Mit mondana Feri, ha itt körülnézne?
„Ha a nemzeti fejlődés el akarja kerülni mind a tömegdemokrácia azon végletét, amely az értelmiségi eliteket a politikai folyamatból tökéletesen kiiktatja (és ezzel a politika nívóját a tudatlanság legkisebb közös nevezőjére, a legdurvább demagógiai szintjére szállítja le), mind pedig az értelmiségi elitek kalandor hatalommegragadási kísérleteinek hasonlóképp vészterhes végletét, …akkor olyan intézményes formákat kell kitalálnia, melyek keretei között az elitek megszólalhatnak anélkül, hogy közvetlenül a hatalom után nyúlnának.” A szöveg a szárszói tanácskozással kapcsolatban íródott (Szárszó, 1993), és utolsó darabja Fehér Ferenc politikai dolgozatainak. Évtizedekre előre vetített fénypászmát. Talán fél évre rá vitte el egy (két) infarktus, hatvanegy évesen, 1994. június 17-én. Utána űr maradt.
Azért idéztem, mert ilyen precízen talán senki sem vázolta az értelmiségi politizálás terét (és annak lehetetlenségét) mindjárt a fordulat után. Mindkét (rossz) lehetőség diagnózisa találó,ma értjük igazán, hogy a zsúfolt mondatok mit is jelentenek: ettől (mindkettőtől egyszerre) szenvedünk. Fehér kíméletlen pontossággal – olykor bántó élességgel – írta diagnózisait, aztán kisült, hogy neki van igaza. Innen a cím: a mai kuszaságban, a politológiai szakma inflálódása idején nagyon hiányzik egy ilyen kíméletlen elemzés. Ráadásul azzal a történeti, filozófiai, kulturális rálátással, ami nála kéznél volt, s ami fényévnyire állt az enciklopédikus tudatlanság mai, kávézacctippelőktől. Mit mondjak, én – barátja – is későn kapcsoltam, ez a mostani könyve (A bestiárium antropológiája, politikai filozófiai tanulmányok.) – a Művek negyedik kötete – már két éve kijött. Most viszont érzem, milyen jó lenne, ha mondana valamit. Egyszer – talán az 1968-as prágai bevonulás után – kérdeztem tőle, hogy most mi van. Csak annyit mondott: „oszlik a hulla, öregem”. Már majdnem hazaértem, mire megértettem: számára már múlt idő volt a rendszer kimúlása. „Nincs mese, okosabbnak kell lenni, mint ők…” – tette hozzá, az állampártbéli korifeusokra célozva, de figyelmeztetése – mivel általánosabb érvényű –máig cseng a fülemben.
E Szárszó-dolgozat elméleti része akár ma is íródhatott volna: akkori illúzióinknak nyoma sincs benne, a jövő idő légi felvételében mutatja azokat az ellentmondásokat, amelyeket a piacgazdaság (lánykori nevén: kapitalizmus) és demokrácia hozott. Az akkori vitatémák egy része halványodott, más részük – a jobboldal radikalizálódása, az intolerancia friss volt, Fehér születése pillanatában rögzítette. És nem akárhogy: a demokráciagyakorlat (és fogalom) legmélyebb szkizmáit jelezte, amelyekből kettőt emelnék ki mutatóba. Az egyik a totalitárius demokrácia mozzanatát (nem kell megijedni, csak nevén nevezett egy trendet…), a másik a szimbolikus erőszak jelenségét. Az előbb jelenségcsoportot nem is hazai pártharcokból, hanem politikatörténetből, illetve államelméleti forrásból hívja elő. Keleteurópai szorongásokból indít: „Ami az újsütetű kelet-európai demokratát meglepetésszerűen éri, az saját történelméből eredő feltételes refl ex: totalitarianizmust, tehát az egyént elnyomó erőszakot csak az állam oldaláról szimatol. Ezért tanácsoltam: az újkorba belépve, olvassuk az örökzöld Tocqueville-t. Belőle megtanulhatják, hogy a politikai szabadság (tehát a szabad állam) jelenléte mellet a többség nyugodtan válhat a kisebbség zsarnokává, a közösség az egyént megfojtó tirannussá, a »politikailag korrekt« vélemény a vélemény tout court temetőjévé, a demokrácia »totalitárius« (vagy időről időre totalizálható) demokráciává; egyszóval a társadalom (a szabad állam érintetlenül hagyása mellett) önelnyomóvá.” A hosszú idézetet nem akarom „lefordítani”, ebben élünk, ki-ki ráismerhet e „világhelyzetre”.
A másik tünetcsoport a szimbolikus erőszak – vagyis nem fi zikai presszió, amelyben az erőszak láthatatlan kézzel – ám majd ugyanolyan keményen – kormányozza az állampolgárt. (Minket…) „A szimbolikus erőszak”, amelyet a „közvélemény” (tehát vagy a többség, vagy a magát többségként eladó hangos és rendszerint erőszakos kisebbség) gyakorol, szándékai szerint többnyire (bár nem mindig) emancipatórikus… hatásában, a gyakorlók szándékaitól függetlenül – viszont csaknem mindig ambivalens. A „szimbolikus erőszak” voltaképp az antik demokrácia osztracizmusának, a szavazáson alapuló kitaszítási gyakorlatnak hallgatólagos, de nagyon hatásos folytatása. Formái: a közvélemény nyomása az egyes ember véleményformálására és képzelőerejére; egy szoros éthosz, egy az egyénre kötelező Sittlichkeit kialakítása; a bojkott, a társadalmi diszkrimináció; a Foucault által felfedezett „diskurzus mint hatalom”, amely eleve preformálja a nyelvi kifejezést egyes, a korban uralkodó szerepet betöltő témákról, ennyiben indoktrinálja az egyént, és a tőle letérőket „deviánsként” bélyegzi meg.” Hát itt sem kell magyarázó lábjegyzet. Ilyen-olyan módon kibújtunk ugyan belőle, ám második, harmadik „kiadása” rajtunk terpeszkedik. (L. azokat, akik a kérdezőbiztosnak sem merik felfedni pártszimpátiájukat…) És akkor még nem szólt a radikalizálódásról – a jobboldal rohamcsapatáról. Ugyan másutt írt erről is, de az is inkább prófécia volt, a jelen mint a tegnap jövője alapon.
Szemtelenül mazsolázok a kötetben. Pedig nem kéne. Az írások legtöbbje markáns politikai filozófia: az Európa-projekt egykori és korszerű értelmezése, a felvilágosodás és posztmodern viszonya, a politikai hermeneuti ka lehetséges jelentéseia jelen-jövő számára, az óvilág és újvilág jog- és társadalomfelfogásának különbsége. (Mellékszálként a kölcsönös tanulhatóság problematikus volta – vagyis hogy lehetséges-e Európának Amerikától vagy a tengerentúliaknak az Óvilágtól tanulni?) A fejtegetések a niceai zsinattól a felvilágosodás, jakobinizmus és bolsevizmus „gyakorlati filozófiájáig” nyúlnak, szinte a teljes kultúrtörténetet átfogva. Egyedülálló teljesítmény: úgy tudott alapvető politikafilozófiai jelenségeket felvázolni (pl. a tolerancia születését, majd ennek átcsapását gyarmati elnyomásba) és közben ugyanezzel az észjárással tudott részt venni a napi politikai vitákban: mindig valaminő tradíció és jövőkép kettős távlatából. Nem „publicisztikát” írt, ha vitázott, hanem következtetéseket vont le kultúrfilozófiai (antropológiai) trendekből, amelyek azonban „véletlenül” telibe találták a viták elhallgatott kérdéseit. Persze nem véletlenül, mert Fehér klasszikus fajsúlyú debattőr volt. (Ilyen találat például a tiszta demokrácia és a „demokratikus totalizálódás” jelensége – amire fentebb utaltam.) Szerencsés volt, mert Heller Ágnessel együtt, tőle mégis függetlenül, de közös műhelyben születtek ezek az írások, akár a filozófia „high” szintjén, akár a napi politika csatáiban.
Ezért a címbeli kérdés: mit szólna ahhoz a káoszhoz, amibe mára kerültünk? A kérdés persze költői, de van egy komoly, gyakorlati értelme: miért van az, hogy alakját, produkcióját mára elfelejtette a politikai tudat? Nagy veszteség, ha így van, s hogy rátalálnak ismét, abban az a hat kötetre tervezett „Művek” a biztosíték: első kötete („Az antinómiák költője. Dosztojevszkij és az individuum válsága Cserépfalvi kiadásában, é.n.) ma már iskolai olvasmány. Mégis: bánt korunk feledékenysége. Bánt, mert elképesztő luxus. Nem állunk olyan jól mélyre hatoló gondolatok tradíciójában. S Fehér Ferenc egyike volt e hagyomány folytatóinak és építőinek – itthon is, nemzetközi porondon egyaránt.
Igaz, a gyorsuló felejtés korában élünk: ki emlékszik ma még Pernye Andrásra? Ittott még él Balassa Péter korszakos teljesítménye, de hatása – ismertsége – már halványul. Meddig fog élni a nemrég elveszített Fodor Géza, generációk színház- és operanevelője? Nem folytatom, nincs értelme, a neveket a napok hordaléka sodorja el. Ám egyikük-másikuk figyelmeztető ujja egyszer csak kinyúl a hordaléktenger alól, amire fel kell kapnunk a fejünket. Fehér írásai már ma ilyenek. Betolakodnak anyátlan gondolataink közé – s figyelni kell rájuk.
(Fehér Ferenc Művei. 4. kötet. A bestiárium antropológiája. Politikai filozófiai tanulmányok. Heller Ágnes utószavával. Gond-Cura Alapítvány kiadása, 2007. 299 old.)
