Odamegyek, megfogom a földet, tényleg langyos, Nagymami aztmondja, vegyem le a cipőmet.

Kifűzöm a fehér kínai teniszcipőmet, leveszem, aztán lehúzom a frottírzoknimat is, gombóccá gyűröm, és beleteszem a cipőmbe.

Nagymami felemeli a földről a zsákot, amit a fáskamrából hozott ki, kibontja a száját, elkezdi kiszórni a tartalmát.

Száraz föld van benne, kicsi lapokra és rögökre törik, és porzik is, ahogy nagymami kiönti.

Tettamanti Béla rajza

Szépen felszórja vele a fűcsomóktól meg burjánoktól megtisztított részt, aztán beköti a zsák száját.

Belelép, óvatosan, mintha vízbe lépne, a térde fölé húzza a szoknyáját. Majdnem bokáig belesüllyed a lába. Áll, a tüzet nézi, aztán engem. Odahív, azt mondja, agyag, azt mondja, jó meleg.

Belelépek, olyan érzés, mint a napon átmelegedett homokba lépni.

Nagymami szembefordul velem, megfogja a könyököm. Én is megfogom az övét. Csontos és hegyes.

Állunk, egymással szemben összefogózva. A tűz ropog.

Nagymami nagyon halkan azt suttogja, hogy a tüzet nézhetem, de a földre nem szabad többet lenézzek. A földre és a lábomra se.

Bólintok, hogy értem.

Nagymami azt suttogja, hogy akkor jó, megköszörüli a torkát, a földre köp, aztán elkezd énekelni. A száját nem nyitja ki, egy hangot rezegtet mélyen a torkában. Ott rezeg az én torkomban is, átjárja a testem.

Én is vele énekelek.

Nagymami erősen tartja a könyököm. Én is erősen tartom az övét.

Nagymami egyszer csak megmozdul. Balra lép, én is vele mozdulok, én is balra lépek. Aztán hátra, aztán jobbra, aztán előre.

Először csak lassan, aztán egyre gyorsabban. Az ének is gyorsulni kezd. Gyorsabb és pattogósabb.

A talpunk az agyagba süllyed, a földnek csapódik, egyre gyorsabban és egyre keményebben. Érzem, lassan melegedni kezd.

Tovább táncolunk.

A tűz lángjai megnyúlnak, a máglya magasan és sárgán lobog.

Nagymami lehunyja a szemét, a haja kibomlik, nagyon hangosan énekel. Én is nagyon hangosan énekelek.

A talpam alatt már egészen forró az agyag, keményen csapom neki a talpam. Döng alattunk, pattogva és csattogva.

Aztán még hangosabb lesz. Dübörög, mint a dobszó.

Egyszer csak azt érzem, hogy besüllyed a talpam a földbe, meg akarok állni, meg akarom nézni, hogy mi történt, de Nagymami kinyitja a szemét, és rám néz, és nemet int a fejével, és közben tovább énekel, és tovább táncol, eszembe jut az, amit az elején mondott, nem nézek le, hanem táncolok tovább.

Érzem, hogy a lábom körül forrón cuppog a sár, egyszer meg is csúszom, de Nagymami erősen fog, és megtart, és amikor később ő csúszik el, én fogom meg, és én tartom meg őt.

A torkom forró és száraz és füstízű az énekléstől. A hangom mélyebb, reszelősebb, rekedtebb.

Tovább táncolunk.

Egyszer csak azt érzem, hogy valami kemény van a talpam alatt, olyan, mintha egy ág volna, majdnem bele is botlok, Nagymami megtart, lecsúszik róla a lábam, egy ág lehet, vagy egy vastag gyökér, nem tudom, hogy kerülhetett oda, le akarok nézni, de nem merek, inkább a tüzet nézem, az ágak már egészen átizzottak, vörösen égnek, ropogva, lassan imbolyognak a lángok között, látom, hogy mindjárt össze fog omlani a máglya.

Nagymami is odanéz, aztán vissza énrám, még mindig énekelünk, de már nem táncolunk, már csak ugrálunk, a talpunk alatt már nem sár van, az agyag megkeményedett, olyan érzés, mintha köveken ugrálnék, vagy nagyon kemény földön, nem nézek le.

Már nem egyszerre ugrálunk Nagymamival, hanem felváltva, előbb ő, aztán rögtön én, aztán egy pillanatig csak állunk, aztán megint ő ugrik, aztán megint én, tadam-tadam, a mellkasomban érzem, hogy ez a szívdobogásom ritmusa, a szívdobogásom ritmusára ugrálunk.

Megizzadtam, csatakos a trikóm, és a hajam is csupa víz, érzem, hogy folyik végig az izzadság a hátamon, a derekamon, a combjaimon.

Egyre gyorsabban ugrálunk, a szívem is egyre gyorsabban dobog, aztán érzem, hogy valami megmozdul a talpam alatt, ellök, feldob magasra.

Nagymamival egy nagyon nagyot ugrunk, ki az agyagból a fűre, a máglya mellé.

Hátra szeretnék nézni, vissza az agyagra, de nem merek.

Nagymami leguggol, és én is mellé guggolok, mind a ketten zihálunk, a tüzet nézzük.

Nagymami a tűz felé nyújtja a kezét, azt mondja, most, a máglya akkor ropogva összeomlik.

Nagymami a tűzbe dugja a kezét, belemarkol, kikap belőle valamit.

Megmutatja a tenyerét, egy diónyi vörös parázs van rajta.

Nem szól semmit, csak int, én abból is tudom, hogy mit kell csinálni, megfordulok, és Nagymami is velem fordul, lenézek a földre, és Nagymami is lenéz.

Az agyagos sárban egy alak fekszik, van teste, feje, keze lába, földből van, agyagból van, látom a mellkasán és a fején a talpunk nyomát.

Arca nincsen.

Nagymami lehajol, a kisujja körmével szájat rajzol neki, a gyűrűsujjával és a nagyujjával két orrlyukat nyom a száj fölé, aztán a mutatóujjával és a hüvelykujjával két szemet döf az orrlyukak fölé. Azt mondja, netene, közben látom, hogy végig ott a kezében a parázs.

Feláll, átlép a fekvő alak fölött, át a másik oldalára, megint leguggol, a tenyerével belenyomja a parazsat az alak mellkasába, fel, a bal oldalra, hallom, hogy sistereg, Nagymami földet kapar rá, megint azt mondja: netene. Aztán két kézzel megmarkolja az alak bal karját, int a fejével, hogy segítsek, én a jobb karját markolom meg, ott a könyökénél, az agyag súlyos, kemény és meleg a tenyerem alatt.

Nagymami azt mondja, húzzam. Ő is húzni kezdi, nagyon nehéz, de lassan megmozdul.

Húzom, és Nagymami is húzza, tudom, hogy mindjárt ki fog emelkedni a földből, és fel fog állni.

Felnézek az arcára, Nagymami ujjainak a nyomára. Az arc félelmetes, el akarom engedni a karját, de nem merem.

Nagymami megszólal, azt mondja, húzzam csak, ne féljek, ez csak egy agyagember, úgy hívják, Földcsontja, a szolgánk lesz ezután.