Megkarcolt hittel
– Metszetek nyolc évtized magántörténelméből címmel jelennek meg rövidesen visszaemlékezései.
– A kötet részletesen szól életem minden fontos eseményéről. A háború előtti sanyargattatásokról, az 1945–1956 közötti időszak történéseiről, amelyek közül a Petőfi Kör históriája kiemelt fontosságú volt számomra. Ezután arról, hogy egy – a pályám alakulása szempontjából – jelentős kitérő következett: Óbudán, a Szőlő utcai fiatalkorú bűnözők otthonában lettem nevelőtanár. Ott nekiláttam egy szociográfiai munka megírásához szükséges anyaggyűjtésnek.
– Ebből született első kötete, az 1963-ban megjelent Fiatalkori bűnözők.
– Közben – akkor már a József Attila Gimnáziumban tanítottam – a könyv anyagát elfogadták kandidátusi disszertációnak, ennek nyomán 1960-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, a Molnár Erik által vezetett filozófiai tanszékcsoporthoz kerültem. Molnár 1966-os halálát követően feloszlatták a tanszéket. Kétévi bolyongás következett az életemben. Mivel a Szovjetunióban kezdett legálissá válni a szociológia, nálunk is lehetővé vált az oktatás szervezése. Egy hosszú folyamat kezdődött, ennek eredményeképp 1969-ben megszületett az ELTE szociológiai csoportja, amely 1973-tól tanszéki, majd 1983-tól intézeti rangra emelkedett, végül pedig ebből nőtt ki az egyetem társadalomtudományi kara.
– Ön pedig tanszékvezető egyetemi tanár, majd intézetigazgató lett, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akinek Széchenyidíjjal méltatták munkásságát.
– Hogy nem politikus leszek, az már 1956-ban eldőlt. 1954 és 1956 között a budapesti DISZ titkára voltam. Működésem a Petőfi Kör vezetőségi tagságába „torkollott”. 1956-os tapasztalataim indítottak arra, hogy a tudományt válasszam. Kandidátusi disszertációm témája pedig megnyitotta előttem a szociológia felé vezető utat. A pályámat azonban elsősorban nem a címeimmel, hanem a munkáimmal mérném.
– Művei 1990 után megsokasodnak.
– Bírálóim értelmiségtörténeti munkáim mellett jelentősnek minősítették a Kádár-életrajzot, nekem pedig – mert a Nyers Rezsőhöz való kötődésem mindig erős volt – a vele készített terjedelmes interjúkötet az egyik legkedvesebb könyvem.
– 2005-ben jelent meg Találkozások című munkája. Visszaemlékezéseiben az ennek születéséről szóló fejezetnek ezt a címet adta: Egy kormányzásra hivatott nemzedék elitjének nyomában. 1976–1977-ben készült interjúkról van szó, amelyeket az 1945 utáni koalíciós időszak emigráns politikusaival, illetve vezető értelmiségijeivel készített. Úgy érzem, ez sorsdöntő munka a pályáján.
– Remélem, ugyanis a pályám – amiként azt a „Metszetek”-ben is érzékeltetni kívánom – a hit jegyében indult. Ezt a hitet a történelem újra és újra megkarcolta. Így alakult ki a mai látásmódom. Ezzel a látásmóddal igyekszem itt most az említett könyvvel kapcsolatos eseményeket felidézni, amelyek szakaszhatárt jelentettek életemben. Én az 1945–1948 közötti koalíciós időszakot emelkedésként éltem meg. A földreform, a népi kollégiumok szerveződése, a társadalom alsó rétegeiből származó fiatalok tömegeinek mobilizálódása és még sok minden más nagyon pozitív élményt jelentett számomra. Ebből kiindulva a Rákosi-féle szalámipolitikát, az úgynevezett jobboldal felszámolását, a baloldallal szembeszegülők emigrációba kényszerítését nagy formátumú vezetők mesterművének tekintettem 17–18 évesen. A sors megadta nekem azt a lehetőséget, hogy mindezt egy egészen más szemszögből tekintve újraértékeljem. Megkaptam azt a lehetőséget, hogy fi atalkori felfogásomat azokkal szembesítsem, akik elszenvedői voltak a Rákosi-féle diktatúra hatalomra jutásának. Az egykori sárospataki diák, Nagy János külügyminiszter-helyettes segítségével sikerült eljutnom Nyugatra az 1970-es évek közepén. Franciaországban Fejtő Ferenccel, Angliában Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Zoltánnal, Amerikában pedig többek között Nagy Ferenc miniszterelnökkel és Kovács Imre parasztpárti vezetővel készíthettem interjút.
– Tehát java férfikorban „szembesülhetett” azokkal, akikben nagyon fiatalon a népi demokrácia ellenségeit vélte megtalálni.
– Az interjúkészítés közben mind Nagy Ferencnek, mind Kovács Imrének elmondtam, hogy bennem mint ifjú emberben milyen kép alakult ki róluk, illetve a helyzetről. Ők pedig elmondták, hogy a valóságban hogyan zajlott le a Magyar Közösség nevű szervezet felszámolása, Kovács Béla letartóztatása, hogy milyen provokációk történtek ellenük. Ezek a beszélgetések erős hatással voltak rám. Rájöttem, hogy az 1947-es Magyar Közösség-per az első koncepciós per volt Magyarországon, s ezt a róla szóló könyvemben is igyekeztem dokumentálni. Meg kell mondanom, abban, hogy ez a munka megszületett, a legnagyobb érdem Kiss Sándoré volt. Ő nem tartozott a kor legismertebb személyiségei közé, de mindenképpen a legkiválóbbak egyike volt. 1918-ban született Vásárosnaményban. Sárospatakon, majd Szegeden tanult. Ott lett tagja a Márciusi Front egyetemi szervezetének, ezért került rendőri felügyelet alá. Az ország német megszállása után részt vett az ellenállási mozgalomban. 1944 decemberében a nyilas hatóságok letartóztatták, de megszökött. 1945-ben belépett a Kisgazdapártba, és igazgatója lett a Parasztszövetségnek. 1947 januárjában köztársaság ellenes összeesküvés vádjával letartóztatták, 1949-ben szabadult, akkortól munkásként dolgozott. 1956-ban részt vett a Kisgazdapárt újjászervezésében, a bukás után emigrált. Itt tehát egy abszolút pozitív figuráról van szó, akinek a pályafutásáról és az 1945 utáni praktikákról szóló elbeszélésénél – már csak érzelmi okok miatt is – csupán Bibó István interjúi gyakoroltak rám nagyobb hatást. Kiss Sándorról nagyon sok jellemző emlékem maradt, néhányat szükségesnek tartok felidézni. Noha az Amerika Hangja washingtoni központjának munkatársa volt, családjával együtt nagy empátiával figyelte az itthoni eseményeket. Ők ezeket természetesen az úgynevezett fellazítás szemszögéből nézték. Nyers Rezsőék 1974-es leváltása után vagyunk, és nagy aggodalommal tekintettek a jövő elé. Mivel Kiss Sándor élete végéig parasztpolitikus maradt, számára a legfájdalmasabb Fehér Lajosnak a felső vezetésből való eltávolítása volt. Őt Kiss még az ellenállási mozgalomból ismerte, és csak Lajosként emlegette. Fivére valahol a Nyírségben volt téeszelnök, gyakran váltottak levelet, úgyhogy Kiss naprakészen ismerte a magyar mezőgazdaság helyzetét. Azt mondta, azt tekinti mérvadónak, mi őrződik meg a Fehér Lajos-féle agrárpolitikából. Az volt a véleménye, hogy a magyar mezőgazdaság az 1960-as évek második felétől olyan szintre emelkedett, amilyenen még soha nem volt. Hogy a magyar parasztságnak még soha olyan jó nem volt az élete, mint akkor.
Számomra megdöbbentő volt ez a tárgyilagosság, ez az elfogulatlanság. Ennek természetesen nem adhatott hangot az Amerika Hangja adásaiban, de a személyes megnyilvánulásaiban igen. Különösen meggyőző volt a felesége, ez a nagyon értelmes és szimpatikus asszony, akit semmi nem gátolt az őszinte fogalmazásban. Hasonló tájékozottságot tapasztaltam Kovács Imrénél és Nagy Ferencnél is. Kovács – mivel a lakásán beszélgettünk – saját kezűleg ütött össze valami könnyű ebédet kettőnknek, és közben ezt mondta: –Ha találkozol a Jánossal, mondd meg neki… Mire én: – Ne haragudj, én a Jánossal – vagyis Kádárral – nem szoktam találkozni. – De az Aczéllal csak találkozol… – Vele igen – mondtam. – No, akkor mondd meg nekik, hogy nem fogok a konzulátuson bekopogni, hogy én vagyok a Kovács Imre, és haza szeretnék menni. Ám ha ők meghívnak, akkor hazamegyek látogatóba. De amint látom, nem hívnak, viszont a hozzátartozóimat megfigyelik. Erre nem tudtam mit mondani, 1990 után azonban megtaláltam azokat az iratokat, amelyek azt bizonyították, hogy az „illetékes szervek” tényleg figyelték Kovács itthoni hozzátartozóit. Nagy Ferenc hazatérését egy bizonyos fajta korlátoltság is akadályozta. Feleségét a honvágyból fakadó depresszió gyötörte. Itthon szeretett volna meghalni. Nagy ezért az általa jól ismert Bognár Józsefen keresztül kezdett az ügyben levelezni. A kinti konzulátus valamelyik funkcionáriusa kapott megbízást a Nagy Ferenccel folytatandó tárgyalásokra. A beszélgetést az illető így kezdte: – Nagy úr… Nagy Ferenc erre ezt mondta: – Kérem, én Magyarország legális miniszterelnöke vagyok. Engem az a parlament, amely megválasztott, hivatalosan soha nem fosztott meg a tisztségemtől. Szólítson tehát miniszterelnök úrnak. Az említett hivatalnok erre nem volt hajlandó. – Jó – mondta Nagy Ferenc –, akkor nincs miről beszélni.
– Pedig ő volt az egyik fő támogatója a korona hazahozatalának.
– Ezt én is tanúsíthatom. Amikor a lakásán csináltam vele az interjút, állandóan hívták telefonon. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma őt tekintette a leginkább kompetensnek a döntés meghozatala szempontjából. Az ő véleménye az volt, hogy a korona helye itthon van. Emigráns társai jó részének ez nem tetszett, telefonon zaklatták és hazaárulózták az álláspontja miatt. Ez a Magyarország iránt mindenek ellenére megnyilvánuló empátia ezeknek a nagy formátumú emberek részéről engem a legbelülről rázott meg. Ezt tetézte később az a hatás, ami Bibó István részéről ért.
– Amely hatás 1990 után, amikor megnyíltak a levéltárak, részben a volt szovjetek is –amint a könyveiből látható – még fokozódott.
– Persze sok minden világossá vált 1956, majd az 1968-as „prágai tavasz”, végül a lengyel események után. Tudtuk, hogy a szovjet vezetés nem ismer pardont. Ennek ellenére az, hogy a reformok és a szabadság lehetősége csak akkor nyílik meg, hogyha a szovjet birodalom a maga birodalmi minőségében megszűnik létezni, 1990-ig nem volt olyan egyértelmű, mint az a mából visszatekintve látszik. Mint ahogy az is akkor derült ki a maga teljességében, hogy az egész folyamat egy hidegháború körülményei között zajlott, s hogy azokat a forgatókönyveket, amelyek Magyarországon –és a térség más országaiban – megvalósultak, nem itt írták, hanem Moszkvában. Azzal, hogy 1947 szeptemberében a Kominform alakuló ülésén Zsdanov kijelentette, hogy a világ két táborra szakadt, megadta a jelet a közép-európai kommunista uralom kizárólagosságának megteremtésére. Ettől kezdve mindenki, aki valamilyen pozícióban volt, eszközemberré vált. Én is. 1949 és 1953 között, amikor a Szovjetunióban jártam egyetemre, kezdett kinyílni a szemem. Mint említettem, a Petőfi Kör, 1956, majd 1968, később a lengyel válság még inkább érzékeltette a folyamat irányát. A végső bizonyosságot azonban 1990 jelentette.
– 1990 óta húsz év telt el. Mostanában a mérlegkészítések idejét éljük. Gyakran hangzik el: valahol megint utat tévesztettünk, új rendszerváltásra van szükség.
– Sokféle értékeléssel találkozunk, amelynek közös jellemzője, hogy történelmi analógiákból indul ki. Én úgy gondolom, hogy jelenleg minden korábbitól különböznek a körülményeink. Számunkra nem Bulgária, hanem Németország kell legyen a hasonlítási alap. Bár gyakran hallani, hogy Merkel kancellár asszony pozíciója meggyengült a liberálisokkal kötött koalíció miatt, én úgy vélem, hogy a német fejlődés felszálló ágban van. Igaz, a világgazdasági válság ott is komoly zavarokat okoz. Úgy tetszik azonban, hogy a világ kilábalóban van a válságból. Hogy a mostani válság különbözik az 1929–1933-astól, az többek között annak köszönhető, hogy a kapitalizmus modernizálódott. Baloldaliként úgy vélem, hogy a kritikai szemlélet nélkülözhetetlen, de a baloldal megújulása megkerülhetetlen. Tudomásul kell venni, hogy jelenleg egy, a körülményekhez alkalmazkodó, megújulásra képes piacgazdasággal van dolgunk, amelynek nincs alternatívája. Ezért nekünk arra van szükségünk, hogy olyan országoktól tanuljunk, mint Amerika, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország. Abban, hogy ezekben az országokban ma problémák mutatkoznak, nagy szerepet játszik a már említett világgazdasági válság. Erről nálunk bizonyos politikai erők nem látszanak tudomást venni. Pedig értelemszerű, hogy ha az említett országokban megszorító intézkedésekre van szükség, akkor nálunk is. A válság ugyanis nem „begyűrűzik” hozzánk, hanem, hogy úgy mondjam, a miénk is. Mert az Európai Unió tagjai vagyunk, ami meghatározott védettséget jelent számunkra. Ám, mint szabad, demokratikus ország számára, felelősséget is.
