolom, édesanyám! – köszön neki apa, és megkönnyebbülten sóhajt, a látottakból arra következtet, hogy nem is akkora a baj, mint gondolta.

Ebben a pillanatban beviharzik nagypapa, és elbődül:

– Nem akar az öregasszony!

– Hogyan? – kérdi apa zavartan, de nem is nagypapától, hanem nagymamától.

– Nem akar mellém feküdni az öregaszszony! – ordítja nagypapa, mire anya odalép mellé, és megsimogatja a karját.

– Üljön le, apus! – mondja, de nagypapa kitépi a karját a kezéből, és a nagymamára mutat:

– Megcsináltattam drága pénzen a kétszemélyes közös kriptát, rávésettem a nevünket is arannyal, erre föl azt mondja az öregasszony, hogy ő oda nem fekszik! Ezt a szégyent! Ezt vegye szájára a falu!

– Én ezt nem nagyon értem... – kezdi apa, mire nagymama leveszi a szemüveget az orráról, s megszólal elvékonyodott macskahangján:

– Leéltem ezzel a részeges disznóval ötven évet, ne várja tőlem senki, hogy holtomban is őmellette feküdjek a feltámadásig!

Apa és anya megdermed.

– Most menjél ki, kisfi am – suttogja anya, majd átfogja a vállamat, és szelíden tol kifelé. Alig érek ki az ajtón, már hallom is nagypapa ordítását:

– A végrendeletet írja az öregasszony, hogy őt abba a kriptába ne fektessék, ahová engemet! Hogy az Isten rogyassza rá az eget!

Sokáig járkálok odakint, hogy ne halljam a veszekedést. A hátsó udvaron kapirgáló tyúkokat nézegetem. Régebben malacok is voltak, de mióta nagymama beteg, disznót már nem hizlalnak. Pedig a téli disznóvágásokat nagyon szerettem, igaz, mindig böllért kellett az utolsó pillanatban hívni, mert nagypapa már kora reggel úgy berúgott, hogy alig állt a lábán. Emlékszem, egyszer el is vágódott, a leszúrt malac mellé esett, s hevert öntudatlanul. Nagymama éppen egy tálat tartott az állat nyakából fröcskölő vér alá, úgyhogy váratlanul fölemelte az edényt, s nagypapa nyakához tette – a felnőttek erre felhördültek, engem pedig gyorsan elráncigáltak onnan. De még visszanéztem, s láttam, hogy apa és anya a zokogó nagymamát vigasztalja, nagypapa pedig fekszik a sárban véresen, a leölt disznó mellett, egyedül.