– Zenerajongó...? – hagyta fenn a nő a szó végét.

– Hogy mi? – nézett vissza a férfi, és tekerni kezdte lefelé a kábelt. Az imént csöngetett be a lakásba.

– Kedveli a zenét?! – ismételte meg a nő.

– Nem ebbe a lakásba kértek kábelszerelőt? – kérdezte a férfi csodálkozva, és abbahagyta a tekerést.

– De – mondta a nő. – Játszik valamilyen hangszeren?! – lépett szigorúan a szerelőember felé.

– Nem, de...

– Na ne nézzen hülyének. Klarinét...? –húzta fel a nő gyanakodva a szemöldökét. A férfi hitetlenkedve megrázta a fejét, a nő bolond, morogta maga elé, létrára mászott, és megadóan huzigálni kezdte a kábeleket a könyvespolc fölött.

– Fagott...? – tudakolta bizalmatlanul a nő. Lépdelt a létra után.

– Nem – rázta a fejét a férfi.

– Oboa...? – kérdezte kimérten a másik.

– Nem! – mondta határozottan a férfi.

– Nagybőgő! – mondta diadalmasan a nő.

– Szórakozik velem? – Dühödött fel a szerelőember, s a hirtelen mozdulattól kevés híján leesett a létráról.

Jóllehet a nő nem szórakozott, és bolond se volt, ellenkezőleg, nagyon is racionális kérdéseket tett fel. A legelső kábelszerelő, akit évtizedekkel korábban a lakásába engedett, ingyenes karbantartást ígért, és azt mondta, Kudlik Júlián túl a továbbiakban akár Rio de Janeirót is nézhetik, egy hónap múltán elment bárzongoristának Miskolcra, Rio de Janeiro egy újabb hónap múlva szellemképes lett, aztán tünedezni kezdett, végül eltűnt teljesen, új kábeltévést kellett hívni, aki viszont fél évvel később egy tengerjáró hajóra szegődött dobosnak, és a továbbiakban a Csendes-óceánon dobolt.

– De rosszul – dünnyögte a kábelszerelő. – Ellentétben a Gyulával, aki Miskolcon zongorál.

– Szóval mégis van affinitása a zenéhez – csapott le a nő.

– Nem nekem, a Gyulának. Annak volt –mondta elgondolkodva a férfi.

A nő megtudta, hogy a Gyula ötven évig csak otthon zongorált, és ha berúgott, akkor is a páncéltőke alatt aludt. Gyula asszonya harminc év után egyszer csak kitolta a zongorát a földszinti lakásból a bérház udvarára: a felindulástól akkora erő költözött belé, hogy még át is ugratta a küszöbön. Ettől viszont a zongora összerogyott, így a Gyula a következő három hétben nem alatta, hanem a zongora tetején aludt.

– Lelógó karja – mondta a kábeltévés álmodozva –, ahogy hajnalonta a zongoratetőn a másik oldalára fordult, olykor a billentyűzetre tévedt, ilyenkor az udvarról halk, gyönyörűséges hangfoszlányok szálltak az ég felé...

– Majd adok én magának gyönyörűséges hangfoszlányokat – mondta a nő.

– … egyes hangoknál... – folytatta a férfi

– ...a Gyula keze álmában elgondolkodott, hogy vajon leüsse-e őket, vagy ne: épp ettől az elgondolkodástól volt olyan csudálatos, olyan megismételhetetlen az egész.

– Fogja be –mondtamagából kikelve a nő.

– A harmadik kábeltévés pillanatnyilag takarodót fúj egy katonazenekarban, a negyedik hárfás lett a Bad Ischl-i városi szimfonikusoknál. Mi a maguk kábelszerelő műhelye, zenetanoda?! – Fellépett egy fokot a létrára. –És maga?! – nézett fel szúrós szemmel a szerelőre, tekintetét belefúrta az övébe. – Látja magát koncerttermekben meghajolni?

– Én? – kérdezte szégyenlősen a férfi, és a létra tetejére ült.

Megint a bárzongoristáról kezdett beszélni, akivel megtörtént a csoda, még mielőtt a korhadt zongora az udvaron végleg összeroskadt volna, és elpattant húrjai szomorú halálsikolyokat hallattak volna, amit a Gyulának szerencsére már nem kellett látnia. Hiszen így is, hogy csak hallott róla, hat teljes hétig ivott, csaknem elvesztette bárzongorista hivatalát is – el is veszíti, ha asszonya az utolsó pillanatban el nem utazik Miskolcra. De elutazott, és összes rábeszélőképességét latba vetve visszakönyörögte őt a bárba.

Annyira megrémítette a lehetőség, hogy a Gyula valaha az életben hazajön.

– Halljam! – mondta a nő.

– Hát – mondta restelkedve a kábelszerelő –, Caruso hangja csodálatos volt.

– Jó ég! – roskadt magába a nő. – Egy mantovai herceg.

– La donna é mobile – állt fel a szerelőember a létrán.

– Takarodjon. Takarodjon a lakásomból! – mondta feldühödve a nő, és rázni kezdte a létrát.

– Qual piuma al vento – dalolta gyönyörű, érces hangon a kábelszerelő, ahogy lépdelt lefelé a létrán; hagyta magát taszigálni kifelé, de lélekben teljesen ki volt vasalva, ékesen közlekedett, hangja szárnyalt, akár ha a Scalában énekelne.

– La donna é mobile, Qual piuma al vento, Muta d’accento – e di pensiero – hozta a tudomására a nőnek, és sármosan haladt kifelé.