Az első padban ült. Mindig úgy helyezkedett, hogy szinte csak ő látszódjon, hogy a tanító néninek egy másodpercre se csúszszon ki a látóköréből.

Tettamanti Béla rajza

Sokszor álmodott a gyerek erről a tanító néniről. Ha például elrabolnák a törökök, ő ki tudná szabadítani. Különben a másik tanító nénit is kiszabadította volna, mert a napi bántalmazás ellenére ő szerette azt a tanító nénit is, de az a tanító néni nem tartott igényt a balkezes kardforgatóra. Holott bal kézzel szinte biztos a győzelem. Mindenki jobbkezes, a bal kéz az eleve olyan meglepő, hogy az ellenfél vagy rögvest megadja magát meghökkenésében, vagy halál fia. Csak ebből a kettőből lehet választani. Ráadásul az is köztudomású, hogy a balkezesek sokkal ügyesebbek. Ezt olvasta valahol. Vagyis nem olvasta, csak azt mondta, hogy olvasta, mert biztos volt benne, hogy az osztályban senki nem olvasott még semmit a balkezesekről. Azt mondta, ami neki tetszett, hülye lett volna előnytelen színben feltűntetni a balkezeseket, elmesélni, hogy például a balkezesek rövidebb életűek, amit tényleg olvasott valahol. Ez is különben, gondolta, a jobbkezesek rémuralma miatt van, hogy minden a jobbkezesekre van kitalálva, s így egy balkezest könnyen érhet akár halálos baleset is, s ez lerontja a statisztikát.

Szóval, látta ezt a tanító nénit, hogy a törökök elrabolják, mert az álmaiban még nem volt vége a török kornak, ott még rendesen három részre volt szakadva az ország, bégek és agák, meg basák és pasák uralták az Ipoly völgyét, a magyar férfiak pedig mind vitézek voltak, nem olyan nyámnyila alakok, mint a valóságban. Ebből is az egyik első Bornemisza Gergely, és persze rögtön utána vagy inkább kicsit előtte: a gyerek. Amúgy a kóborló török csapatoknak ez afféle rossz szokása volt, hogy keresztény nőket fogdossanak össze, különösen tanítónőket, mert azok olyan szépen fel voltak öltözve, meg nem volt fokhagymaszaguk, mint a parasztoknak. Szóval igen nagy szükség volt a gyerek hősiességére. És ebben a kiszabadításban a gyerek volt a legjobb, hozzá képest Dobó István, Savoyai Jenő vagy Zentai Győző labdába se rúgott. Soha nem győzték le a törökök. Sajnos az álmon kívüli világban senki nem tudott az ő hősiességéről, az álmon kívüli világban ő csak egy negyedikes tanuló volt az első padban. Méghozzá jó tanuló, mert ennél a tanító néninél kedve volt tanulni. Még írásból is feljött négyesre, ami egy átszoktatottól erőn felüli teljesítmény.

Egyszer ez a tanító néni azt mondta, hogy felad egy nagyon jó könyvet olvasni. A könyv Kinizsi Pálról, Mátyás legendás hadvezéréről szólt. Hát nagyon belepasszolt a gyerek gondolkodásába. Az író biztos jóban lehetett a nagy hőssel, gondolta, mikor habzsolta be a kalandos eseményeket, mert másképp nem tudna ilyen sok dolgot az életéről. A regény minőségét a tanító néni rajongása tovább növelte a gyerek szemében. Hogy ez a Tatay Sándor, aki írta ezt a könyvet, gondolta a gyerek, itt sincs, és mennyire szeretik. Persze őt is szereti a tanító néni, de szerette volna, ha abból a szeretetből is megszerez kicsit, amit a tanító néni a könyv írója iránt érzett. A regényben a kalandos részek közé versek voltak befűzve. Gondolta a gyerek, ilyeneket én is össze tudok dobni. Beszerzett egy kockás füzetet, abba jobban tudott írni, és elkezdte törni az agyát, hogy hátha valahonnét kitörik egy vers. És nem volt eredménytelen a fejtörés, ha valaki akarja, hogy a múzsa megjelenjen, csak türelem kell hozzá, és tényleg jön is.

Barátok, legyetek ily összeszőtt szálak – ez volt az első igazi sor, amit leírt. Nagyon tetszett neki a mondat, mert az ily miatt igazi verssornak látszott és a tartalma is nagyon mély volt, megragadta a barátság lényegét, ráadásul ily en képpel, hogy összeszőtt szálak. Nem is gondolta volna korábban, hogy ilyen jó sorok tudnak eszébe jutni. Még vagy tíz verset írt, mindegyiket ezen a minőségen. Némelyikben az oly szócskával erősítette meg a költőiességet. Végül a tizedik után úgy gondolta, ezt a mennyiséget már érdemes a tanító néninek megmutatni, hogy a dicsőséget végre beseperhesse.

Nem volt mersze direkt a kezébe nyomni, az nem illett volna hozzá, olyat a Szabó Ági csinálna, ha írna verseket, de ő csak ötös dolgozatokat írt, másra nem volt ideje. Meg a direkt odaadás nem is olyan meglepő, mert mindjárt el kell árulni a tartalmat, hogy versek. Egy rafináltabb módszert eszelt ki, a padjára fektette a füzetet, s mindennap egy kicsit előrébb tolta. Hétfőn kezdte, és péntekre már a teljes füzet átkerült a tanári asztalra. Talán majd hétvégén elolvassa, gondolta, s alig várta a hétfőt. A füzet még ott volt, mintha valaki véletlen ottfelejtette volna. Kérdezte is a Kis Laci, aki mellette ült, hogy te, az nem a te füzeted? Á, nem, mondta a gyerek. Aztán másnap és harmadnap, a gyerek egyre kínosabbnak érezte, hogy ott a füzete, mindenki tudja, hogy ott a füzete, gondolta, s már a versek sem tetszettek neki annyira, amik benne voltak. Csütörtökön elhatározta, ha a következő hétvége sem hozza meg a várva várt sikert, akkor visszahúzogatja, csak fokozatosan, hogy ne legyen feltűnő a füzet eltűnése. Hétfőn hozzáfoghatott. Négy napot vett igénybe a munka, körültekintőnek kellett lenni, nehogy valaki észrevegye. Csütörtökre a füzet visszakerült a tulajdonosához.

A gyerek örült, hogy a kudarc bizonyítéka immáron visszakerült hozzá, senki nem mutogathat, hogy ezt te írtad, neked ilyen hülye dolgokra van időd, mégis szomorúan baktatott haza. A versek nem jöttek be, gondolta, hiába strapálta magát. Mi lehet abban a könyvben, ami miatt annyira rajong érte a tanító néni, gondolkodott, s akkor rájött, hogy valójában nem a versek annak a könyvnek a lényeges elemei, hanem az, hogy regény. Hogy regényt kéne írnia, akkor biztos megnyerné a tanító nénit és viszszahódíthatná Tatay Sándortól, aki különben már biztos nem is él, mert az írók általában halottak, különösen azok, akiket tanítanak. Regényt írni, törte a fejét, de hát az marha hosszú idő, mikor lenne neki erre ideje, ő régész akar lenni, nagy birodalmakat fog felfedezni, olyanokat, amiket az ő példaképei, Schliemann vagy Sir Arthur Ewans épp idő hiányában még nem fedeztek fel. Neki ebben a nagy munkában nem lesz ideje regényt írni, meg különben is, jövőre ötödikes lesz, s a tanító néni egy másik osztályt kap, hogy más gyerekeket szerethessen, ő meg ott szomorkodhat az ötödikben sok-sok ismeretlen tanár között egy feleslegesen megírt regénnyel.

Ismeretlen embereknek regényt, azt már nem, gondolta a gyerek. Este volt. A regényírás terhétől megszabadulva csúszott az álomba. Kietlen táj volt ott. Szél sivített, homokot sodort az orrába, levegő után kapkodott, de még utolsó erejével lapátjával rásuhintott a földre. Megrepedt a földburok. A rés egy hatalmas városra nyílt. Színes ruhás emberek forgataga. Lődörgő szolgák, árusok, katonák, kosarakban élelmiszert cipelő parasztok. Ahogy befelé tartott a tekintet, az apró házakat árnyas ligetek és paloták váltották fel. A legfényesebben lakott az uralkodó. Kőtrónuson ült a feleségével. Tovább fókuszált a tekintet, az asszony arannyal átszőtt fehér ruhában volt, de az arca, igen, ezt az arcot ismeri az osztályból, egy kis kockás füzetből olvas, kicsit mozog a szája, akkor még nem tudtak az emberek magukban olvasni, még az uralkodónők sem. Aztán a tekintet a férfira téved. Őt is felismerte, az ásó éllel az égnek állítva, ez volt az uralkodói jelvény, tetszett magának, ahogy kinéz. Nem akkora volt, mint egy negyedikes, hanem épp akkora, mint egy király.