Az otthonkás Madonna
Hol eltűnt, hol előkerült, ami biztos, dr. Renn, drezdai műtörténésznek 1937-ben, egy Wittenberg környéki vadászkastélyban még volt alkalma megtekinteni. Története tehát kész regény, de a rejtélyes utolsó fejezet az előzőeken is túltesz. Hogy három évtizeden át a tömpemizséri városi múzeum büszkesége, s szinte a város jelképe lett, egyfelől természetes, másrészt maga a csoda. Noha a kiterjedt Cranach család magyar származása a világ e táján úgyszólván tény volt, arra, hogy a Cranachok konkrétan tömpemizsériek lettek volna, a tömpemizsérieken kívül senki se gondolt. Pedig a gondolat logikus volt.
Mert 1945 koranyarán mi másért találták volna meg épp itt, a tömpemizséri Cupi-mocsárba süppedve az orosz katonai teherautót, platóján a sérült, golyókkal átlyuggatott ládával, s mi másért fogta volna fel a többi, nem túl értékes műtárgy a kóbor géppisztolysorozatot, mint azért, hogy a Madonnának egy hajaszála se görbüljön? És mi másért adta volna a festményt a 2. Ukrán Front parancsnoka úgynevezett örök letétként Tömpemizsér sokat szenvedett munkásságának és dolgozó parasztságának, miáltal legálisan és ünnepélyesen került az Esze Tamás, majd Malinovszkij marsall, majd ismét Esze Tamás Városi Múzeum fő helyére? A kereten a régi vájatba csavarozva ott ragyogott a réztábla: „id. Lucas Cranach: A mi ifjú asszonyunk, a 2. Ukrán Front Ajándéka.
A múzeum bejárata mellett márványtábla emlékeztetett az eseményre, melyet 1976-ig minden év április 4-én magas rangú szovjet katonatisztek, kis, ünnepi műsor keretében, megkoszorúztak.
Az intézménynek mindössze ’56 októberétől ’57. május elsejéig kellett zárva tartania. S persze „a Cranach-festmény napvilágról való eltűnésének napjaiban”, ahogy dr. Tanyász, az akkori igazgató fogalmazott.
Hogy 1977. január 7-én, egy mogorva, jégbordás napon mi történt, s ami, tegyük fel, történt, miért történt e kétségtelen remekművel, hitelt érdemlően már soha nem fog kiderülni. A Madonna se itthon, se külföldön nem bukkant fel többé, a volt igazgató állításán pedig, hogy ott van a múzeum valamelyik pinceraktárában összecsomagolva, szállításra, méghozzá külföldre való szállításra készen, a jelenlegi vezetők csupán nevetnek.
Pedig dr. Tanyász, a régi pártkáder részletesen leírja, hogy a harmadik napon, a titkos, szovjet, magyar és osztrák szakértők által megejtett restaurátori vizsgálat után, annak mellbevágó és felfoghatatlan eredményétől remegő kézzel, közelebbről meg nem nevezett, de nagyon felső utasításra, miként csomagolta össze a „beavatkozást szenvedett” festményt. A munkában Gölöncsér Béla volt bányaács, majd ipari őr segédkezett, akit dr. Tanyász, a pártszervezet ajánlására, az előző őszön vett fel félállású teremőrnek.
Bár munkáját jól végezte, s különben is régi teremőrcsaládból származott, Gölöncsér másnap, január 11-én már nem ment dolgozni, a közéletből is, a pártból is elmaradt, bozontos szemöldökére, szűkszavúságára, durva testalkatára ma szinte senki sem emlékszik a helyiek közül. Mikor két év múlva belefulladt a Steiner-telepi bányatóba, a családon kívül egyedül dr. Tanyászt foglalkoztatta, hogy mi történhetett. Pedig semmi nem történt, ittasan horgászott, megszédült, beverte a fejét a stég peremébe, és megfulladt.
Az igazgató zavaros és körülményes levélvázlatát a Madonna eltűnésének körülményeiről 1989-ben, halála után találta meg leánya, s ő juttatta el a helyi lap, a Tömpék Népe szerkesztőségébe. Az agyonjavított gépirat onnan került hozzám.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy kezdetben egy meg nem nevezett, nagyon magas elvtársnak, alighanem Aczél Györgynek szánta a levelet, de erről a fogalmazás s a történtekkel való újbóli szembesülés során letett. A szószerinti közlésre engedélyt nem kaptam, így csupán kivonatosan ismertetem dr. Tanyász József épp teljes képtelensége miatt hitelesnek látszó verzióját az 1977. januári eseményekről.
Hetedikén, nem sokkal zárás előtt Marika, az úgynevezett gazdasági igazgató, amúgy dr. Tanyász felesége, halálra váltan rohant be férje irodájába, hogy jöjjön a Jóska, mert a Cranachhal valami nagy gamatság történt.
Az igazgató rohant, lelki szemeivel már látta a megcsonkított vásznat, még a behatolásos, ablakon áti rablás is eszébe jutott, noha akkor hallania kellett volna a lövéseket, hiszen, mint írta, „Gölöncsér Béla Elvtársat kifejezetten fegyveres testületi múltja végett alkalmaztuk ebbéli minőségében, különös tekintettel az erősödő klerikális reakcióra és 1-es elmebeteg, antinudista fenyegetőzésekre”.
Ehhez képest a Cranach a helyén volt, csak éppen nem volt meztelen. Egy kicsit bő, rózsaszín otthonka volt rajta, úgy értve, hogy rá volt festve az ujjatlan, elölgombos női ruhadarab – ezt a viseletet a Kárpát-medencében mindenki ismeri. Ráadásul a rózsaszín alapon zöld, úgynevezett Anjou-liliomok virítottak.
Dr. Tanyász tátott szájjal, némán állt sokáig, Gölöncsér, a teremőr ült a szokott helyén, nézett maga elé.
Béla, mondta az igazgató, Gölöncsér elvtárs! Mikor volt itt utoljára látogató?
Reggel, mondta Gölöncsér, második órában az iskolások. A kis sütni való öcsikék.
Akkor mi ez itten?
Nem tudom, mondta Gölöncsér.
Mari, te nem láttál az égvilágon semmit, mondta az igazgató a feleségének. Értve vagyok? Bezáratsz műszaki okok miatt, aztán hazamész a Norbikához. Az asszony nem kérdezett, bólintott és elment.
Mi ez itten, Béla, kérdezte dr. Tanyász. A teremőr sokára szólalt meg. Te se örülnél, mondta, ha a te Marikád állna itt napszám csórén. Vagy az Andi, ugye, anyuka létére. Dr. Tanyász elvörösödött. Andi a lánya volt, aki érettségi helyett tavaly szült egy gyereket, a Norbikát.
Úgy értsem, hogy te… cselekvőleg csináltál valamit, kérdezte.
Erősen néztem ezt a szegényt, vagyis igazság szerint szuggeráltam, hogy vegyen fel valamit.
És?
Látod, felvett.
Mert nézted? Mert Gölöncsér Béla ipari őr az Eternitgyárból nézte a Cranachot, ordította dr. Tanyász. Mutasd a kezed!
A teremőr mutatta, lassan, gyöngyöző homlokkal. A keze teljesen tiszta volt. Dr. Tanyász hitetlenkedve rázta a fejét. Odalopakodott a képhez, szagolgatta, de semmi szagot nem érzett. Azután megtapintotta az otthonkát. A festék csontszáraz volt.
Azért, mert az ember nem istenhívő, azért még lehet benne jóérzés, mondta Gölöncsér.
A te jóérzésedtől mind a ketten be leszünk csukva a picsába, sziszegte az igazgató. De miért máma, miért? Fél éve mindennap szuggerálhattad.
Szuggeráltam is, vörösödött el a teremőr. Csak úgy látszik így volt elrendezve, hogy mámára sikerült.
Gratulálok, mondta az igazgató. De jól idefigyeljél! Mostan te ide leülsz, hozok enni meg inni, rágyújthatsz, és addig stírölöd a disznó munkádat, amíg le nem jön róla az a szar. Vagyok értve? Addig innen el nem mész. Se te, se én.
A teremőr feje éjfélkor billent le először.Akkordr.Tanyász kivetteGölöncsér pisztolytáskájából a pisztolyt, bevitte az irodájába, bezárta. Visszament és felrázta a teremőrt.
Négytől hétig alighanem mindketten aludtak a székükön. Fél nyolckor az igazgató főzött két kávét. Gölöncsér rágyújtott, fehér volt, mint a fal.
Tizenegykor azt mondta, hasogat a feje, és ő most hazamegy.
Nem mész sehova, mondta Dr. Tanyász. Na, na, felelte Gölöncsér és a pisztolytáskájához nyúlt. Matatott egy darabig, aztán elkezdett sírni. Ne haragudjál, hüppögte, erről se te nem tehetsz, se én, erről csak a mi kurva életünk tehet.
Az igazgató nagy levegőt vett, aztán szó nélkül kiment. Megivott az irodájában két Lánchíd konyakot, és fölhívta a pártbizottságot, aztán a Nemzeti Galériát. Hosszan beszélt, persze, hamarosan kijönnek, mondták az illetékesek, és arra gondoltak, hogy dr. Tanyász megbolondult. Mert hogy máshogy értelmezzenek egy olyan mondatot, miszerint „Gölöncsér Béla elvtárs, fegyveres teremőr a puszta nézésével otthonkát festett a 2. Ukrán Front tulajdonára, idősebb Lucas Cranach világhírű Madonnájára”?
