A géppuskalábú
Többen tudták, micsoda lövése van, mint azt, hogy ipszilonnal vagy i-vel írja-e a nevét. Szinte egész NB I-es és válogatott pályafutása során az i-t használták-használtuk, pedig a születési anyakönyvi kivonatába ez került be 1953 áprilisában: Várady Béla. Ám összetéveszteni mással nem lehetett, mert a hetvenes évek második felében a fotójával és ezzel a szöveggel hirdették a magyar exportterméket: „Rúgjon gólt Artex-labdával!”
Ahhoz persze lábra is szükség volt.
Váradyénak már kis korában a csodájára jártak Putnokon, ahol alig tizennégy évesen bemutatkozhatott a helyi felnőtt együttesben. Pontosabban, meghívták az Ózd elleni Magyar (Népköztársasági) Kupa-mérkőzésre, de megbetegedett, és ének–zene–történelem szakos tanár édesapja hallani sem akart arról, hogy Béla kimozduljon otthonról. A tinédzser azonban kiszökött a házból, hogy aztán a megyei egyes Putnok az ő két góljával győzze le az NB I/B-s Ózdot (2-1). A másodosztályú Kohász edzője akkoriban Vilezsál Oszkár volt, és a korábbi neves ferencvárosi fedezet azt mondta a meccs lázas kis hősének: „Gyere, fiam, hazakísérlek.” Majd a bosszús, ám a két góltól megenyhülő papávalmegbeszélte: az ifjú Várady ezentúl Ózdon futballozik majd. (Kis híja volt, hogy a gyerek nem az FTC-ben kötött ki. Az Üllői úton is szívesen látták volna, de apukája nem akarta, hogy kollégiumban lakjon, és egyedül maradjon a fővárosban.)
Mivel nem töltötte be a tizenhatodik életévét, és fi atalabb játékost az első két osztályban nem lehetett szerepeltetni, eleinte csak a tartalékcsapatban játszott, miközben a korábban az NB I-et is megjárt nagyokkal edzett. Ebben az időben már kiváltképp elhivatottan válaszolta, ha azt kérdezték tőle, hogy milyen pályát választ: „a futballpályát”. Hatvankilencben aztán „felnőtt” lett, egy esztendővel később pedig azt írta a Borsod megyei újság: „Őszinte meglepetéssel fogadtuk a hírt, hogy Váradi (i-vel, ugye) a Vasasba tart.” S valóban, már akkor megjelent Angyalföldön, de – pázsiton kívüli ózdi cselek nyomán – csak egy év múltán igazolhatott a budapesti piros-kékekhez.
Így 1971 tavaszán még ózdiként vált az előmeccs legjobbjává a bécsi Práter stadionban, ahol a magyar ifjúsági válogatott 5-0-ra nyert az osztrákok ellen. Az első két gólt – tizennyolc, illetve húszméteres bombalövéssel – a középcsatár Várady szerezte, noha a házigazdák abban bíztak, hogy az ő centerük, bizonyos Hans Krankl, szakítja szét a hálót. (A Rapid-reménység Krankl utóbb 69-szeres válogatott, és a Barcelona sztárja lett.) Mészöly Kálmánnak kevésbé szép emléke az a nap: az A válogatottak találkozóján (2-0 „ide”) már a tizenkettedik percben megsérült, és akkor játszott utoljára a nemzeti együttesben. Nemsokára pedig azt hallotta Váradytól a Fáy utcában, hogy „csókolom”, mert a tinédzser nem merte tegezni a többieket, kiváltképp nem az 1966-os, veretlen bajnokcsapat változatlanul az együtteshez tartozó tagjait; Mészölyön kívül Farkas Jánost, Ihász Kálmánt, Molnár Dezsőt, Puskás Lajost. Az ifjú ehhez képest rangadón debütált (Vasas–Újpest 0-2), és első évadában huszonhét mérkőzésen szerepelt, ráadásul a tavaszi szezon végén Puskással kettesben intézte el az FTC-t. Az 5-2-es derbin a piros-kékek első két gólját Várady, a további hármat Puskás dr. érte el, sőt a „kisfi ú” mindjárt a második percben bevarrt egy szabadrúgást Géczi Istvánnak.
Az új center olyan jól futballozott, hogy Illovszky Rudolf szövetségi kapitány az olimpiára készülő válogatott bő keretébe invitálta, de Várady nem sok esélyt adott magának, hogy bekerül az utazók közé is. Ám a szakvezető elvitte magával Münchenbe, sőt az ötkarikás játékokon rendszeresen bevetette – balszélsőként. Ennek azért van jelentősége, mert néhány évvel később, amikor Illovszky újra a Vasas edzője lett, az Angyalföldön továbbra is középcsatárt játszó, a müncheni bizalmat hamar elfelejtő Várady azt mondta neki: „Márpedig én nem megyek ki a bal szélre!” Erre – bár akkor már a szurkolók kedvencei közé tartozott, és a XIII. kerületben rendre azt hallotta a lelátóról, hogy „Béla, Béla, Béluska, úgy lő, mint a géppuska” –saját maga és a közönség legnagyobb meghökkenésére a kispadon találta magát...
Addig azonban nyílegyenesen haladt előre. Az olimpiai döntőben ő szerzett vezetést, miután középre nézett, és éles szögből rövid sarkos lövéssel lepte meg Kostka kapust, és azon kevesek közé tartozott a magyar táborban, akit nem rázott meg oly nagyon a lengyel fordítás (1-2). Helyesebben búsult is meg nem is a vereség miatt, hiszen az együttes legfiatalabb tagjaként szerepelhetett és nyert ezüstérmet a játékokon. Egyébként sem ért rá bánkódni, mivel az olimpiáról hazatérve, a bajnokság első fordulójában immár emblematikus szabadrúgásgóllal tette teljessé a Vasas győzelmét az Újpest ellen (3-0), és egy láda sört nyert Hofi Gézától, mert fogadott a nagyszerű komikussal az angyalföldi sikerre. Ebből is kitetszik: tizenkilenc évesen már – alanyi jogon – a hírességek társaságában forgott... Aztán negyedik lett a góllistán Bene Ferenc, Kozma Mihály és Fazekas László mögött, közben pedig mesterhármassal ünnepelte május elsejét a Vasas–Honvéd kupadöntőn (4-3). Az olimpiai ezüsthöz 1974-ben hozzátehette az utánpótlás-Európabajnokság aranyát – a 4-0-ás döntőn kettőt rúgott az NDK csapatának –, és részese volt a Vasas korabeli nagy diadalának, az Üllői úti stadion újjáavatásán az FTC ellen elért 1-0-nak. Erre utóbb így emlékezett: „A kezdőrúgást Takács II József, mindkét klub legendás alakja végezte el. Szinte nem is hittem el, hogy mellette állhatok.”
Majd azt nem tudta felfogni, hogy ártatlanul meghurcolták. A sportlapban az jelent meg: Várady a Balaton vizében húzatta a nótáját a cigányokkal. A hírnek egyébként volt alapja, csak a zenekar Hajdú Lajos és Tieber László kedvéért muzsikált ruhástul a magyar tengerben... Várady hiába bizonygatta, hogy semmi köze az egészhez, a Vasasnál és az MLSZ-ben is süket fülekre talált, mígnem hónapokkal később – a félresikerült cikknél jóval kisebb terjedelemben – helyreigazítást közölt az újság, de akkorra már Várady lelki válságba került, mivel a közönség szüntelenül a „dzsentritempóval”, meg azzal ugratta, hogy neki a Balaton a Riviéra... Jó néhány válogatottsága veszett oda a téves információtól és annak fogadtatásától, de nem csupán ez okozta, hogy a 37-szeres válogatott csatár nem szerepelhetett legalább ötvenszer a nemzeti együttesben. Egyrészt 1978-ban, az argentínai világbajnokságot megelőző németországi edzőtáborban megsérült, méghozzá úgy, hogy a szabadrúgómozdulat közben, a labda érintése nélkül kapott a combjához a műfüvön, másrészt 1979 augusztusában, a Vasas–Videoton találkozón (Fáy utca, 20 000 néző) nem fogott kezet az őt lecserélő Mészöly edzővel. Az angyalföldiek 5-1-re nyertek; Váradyt 3-1-nél, ragyogó szólógólja után hívta le a szakvezető... Aztán 1980-ban Mészölyt nevezték ki szövetségi kapitánnyá, és Várady – V. B. monogramja ellenére – nem szerepelhetett az 1982-es világbajnokság selejtezőin, miként a vb-n sem. A ballábas bombázó máig úgy tartja: a Videoton-meccs afférja iktatta ki a címeres mezes csapatból. (Tény, ami tény: 1980-tól már csak ötször – háromszor csupán csereként – játszott a legjobbak között.)
Ám a különleges gólok mestere maradt, hiszen még 1983-ban is lenyűgözte a publikumot azzal, hogy Csepelen – nem vicc! – a kezdőkörből küldte a labdát Kovács Attila kapujának bal felső sarkába. Az 5-2-es mérkőzésen a Vasas még csak 2-1-re vezetett, amikor szabadrúgáshoz jutott a pálya közepén, és Kiss László váratlanul azt tanácsolta Váradynak, hogy lője rá a labdát; ha elmegy, elmegy, úgyis az első félidő utolsó perce van... A centerből lett balszélső hasonlóan nagy alakítása volt 1976-ban az Újpest ellen negyven méterről, az oldalvonal közeléből a hálóba tekert labda, és különben is: a ’76/77-es évadban szinte minden sikerült neki. Az éppen száz góllal aranyérmes Vasasban harminchatot szerzett, és elnyerte az európai Ezüstcipőt, a válogatottal pedig prímán szerepelt a vb-selejtezőkön, miközben – rendkívüli rúgótechnikájával – nem csupán gyártotta a gólokat, hanem gólpasszok sorát adta. Másokhoz hasonlóan a kontinens hírneves profija lehetett volna, ha fénykorában elengedik, de még 1984-ben is hiába kereste meg a Feyenoord, a sportvezetés itthon nem járult hozzá, hogy a vele a francia másodosztályból az élvonalba feljutó, a rájátszásban a Marseille-t felülmúló Tours-tól Rotterdamba igazoljon. (A nyolcvanas évek első felének tours-i együttesét a klubtörténet legjobbjaként tartják számon.)
Mivel nem mehetett Hollandiába, csupán feltételes módban írható, hogy menekültek volna előle ott is. Ahogyan Nyilasi Tibor itthon. Mivel a hetvenszeres válogatott középpályás jó magasra nőtt, az ellenfelek szabadrúgásainál be kellett állnia a ferencvárosi sorfalba. A Vasassal vívott rangadókon viszont „Nyíl” mindig elsomfordált, mert nem akarta, hogy a géppuskalábú eltalálja... Azt sem feltétlenül kívánta, ami 1979 júniusában történt. Várady a bal oldalról indult, átjutott az FTC három-négy játékosán, de mire a kapu közelébe ért, kisodródott jobbra. Bemutatott egy lövőcselt; a zöld-fehérek védői kicsúsztak. Csinált még egyet; újabb siklás. Majd még két „lóba” következett, aztán egy finom ívelés tetőzte be az attrakciót; a labda a gólvonalon felugró Martos Győző és Bálint László feje fölött tökéletes ívben hullott a jobb sarokba. Alighanem ez volt Várady Béla legeslegszebb gólja, ilyet még az emlékezetes dugókban oly gazdag Népstadion is ritkán látott. Palotai Károly, az 5-3-as angyalföldi győzelemmel zárult rangadó játékvezetője azt mondta a találkozó után: „Ha nem én fújom a sípot, akkor odamegyek Váradyhoz, és szívből gratulálok neki.”
A Vasasban utóbb nem gondoltak effélére. Miután a csatár hazajött Franciaországból, egy évadot még „lenyomott” a Fáy utcában, majd elszegődött Vácra. A Pest megyei városban is mély nyomokat hagyott, hiszen vezérletével az NB I-ben addig sosem látott együttes feljutott az első osztályba. Két esztendő után köszönt el a Dunakanyar csapatától és az élvonalbeli labdarúgástól; a helyiek méltó búcsúmeccset szerveztek a számára. Angyalföldön, ahol tizennégy esztendőt töltött, nem rendeztek gálamérkőzést a tiszteletére... Ez hallatlanul bántotta, öt évig a Fáy utca felé se nézett. Aztán felhagyott a hátra arccal, és máig kijár a Vasas találkozóira, jóllehet Vecsésen lakik, s a hajdanán oly félelmetes bal lába egy évtizede beteg. Operálni kellene, hogy ne sántítson, de úgy van a műtéttel, mint Nyilasi a Várady-féle szabadrúgással: nem mer elébe állni...
Senki sem felejti el Plattkót, Magyarország szőke medvéjét – Rafael Alberti katalán költő ódájának soraival kezdte a Magyarok nagy pályán című portrésorozatát Hegyi Iván 2009 tavaszán a Népszabadság Hétvége mellékletében. Időről időre elénk varázsolta a magyar labdarúgás nyughatatlan világvándorait és itthon is világklasszissá váló zsonglőreit Alberttől Zsengellérig, a kispadok nagy mágusait Guttmanntól Lakatig és a játék öröméért szájizmaikat megfeszítőket Puhltól Szepesiig. Hogy mi se felejtsük el őket, akik csak szomjúhozunk hasonló nagyságokra a mában. A huszadik század negyvennyolc kimagasló magyar sportszemélyiségének arcképe december elején kötetben jelenik meg a Sprint Kiadó gondozásában.
