Azért tanul, hogy jó jegyet kapjon, és ne mondják rá otthon, hogy még ennyit sem tesz meg. Szeretett ott heverni abban a finom ételszagban, meg kinézni a könyvből és látni, ahogy az anya simogatja az asztalon a tésztát, hogy a három kis labdából szép vékony lapok legyenek. Az anya főleg tésztát tudott ilyen finom mozdulatokkal simogatni, meg néha a malacokat, azokat szerette, mindig sírt vágáskor, a gyereket nem volt szokás. De a gyereknek a tésztalapogatás mégis olyan meleg érzés volt, mert tudta, hogy majd káposztával vagy túróval milyen finom lesz, és mégse babfőzelék, nem az a sűrű, barna massza, amit alig bír lenyelni. A konyhában történt minden. Az apa felállt, lépett kettőt, többet nem tudott, mert ott volt a fal, aztán visszaült. A fiókos hokedli lába megnyikordult a kockás kövön. Ideges volt. A nagyapa azt mondta, hogy azt mondta, hogy az a legjobb döntés, amit az apa hoz. Ő mindig az apa mellett áll.

Az apa nézte az asszonyt, mért nem olyan, aki segít, gondolta, de mit tehetett volna, olyan volt, aki nem. Csak a nagyanyán látszott az egyértelmű nem. De nem mondta. Neki elég volt, ahogy nézi a férfit, aztán a konyhakövet, és odamorogni, hogy az ő családjában ilyen eddig még nem volt. A férfimeg mondta, hogy minden iskolája megvan, estin megszerzett minden papírt, hogy bárki lehessen a téeszben, és a falu is azt akarja, hogy ő legyen, de elnök csak az lehet, mondták, aki a megyétől lejött, aki belép. És más lesz akkor, ha az lesz, mert akkor végre megépítheti a járdát az udvaron át, hogy ne kelljen sárban taposva eljutni a vécéig. Más lesz akkor, mondta. Az öregasszony nem mondott semmit, az arcán látszott, hogy ő azon a járdán nem fog menni, ő, ha kész lesz a járda, akkor is a járda mellett, a sárban fog elmenni hugyozni. Nehogy már olyanra rálépjen, ami a kommonisták pénzéből épült az ő veje közbenjárására. Enynyi önérzet még volt benne. Járdát kapnak a földjeik meg a lovak fejében, betont azok helyett a gyönyörű állatok helyett.

Az apa, míg nem lépett a bárkivé levés útjára, olyan volt, mint minden apa, felkapta a gyereket, magasra dobta, mert könynyű volt, lehetett, aztán elkapta, a gyerek nevetett, főleg mikor elkapta az apa, hogy nem esett le, este meg csak lezöttyent a hokedlira, és mesélt arról, mi volt aznap. Aznap nem volt épp semmi, mért is lett volna, de ő ezt a semmit is el tudta mondani. Amikor elhatározta, hogy bárki lesz, akkortól nem voltak esték. Némán ült a család, mert az apa tanult, aztán vizsgázott, aztán megint tanult, csak néha volt hangoskodás, amikor az apát a vizsgák egy távoli városba szólították. Nehéz bárkivé lenni, gondolta a gyerek, meg hogy tényleg enynyi küzdelem után mit számít az a hülye tagság, az apa attól még igaz ember marad, aki majd ott, abban a pártban megmondja a többi párttagnak, hogy mit csinálnak rosszul, s visszakéri a lovakat, meg földhöz vágja a széket, ha olyan dolog történik, amivel ő nem ért egyet.

Mit képzeltek, üvölti, azt gondoljátok, hogy én ezt aláírom, hát nem, és tényleg nem írja alá, a megyétől, akik jöttek, megijednek, és mindent úgy csinálnak majd, ahogyan az apa akarja. Gondolta a gyerek, mert ilyennek akarta látni az apát, különösen a székösszetörés tetszett neki, egyszer este elalváskor oda is eljutott, hogy az apa előveszi a fegyvereket, amiket még ötvenhatban dugtak el, és kis szabadcsapatot szervez a falu ellenségei ellen, ahogyan az indiánok is a rezervátumban, hogy egy darabig tűrik a fehérek uralmát, de egyszer betelik a pohár, és a sátorlapok alól előkerülnek a karabélyok és Coltok. Így gondolkodott a gyerek, hiába mondta a nagymama, hogy annak is (így utalt az apára) egy kinyúlt sezlonrugó van a gerince helyén, mint a többinek, akik beléptek. A gyerek nem akarta szégyellni az apát, mégiscsak az ő apja volt. Az anya szerint is ez volt a legjobb döntés. A nagyapa nem szólt semmit. Többet nem beszélt a dologról, a nagymama pedig ettől a perctől úgy érezte, jogosan gyűlölheti az apát.

Májusban született meg a döntés. Az apa elnök lett. Nyáron már ő vezényelte le a betakarítást. Jó termés volt. Nagy szükség is volt erre, mert a szovjet emberek nagyon igényelték a magyar búzát, és örültek, hogy ilyen kis ország ez a Magyarország, mégis mennyi búza terem ott, ők is felszántották a birodalmat jobbról balra és balról jobbra, mégsem jut elég kenyér az asztalra. Próbálják eltanulni a magyar elvtársaktól, például az apától is, hogy miképpen kell ezt csinálni, de hiába, a magyar elvtársak nélkül a föld nem tud olyan jól teremni, mint itt, szóval inkább megveszik kőolajért cserébe a magyar terményt.

Sikeres év volt ez a téeszben. Megérkezett az ősz, lassan a kukorica is megérett, az iskolában új tanév, a gyerek ötödikes lett. Sok új tanár, a régi tanító néni már másokat tanított, a gyerek alig ismerte ki magát a rengeteg könyv és tanár között. Csak a hittantanár állandó, mert az ugye a pap volt, a pap meg nem változik, a faluból megy majd a mennyekbe. Nem szerette, de most mégiscsak ő jelentette a biztonságot, hogy megint folytatódik, hogy mi is történt Jézussal, amikor Galileán keresztül vándorolt a legkedvesebb tanítványaival.

Ment a gyerek, ez már a második hét volt, a hittan akkor kezdődött, hetedik órában, mert ez úgy volt kitalálva, hogy a legrosszabb időben legyen, hogy a gyerekek megutálják a hittanórát és azon keresztül a vallást, ami köztudomású, hogy a nép ópiuma, s az efféle tiltott szerek terjesztése minden civilizált országban bűncselekmény. De hiába a hetedik óra, a falusi szülők gondolkodás nélkül beíratták a gyerekeket, legalább ezen az órán tanulják meg, hogy ők nem a majomtól származnak, mint a kommunisták, hanem Ádámtól és Évától. Mindenki hittanos volt, aki nem volt hittanos, annak például rendőr volt az apja. A gyerek kicsit késett. A pap már bent volt. Dicsértessék, mondta a gyerek, mert így kellett köszönni. Mindörökké, mondta a pap. A gyerek meg ment a szokásos helye felé. Várjál, mondta a pap.

Igen, nézett vissza a gyerek. Máshová üljek?, kérdezte. Nem, mondta a pap, ne ülj le. Mért?, kérdezte a gyerek, mert késtem? Nem, mondta a pap. Téged nem írattak be hittanra. Ja, biztos elfelejtette az anyu, mondta a gyerek, most ősszel annyi minden van. Majd jövő vasárnap mise után bemegy, és elrendezi. Nem, mondta a pap, téged nem lehet. Mért?, kérdezte a gyerek. Mert nem szabad. Hogyhogy nem?, kérdezte a gyerek. Mert párttag az apád. A gyerek állt félúton az ajtó és a pad között, a többi gyerek hallgatott, nem mondták, hogy de ő a mi osztálytársunk, olyan, mint mi, hát neki is itt a helye, eddig is itt volt. Nem mondtak semmit. A pap sem. A gyerek elindult kifelé, hosszú volt az út, mintha minden vér ott volna az arcában, vörös lett, a torkán megduzzadt a mandulája, nem sírom el magam, mondta, de érezte, hogy egy könny csepp kikandikál a szemsarokból, nem, nem, nem. És ment kifelé. Mért ilyen apám van?, gondolta, egyedül volt a hosszú folyosón, a rendőr gyereke már hazament, mért ilyen?!

Nyáron majd elmegyünk a Balatonra, mondta az apa, mikor közeledett a nyár. Jó, mondta a gyerek, és evett tovább. Nem örült. Az apa nem értette, mért nem. Azt hitte, a Balatonnak minden gyerek örül. Mit kellett volna mondania? A tengert nem mondta, arra az új fizetése is kevés volt.