A néző mindenhol néző
Rengeteg országban játszották a filmjeit. Találkozik-e ilyenkor valóságos nézői véleményekkel, kap-e igazi visszajelzéseket?
A fesztiválbemutatókat általában közönségtalálkozók követik. Egy ideig mindig elkísértem a filmjeimet. Csak a Woyzeck több mint ötven fesztiválon szerepelt. De ezek a fesztiválok nagyon csalókák. A cannes-i például – hiába volt nagy megtiszteltetés, hogy a Witman fiúk a hivatalos programban szerepel – inkább nyomasztott. Nagyüzemnek, gyárnak éreztem. A kisebb fesztiválok sokkal valóságosabbak. De hallatlanul érdekes, miket váltanak ki a filmjeim a közönségből. Egy találkozó akkor is izgalmas, ha netalán kellemetlen kérdéseket tesznek föl.
Van különbség az itthoni és a külföldi közönség reakciója között?
Régen tartottam tőle, hogy a filmjeimet Magyarországon kívül senki nem fogja érteni, aztán rájöttem, hogy a néző az néző. A Woyzecket vetítették a rotterdami fesztiválon. Szokás szerint elindítottam a filmet, aztán elmentem, hogy levezessem a feszültséget, majd visszamentem a végére. Ahogy befelé furakodtam, az ajtóban rekedt hajléktalan kituszkolt a teremből: „Öreg, ezt a filmet az elejétől kell megnézned!” Ennél jobb visszajelzés nincs.
Ugyanígy működik a színház is? Ott sem kell attól tartani, hogy kulturális kontextusából kiszakítva mást jelent valami? Ott is csak egyféle néző van?
Lényegében igen. De nem csinálhatsz úgy színházat, hogy nem tudod pontosan, hol vagy. Amerikai pályafutásomon a bostoni Kurázsi mama volt az áttörés. A „megrendelő” határozott kérésére a vígszínházi rendezésemet reprodukáltam, tehát pontosan az itthon kiforrott gondolatokat és formákat látták. Az egyik néző mégis azzal állt elém, hogy az előadás befejező képe megegyezett azzal a látomással, ami az ikertornyok leomlásakor tört rá.
Föltesznek-e a külföldi színészek olyan kérdéseket a próbán, amikhez itthon nincs hozzászokva?
Sokkal kevesebbet kérdeznek, mint a magyar színészek. Gyakorlatiasan, fegyelmezetten teszik a dolgukat. Kevesebb „játszma” zajlik a próbateremben, a munkára koncentrálunk. Úgy érzem, külföldön tehetségesebb rendező vagyok, mint itthon.
Angolul jól tud. De rendezett már Norvégiában is. Milyen tolmács útján instruálni a színészeket?
Első amerikai olvasópróbámon derült ki, hogy a kijelölt tolmács nem tud rendesen magyarul – az én angoltudásom pedig akkor még elég tökéletlen volt. Úgy döntöttem, nem követelőzöm, hogy hozzanak profi fordítót, hanem boldogulok, ahogy tudok. Azt az előadást nem csak verbális instrukciókkal rendeztem. Volt ott minden: konyhanyelven eldadogott mondatok, gesztikulálás, zajkeltés, amit akarsz. Rájöttem, nem feltétlenül kell olyan választékosan fogalmazni, ahogy az anyanyelveden. Nem muszáj lyukat beszélni a színész hasába. És egész jól sikerült az előadás.
Ennek nyomán hívták meg tanítani…
Másfél éven át igazgattam Bostonban a Harvard Egyetem, az American Repertory Theatre és a moszkvai Művész Színház közös színi- főiskoláját. A diákok amerikai és orosz metódus szerint is tanulnak – és mindkét országban játsszák a vizsgaelőadásaikat. Az első órámat mellesleg 2001. szeptember 11-én tartottam. Azóta is tanítok ott.
Jövő tavasszal pedig a Művész Színházba készül. Ez az első moszkvai színházi munkája?
És talán az utolsó is. Moszkvában Mester és Margaritát rendezni – ez óriási kockázat és persze hatalmas megtiszteltetés is. Életem legnagyobb kihívása. Alig várom.
