A töprengés régi családi történetet idézett fel, amely 1943 decemberében vette kezdetét. Akkor sorozták be az apját, Merzluft Hermannt Horthy hadseregébe. Nem szívesen ment, de – ha már muszáj – akkor inkább Horthyt választotta, mint Hitlert. Nem a politika, hanem a vízimalom miatt. Úgy hallotta ugyanis, hogy Hitler katonájaként elveszti a magyar állampolgárságot, és megtörténhet, hogy elveszik tőle a vízimalmot. A királyi Jugoszlávia szétesett, megszűnt létezni, de ő megmentette a vízimalmot. A magyar honvédek bevonulása után automatikusan elnyerte a magyar állampolgárságot, tehát a malom a birtokában maradt.

Két év múlva azonban kézbesítették a katonai behívóparancsot. Bezárta a malmot, és együtt rukkolt be két szomszédjával. Az egyik magyar volt, a napszámos János, a másik a szerb fiákeres, Milorad Jankovity, akit többször is ért a nagy kitüntetés, hogy az egykori szerb polgármestert kocsikáztatta a szerémségi borospincébe, s ilyenkor együtt borozgatott a polgármesterrel.

Rövid kiképzés után együtt kivezényelték őket az orosz frontra, s a lövészárokban arról álmodoztak, hogy egyszer talán élve hazakerülnek. Hűségesen kitartottak egymás mellett, egy rossz szó nem esett köztük. A front összeomlása után együtt menekültek vissza a szülőföldre, ahová már bevonultak a partizánok és az oroszok. A városkájuk főutcáján szinte egyszerre ejtették ki a szájukon, hogy végre haza kerültek. Az egyik szerbül, a másik magyarul, ő pedig németül.

Csak az a hír keserítette el, hogy a malmát államosítják, mert a szocializmusban nem lesz magántulajdon. Ha a háborúban megőrizte a malmát, akkor miért veszítse el a szocializmusban, morfondírozott. Mesebeszéd, győzögette a szomszéd Milorad. Ő azt hallotta, hogy földet osztanak, tehát lesz magántulajdon, ezek szerint nem veszik el a malmot se. Hazatérésük után a volt honvédek naponta találkoztak, áldották a sorsot, mert élve megúszták, és a jövőről álmodoztak. Milorad elmagyarázta, hogy ő bezzeg nem kér a földből, a háború előtt is fiákeres volt, az is marad. János szerint nincs szebb dolog, mint fölhöz jutni. Főleg akkor, ha ajándékba adják. Érthető, hiszen föld nélküli napszámos volt az apja meg ő is.

Egy éjszaka katonák verték az ablakát, elhurcolták őt is meg a magyar szomszédot is, és soha többé nem tértek vissza. Mindkettőjüket háborús bűnösként végezték ki, és ismeretlen tömegsírba vetették. Egy napon beidézték a két asszonyt a községházára, és értesítették őket, hogy a fasizmussal való kollaboráció miatt halálra ítélték őket.

Milorad Jankovity, a szomszéd segítette az özvegyeket, ahogy csak bírta. A háború után kevesen kocsikáztak fiákerrel, legfeljebb a lakodalmakkor, úgyhogy neki sem volt könnyű az élete, de mindenét megosztotta az özvegyekkel, ami miatt feleségével többször is összeszólalkozott. Amikor az asszonyok megszülték a gyerekeket – majdnem egy napon születtek, akárcsak Milorad fia – készségesen vállalta a keresztapaságot.

Miloradnak kereszteljük, mondta a fiatal német özvegyasszony.

Miloradnak örülnie kellett volna, de nem tudott.

Miért nem adsz neki német nevet, hiszen német az apja.

Az asszony erre azt válaszolta, hogy szerb lesz a fia. Otthon szerbül beszélt vele, és szerb elemi iskolába íratta.

A negyedik elemi iskola befejezése után az anyja tudatta kis Miloraddal, hogy ő ezentúl nem szerb, hanem magyar, tehát őszre magyar iskolába kerül. A gyerek tiltakozott, hiszen magyarul csak annyit tudott, amit a gyerekektől az utcán megtanult. Nem volt könnyű neki befejezni az elemit. Ezenkívül az osztálytársak is értetlenkedtek, miért jár magyar iskolába, ha nem tud rendesen magyarul. A nyolcadik osztály befejezésekor azonban ugyanolyan szépen és folyékonyan beszélt magyarul, mint a többi gyerek. Ezek után senki sem vonta kétségbe, hogy magyar, még akkor sem, ha Miloradnak hívták.

A kereskedelmit viszont szerb nyelven fejezte be, mert a városban nem volt ilyen magyar szakközépiskola. Amikor a nemzetiségéről kérdezték, teljesítette az anyja akaratát, és azt válaszolta, hogy magyar. Erre viszont néhány tanár kapta fel a fejét. Az osztályfőnöke meg is kérdezte, ha magyar, akkor miért keresztelték Miloradnak.

Erre ő sem tudott válaszolni.

A kereskedelmi befejezése után egy bankban kapott munkahelyet, ott is ilyesmiről faggatták, ami igencsak felháborította. Kinek mi köze hozzá, gondolta magában, de nem kívánt vitatkozni, csak a falon lógó Tito-portrét méregette és a vállát vonogatta.

A halála előtt tárta fel az anyja előtte a titkot. Azt, hogy ő se szerb, se magyar, hanem német.

Abban az évben, amikor magyar tagozatra iratkozott át, az anya tudomására jutott, hogy a szomszéd Milorad Jankovity is tagja volt a férjét kivégző osztagnak.

Összeszedte bátorságát, és felkereste Miloradot. Megkérdezte tőle, hogy igaz-e, amit hallott.

A szomszéd bólintott.

Igaz, válaszolta. Azon az éjszakán engem is felkerestek, azzal a felszólítással, hogy, nekem is vizsgáznom kell. Hová tartozom? Ide vagy oda? Muszáj bizonyítanom, hiszen Horthyt szolgáltam. Nem tagadom, ott voltam. Ha nem vállalom, akkor a másik oldalra kerülök, őket pedig akkor is kivégzik. Mi más tehettem, a levegőbe lőttem.

A német asszony felsóhajtott.

Igaza volt, szomszéd, mondta és köszönés nélkül távozott.

Ettől a naptól kezdve az anyja németül kezdett beszélni. Néha csak magával, néha a fiának ismételgette az ismeretlen német mondatokat. Milorad egyetlen szót sem értett meg belőle, hiszen a kereskedelmiben az angolt választotta idegen nyelvként.

Az anyja halála után önszorgalomból németül kezdett tanulni. De sehogyan sem tanult meg olyan folyékonyan beszélni, mint szerbül vagy magyarul. Magyar lányt vett feleségül, fiát pedig Árpádnak keresztelte. Időközben Nyugat-Németországban is megfordult, s mivel összegyűjtötte az apja dokumentumait, s könnyen német állampolgár lehetett volna, ha áttelepül Németországba. De nem volt ereje hozzá, úgy érezte, hogy mindenbe belefáradt.

Amikor tudomására jutott, hogy visszaszolgáltatják az ártatlanul elítéltek vagyonát, újra átnézte az apja dokumentumait, s kérvényezte, hogy szolgáltassák vissza az apja malmát.

Ezt kérte csupán, habár tudta, hogy a vízimalomnak már régen hűlt helye. Már azokat a romokat is eltakarították, amelyekre gyerekkorából emlékezett. A közelében teniszpályát építettek, meg egy gyerekjátszóteret.

A bankot, ahol dolgozott, egy osztrák bank vásárolta meg. Azt gondolta, hogy valaki felfi gyel a vezetéknevére, de ez nem számított semmit. A munkahelyén szerbül beszélt, otthon magyarul, felesége halála után esténként pedig magyar újságokat és könyveket olvasott, a magyar televíziót nézte, éjszaka pedig német szavakat tanult, s álmában saját magával beszélgetett.

Az újságokból szerzett tudomást, hogy készítik a kisebbségi nemzeti tanácsok választói névjegyzékét. Aktivisták járják a településeket, a magyarok felkeresik a magyarokat, a németek a németeket, a szlovákok a szlovákokat, hogy felírják őket a kisebbségi névjegyzékre.

Mindenki megtalálja saját helyét, az ő ajtaján azonban senki sem kopogtatott.

Tettamanti Béla rajza