A sort maga Nyikita Szergejevics, az 1964 novemberében leváltott első számú szovjet vezető, Sztálin kultuszának detronizátora, a gyökeres fordulatot jelentő XX. kongresszus szellemi atyja és gyakorlati lebonyolítója kezdte. Utódai, mindenekelőtt Leonyid Brezsnyev, nemcsak Sztálint szerették volna „rehabilitálni” (ez csupán részben sikerült nekik), hanem a teljes feledésbe szerették volna szorítani magát Hruscsovot. Még 1971-ben bekövetkezett haláláról is csak néhány soros hír közlését engedélyezték, magát a temetést is a legszigorúbb biztonsági rendszabályok közepette rendezhette meg a család. Ennek a kiszorítósdinak már-már komikus, valójában ostoba túlzásai is jellemzőek. 1968-ban Kádár János egy láda almát küldött ajándékba a bukott pártvezérnek, amelynek kézbesítésére – budapesti utasításra – a magyar nagykövet a Brezsnyev-titkárságot kérte volna meg. Kérését azzal az indokkal utasították vissza, hogy nem ismerik Hruscsov címét! Hruscsov azonban nem adta meg magát. A család biztatására, de elsősorban önbecsülésének megőrzésére, magányában magnetofonra diktálta emlékeit. Ezek valamilyen úton-módon Nyugatra jutottak, és persze botrány támadt. Majdnem akkora, mint amilyen botrányt kezdeményezett annak idején maga Hruscsov Borisz Paszternak regényének, a Zsivagó doktornak a külföldi megjelenése kapcsán. Hruscsovot „önkritikára”, cáfolatra kényszerítették. Ezt szívinfarktus követte. Az emlékiratok hiteles szövegét végül fia, Szergej Nyikitics Hruscsov rendezte sajtó alá és jelentette meg, több változatban is.

Éppen a „glasznoszty” időszaka, Mihail Gorbacsov reformpolitikája hozta meg a cenzúra megszüntetését. Ebben az időben jelentkezett emlékirataival Hruscsov veje, Rada leányának férje, Alekszej Adzsubej. Adzsubej újságíró volt, tehetséges hírlapíró, viszont kétségtelen, hogy éppen házassága révén kerülhetett a szovjet sajtó egyik legmagasabb posztjára: az Izvesztyija főszerkesztője lett. Az Izvesztyijából viszont néhány évre ő csinált „igazi” újságot, az orosz hírlapirodalom szovjet korszakának talán legjobban szerkesztett lapját. Apósának bukása természetesen azzal járt, hogy őt is leváltották, valami mellékes állásba dugták el. Emlékiratai értékes dokumentumnak számítottak abban a korszakban, amikor éppen csak elkezdődött az orosz társadalom szembenézése múltjával. (Érdekes, hogy Hruscsov leányát, Adzsubej feleségét, Radát, Brezsnyevék nem váltották le a Nauka i Zsizny (a szovjet Élet és Tudomány) főszerkesztő-helyettesi posztjáról. A milliós példányszámban megjelenő folyóirat népszerű volt, és irodalmi publikációi az általános szürkeség idején szenzációnak számítottak. (Például itt láttak először napvilágot a kísérletező kedvű költő, Andrej Voznyeszenszkij képversei, amelyeknek sok közük a szocialista realizmus dogmájához nem volt, nem lehetett...)

Hruscsov fia, Szergej, rakétatechnikával foglalkozó mérnökként dolgozott és ritkán szerepelt a nyilvánosság előtt. Segítette édesapját, amikor emlékiratait diktálta: ő szervezte meg a magnetofonszalagok legépeltetését és – a következmények ismeretében – ügyetlenül a kézirat szükségszerű rejtegetését. Gorbacsov idején számos publikációt tett közzé apjáról (ezekből néhány magyarul is megjelent), végül azonban, 19 évvel ezelőtt – egy amerikai egyetem felkérésének eleget téve – az Egyesült Államokba távozott. Felvette az USA-állampolgárságot is, megőrizve az Orosz Föderáció állampolgárságát. („És orosz hazafi is maradtam...” – nyilatkozta nemrég a moszkvai rádiónak.) Érdekes, hogy azon az egyetemen, ahol Hruscsov fia politikatörténeti előadásokat tart, s egyebek között apja emlékét ápolja – előadott Dwight Eisenhower elnök és hadvezér unokája is: hasonló céllal-feladattal. Az Eisenhower unoka mondta egyszer a Hruscsov fiúnak az emberi felejtésről: régebben ha meg kellett neveznie magát valami hivatalos helyen, azonnal rákérdeztek: csak nem rokona a néhai elnöknek? Manapság pedig azt kérik tőle: betűzze a nevét, hogy pontosan hogyan is írják...

A Hruscsov fiú, aki már régen nem „fiú”, hiszen 75 éves is elmúlt, néhány hete háromkötetes művet jelentetett meg édesapjáról, mintegy összegezve eddigi ilyen publikációit. A mű címe: Trilógia apámról. Három részre tagolódik: A reformátor, Egy szuperhatalom születése és Szövetségi jelentőségű nyugdíjas. Szergej Hruscsov egyetlen pillanatra sem tagadja – s ugyan miért is tenné? –, hogy elfogult apja emléke irányában, tehát csaknem háromezer oldalas (!) könyve inkább szubjektív emlékirat, mintsem történelmi portré, hűvös elemzés. Ugyanakkor az általa megfogalmazott állítások egészen bizonyosan vitát váltanak ki történészkörökben. A legvitathatóbb tétel: Hruscsov politikája tette igazából szuperhatalommá a Szovjetuniót.

Mégpedig a karibi válság idején, amikor a Kubába, azaz az amerikai földrészre telepített (s aztán kényszerből leszerelt) rakétákkal bizonyította: képes lenne megtámadni akár az Egyesült Államokat. Tehát az USA, amely két, győzedelmesen megvívott világháború folyamán, területileg kívül maradt a háborúból – háborús cselekmények-rombolások színhelyévé változhat. Sztálin idején ilyen fenyegetés – a szovjet haditechnika viszonylagos elmaradottsága miatt – nem létezett. Ez kényszerítette az USA vezető köreit a tárgyalások stílusának megváltoztatására. Szergej Hruscsovnak viszont valószínűleg igaza lehet abban, hogy – ellentétben a neosztalinisták állításaival – nem a XX. kongresszus, illetve Hruscsov uralma, hanem megbuktatása, Brezsnyevék hatalomátvétele jelentheti a szovjet hatalom lassú, de biztos menetelését a világbirodalom felbomlása felé.

Hiteles Hruscsov-biográfi a egyelőre nem létezik oroszul. Még a nyolcvanas évek derekán jelent meg az ismert orosz történész, akkor még disszidens, Roj Medvegyev politikai életrajza. (Néhány évvel később magyarul is napvilágot látott ez a mű.) Ez azonban csupán az első kísérlet lehetett, mint ahogyan az ismert hadtörténész, Dmitrij Volkogonov hallatlanul elfogult portrévázlata sem igazán tudományos munka. A fiú memoárja tehát űrt tölt ki.