Naponta kell majd vele összefutnom, esetleg úgy, hogy másvalakivel csókolózik? Ideges viszketés fogott el. Körbejártam az autót, mintha észrevehetnék rajta bármi jelet, ami nekem szól. A legközelebbi ház kapujánál végignéztem a csengők melletti névtáblát, azután a szomszéd házban, majd a két szemköztiben is. Attól féltem, ismerős nevet találok, de nem. Akkor kinél lehet? Kivel állhatott össze? Ökölbe szorítottam a kezem, körmöm a tenyerembe mélyedt. Még élek, üzente a fájdalom, holott amióta elment, gyakran élettelennek éreztem magam. Úgy vonszolódtam reb Slojme kapujáig, hogy közben szinte láttam őt, amint szenvedélyesen ölelkezik valaki mással, majd kilép az erkélyre, lepillant, meglát, és tekintetével követ, ahogy lehajtott fejjel kullogok az öreghez. A sarokról még visszapillantottam a kocsira.

Csengettem. Reb Slojme beengedett, bár bejelentés nélkül akkoriban már nem szívesen látott senkit. Amikor elmondtam neki, mitől vagyok kiborulva, némán töltött egy pohár pálinkát, és leültetett a nappali egyik kagylófotelébe. Máskor mindig a hallban kínált hellyel.

– Igya csak meg. Jól jön ilyenkor. És neképzelődjön. Bár annak nem lehet megálljt parancsolni – sóhajtott –, csak ha intenzíven dolgozik. Persze dolgozni se tud... Álmodni is szokott róla, igaz? Beszélgetni vele? Az a legrosszabb.

Tényleg az volt a legrosszabb, a fejemben zakatoló szüntelen szóváltás-próbálkozás. Örültem, hogy érti, mit élek át. Elhagyatottságom felengedett egy pillanatra.

– Tudja, Miklós, a féltékenység kegyetlen dolog. Őrületbe tudja kergetni az embert. Vagy akár gyilkosságba. Hallottam egy ilyen esetet. Akarja maga is hallani?

A poharat szorongatva bólogattam.

– Tudja, én sokat járok vidékre temetőket rendbe tenni. Kíváncsi is vagyok, beszélgetni is szeretek, és ha segítség kell, megkeresem akár a helyi lelkészt is... És ha látják rajtam a kíváncsiságot, szívesen mesélnek. Egy vidéki paptól hallottam a dolgot. Egyszer hajnalban csöngettek nála. Kertes ház a templom mellett, egy csendes mellékutcában. Lehetett úgy három, fél négy. A lelkész, úgy, ahogy volt, pizsamában nyitott ajtót. A konyhában ültette le a vendégét. Egy híve jött hozzá, jól megtermett férfi. Nemrég vesztette el a munkahelyét, elvált tőle a felesége, minden összejött neki... Nem cifrázom: két napja kereste a férfit a rendőrség. Szerelemféltésből ölt. Azóta nem evett, nem aludt. Leszúrta azt a másikat, aki elszerette a nejét – hallgatott el reb Slojme, mintha csak időt adott volna, hogy képzeletem beérje a történetet. Azután folytatta.

– Kétségbe volt esve... Akár az űzött vad. A pap vágott neki egy szelet kenyeret, leült mellé, és beszélt hozzá. A férfi is beszélni kezdett. Amikor a gyilkossághoz ért, kitette az asztalra a kést. Képzelheti. Mit tegyen? – kérdezte. Nem tudom, honnan vette a lélekjelenlétét a pap, de ráérzett, hogy a férfi vele akarja kimondatni, amire már maga is rájött, és elszánta magát. Jelentkezzen a rendőrségnél – javasolta. Ha önként adja fel magát, és elmondja, hogy féltékenységből ölt, az enyhíti a tette súlyát. „Te nem előlük, hanem a lelkiismereted elől menekülsz. A börtön néhány év, de a rettegéssel és a rossz lelkiismereteddel egy életen át együtt kell élned” – magyarázta neki.

Furcsállottam a hallottakat. Még hogy a pap pizsamában... És hogy a férfi kitette az asztalra a kést... Ugyan honnan veszi ezeket a részleteket? De nem szóltam közbe, ő meg belehevült a történetbe.

– A pap bizonyára maga is félt, de nemvolt választása. Meg kellett győznie azt az embert. A lelkére próbált hatni. Az a nagydarab férfi meg, ahogy mesélte, elsírta magát. A pap fiatalabb is volt, mint az a szerencsétlen, és feleakkora. Azon az éjszakán, gondolom, mintha megnőtt és hozzá is öregedett volna. Azt kérdezte a férfi, vele megy-e a rendőrségre, és a pap elkísérte – kortyolt reb Slojme a kihűlt teából, amiben benne ázott a teafilter. – Ez a történet vége, Miklós – sóhajtott. – A féltékenység szörnyű dolgokra képes – tette hozzá, és a fejét csóválta.

Hangsúlyára felkaptam a fejem. – Maga is volt féltékeny?

– Erről inkább majd máskor – állt fel. –Késő van. Tegyük el magunkat holnapra.

Kikísért, s ahogy elindultam lefelé a lépcsőn, még utánam szólt: – Magának nincs pisztolya vagy kése, ugye?