Jelenünk felgyorsult, sűrített és globális hatású idejében dől el, hogy a Guttenberg-galaxis, ez a több mint 400 éves kultúrahordozó fent tud-e maradni. E sürgető fordulat árnyékában gyors döntéseket kell hozni: mi az, amit még a hagyományos könyvben rögzítve szükséges elhelyezni egy nemzet kultúrájának archívumában, s egy utolsó elkeseredett kísérlettel a jelen közönségének tudatába beleszervíteni – ami még onnan terjed, csírázik tovább a következő nemzedékek tudásába, emlékezésébe. Hiszen a csak interneten megjelenő, s csak onnan letölthető információ, tudás szervessé érése az ebookok, s a könyvet helyettesítő olvasógépek, iPadok révén még meglehetősen kétséges. Ezek inkább olyan technikai újításoknak tekintendőek, amelyek csak a hagyományos könyvkultúrában szocializált készségeknek nyújtanak hatványozott lehetőségeket. A világhálót pásztázó okoskeresők és az oda „föltett” nagy könyvtárak katalógusai, sőt a Google roppant, már nem jogdíjas könyvespolcai – újabban a kéziratoké is – csak azoknak nyújtanak igazi ismeretet, akik már tudják, hogy mit keresnek. Ez a tudás és tudásszomj a könyvekből indult, s indulhat el még ma is. Persze már kirajzolódóban van a jövő képe is: a könyv majd ismét kevesek élvezete vagy privilégiuma lesz, mint a kézzel másolt tekercsek és kódexek nyújtotta művelődésé, amelyek a bennük felhalmozott évezredek tudását az akkor forradalmian új médiumnak: a könyvnek adták tovább. Ezzel a kultúrtörténeti fordulattal, s az átmenettel járó műveltségi- (nyelvi-), lelki-, s üzleti válsággal az egész világ birkózik.

A magyar világ azonban nemcsak ezzel. A rendszerváltás húsz éve lerombolta a művelődés, a kultúra államszocialista infrastrukturáját, anélkül, hogy valami új, világkonform rendszert hozott volna létre. A halmozott válságok olyan tudati süllyedésbe taszították az országot, amelyből nem lesz könnyű viszaút, ha lesz egyáltalán. Minden mutató ezt vágja a szemünkbe – Magyarország a végzetes leszakadás fázisába került. Konvertibilis értéket ma már csak tudástőke révén lehet termelni.

Míg egy-egy megvásárolt könyvet tulajdonosa életében egyszer olvas el, addig a könyvtárban ugyanaz a könyv folyamatosan számíthat olvasóra. E funkció a gazdasági válságok, vagy az olvasási szokások megváltozásával méginkább fölértékelődik. Ezért a könyv a legjobban és legdemokratikusabban a könyvtárban hasznosul. Író, könyvkiadó, aki munkája, gondolatai hatásában – és nem elsősorban anyagi visszahatásában – érdekelt, az a könyvet a könyvtárban látja a legjobb helyen.

Melyik könyvtárban? Ez a kérdésfeltevés adhatna irányt a deáki mellény újragombolásának – ha lehet potiztív hozadéka, hogy a könyvszakma jelenlegi kivéreztetése oly hosszúra nyúlik. Kerüljön a képbe az iskolai könyvtár! A tíztől tizennyolc évesig tartó életkor, amely a legfogékonyabb az ismeretek, az eszmék és (elő) ítéletek befogadására. Amikor a könyvekben felhalmozott tudás és mintakövetési alternatívák még nyitott és képlékeny lelkeket alakíthatnak. A tanároknak pedig – holtig tanuló jó papoknak – lépést kell tartaniuk szakterületük fejleményeivel. A hivatalos oktatáson kívül önképzőkörök, szaktárgyi munkaközösségek működtetik és teszik élővé a könyvtárban sűrített tudást és világképet. S talán fölösleges is említeni: ebben a korban alakul ki a fiatalok viszonya – érzéki szinten – a könyvvel és íróikkal. Ebben a az életlaboratóriumban alakul ki a folyamatos tudásújítás és a kulturális szokások igénye. A kalocsai I. István Gimnázium volt diákjaként van fogalmam, hogy a korábban jezsuita kezelésben álló tanintézmény milyen lenyűgöző könyvtárat gyűjtött öszsze növendékeinek és tanárainak. (Remélem nem szóródott szét, és használják.) A gimnáziummal szemközti, zsinagógából átalakított könyvtárban az Új Írás bekötött évfolymaiból érintett meg a magyar irodalom. Komlós Aladár kutatójaként és kiadójaként tudom, hogy a budapesti Zsidó Gimnázium milyen könyvtárat fejlesztett ki – egy sereg ma is használatos irodalomtörténeti munka erre támaszkodott, az önképzőkörökből pedig Heller Ágnesek kapták kulturális indíttatásukat.

Az iskolai könyvtár lehetne a fő csatorna, amelyen keresztül a könyv eljut a határon túlra is. Lehet, hazafiatlanul, a bársonyos forradalmak hírére az első reflexem az volt – akkor még csak szerzőként – „plusz ötmillió potenciális olvasó!” Könyvkiadóként azóta megtapasztaltam, hogy könyvet odaátra juttatni bonyolultabb, és nehezebb, mint a szocialista időkben. A különböző szolidaritási akciók csak a lebonyolítóinak hoztak – média – hasznot. (Egy időben Erdélyt több ezer anyaországi kazánkohászati szakkönyv árasztotta el, nem kevés logisztikai erőfeszítést mozgósítva.)

Persze a még talpon maradt könyvtárhálózat is ki van éhezve a könyvekre. A rendszerváltás óta sok vihart kellett átvészelniük – a fizetések, a villanyszámla kifi zetése pedig megelőzte az állományfejlesztést. A lemaradás évtizedes léptékű. Ez az intézmény ma a változások sújtotta idősebb nemzedékek számára létszükségletet elégít ki. (Nyugdíjas pedagógus édesanyámnak a kéthetente a lakására kihozott hat könyv az életfenntartásért folytatott küzdelmének elegendhetelen támasza.)

A könyvtárak igényei jelölik ki a könyvkiadóval fenntartott viszonyt. Ugyanis e nonprofit környezetben, akár a profitorinetált piacon, valós igényeket kell kielégíteni. Ezért fölösleges az a korlátozás, amely szerint az állami támogatást attól tennék függővé, hogy a kiadók hány éve kiadott könyveiket kínálják fel. (Vajon milyen értékmérő játszik szerepet egy három és egy négy éve kiadott mű életkora? Különösen, ha a könyvtárból esetleg épp a régeben kiadott mű hányzik? Ha ezek a művek eddig raktárakban raboskodtak, akkor még inkább dicséret illeti a kiadót, mert a raktározás sok pénzbe kerül. Ha a könyv értékes és igény van rá, akkor vajon nem üdvözítő-e a költséges raktárból kiszabadítani, hogy végre olvasmányként funkcionáljon?

S vajon a könyvkiadás szóba jöhető szereplőit – az irodalmat, a tudományt, a kiadó műhelyeket vajon illő-e előzsűriztetni, mielőtt kínálatukat a könyvtárosok elé tárják? Az Osiris, a Magvető, a Jelenkor, az Argumentum (és még sorolhatnék 20-30 kiadót) lehet, hogy kiad olyan művet, amelyik nem tetszik egy döntnöknek, de olyant biztos nem, amit félteni kellene a könyvtáros választásától. A hazai valóságnak tökéletesen megfelel anyi kritérium, hogy egy-egy műhely az elmúlt tíz vagy tizenöt évben könyveinek (mondjuk 50 százalékát) állami (NKA, MKA) támogatással jelentette meg. (Így a zsűrik költséges munkája utólag is hasznosul.) Az is fölösleges szűkkeblűség, ha meghatározzuk, hogy hány százalék kortárs magyar mű szerepeljen a kínálatban. A magyar irodalom veretesebb korszakainak termése is jóval kisebb arányban állta ki a klasszicizálódás próbáját annál a 60 százaléknál, mint amit ma a buzgó lobbi erőltet. A jelenkornak az idő munkáját fölösleges előre bebetonoznia. A nemzeti azonosság legmélyebb eleméről mondunk le, ha megakasztjuk a folyamatot, amelyben a történelmileg kifejlődött nyelv – mint Kazinczyék idején, vagy a Nyugat mozgalmában – föltöltődik a világ jelenlegi fogalomkészletével. A glóbusz négy sarkán termelődő tudás, gondolat, esztétikum magyar nyelvre adaptálásáról és konvertálásáról lemondani legalább olyan káros következményekkel járna, mint amit Trianon okozott. Elzárkózni az új fogalmak magyar elnevezéséről vajon nem határszűkítés-e? Ha egy fontos irodalmi vagy tudományos művet nem lefordítunk, akkor nem az idegen nyelvek elsajátítását spóroljuk meg – ahogy ezt az (ál)elitista felfogás sulykolja – hiszen az átültetés mozzanata magát a magyar nyelvet és használóit teszi konvertibilissé a világkultúrával. Ez a folyamat fejlesztette a magyar nyelvet az Ómagyar Mária-siralom-töredék állapotából a mai gazdagságáig.

A pedagógusok, könyvtárosok, népművelők és az érdeklődő diákok a leghivatottabbak arra, hogy kijelöljék (és ezzel megrendeljék) a magyar műveltség, tudás, valamint a nemzeti archívum és emlékezet alapját, a kiadók kínálatának a lehető legszélesebbre feszített keretei között. Ez a szerep idővel kezdeményezőre is válthat. (Például, ha az ország néhány pontján történelem- és irodalomtanárok összef ogva elhatározzák, hogy diákjaikkal Móricz Erdély-trilógiáját olvassák egy tanéven keresztül, akkor valamelyik könyvműhely kiadhatja azt a csőd veszélye nélkül – új kísérő tanulmányokkal, jegyzetaparátussal. Ez az egyedüli módja, hogy újra megjelenjen a könyvesboltok polcain is.)

Az állam szerepe a finanszírozás és a lebonyolítás. Lehetőleg – mert a gyászos példák számosak – nem „kiszervezve”. (A magyar társadalomtörténet egy korszaka nem lesz leírható e fogalom nélkül.) Azonban minél előbb, mielőtt a könyvkiadás pulzáló szíve megszűnne dobogni.

Lenne az államnak más feladata is. Az internet nyújtotta demokratizmus sokat segíthet a könyvkiadó és az olvasó között húzódó kiszolgáltatott kommunikációhiány áthidalásán. Segítene, ha Magyarországon nem lennének a postai árak oly elképesztően magasak. A független könyvkiadók nagy része közhasznú alapítványok formájában működik. Ezek a kultúrát terjesztő nyomtatványokat az egész világon kedvezményes áron postázzák. Az állam megnövelni kívánt szerepe a Magyar Postában arra is lehetőséget adhat, hogy segítse a kultúra közlekedését. (Még emlékszünk: a régi rendszerben könyvet, folyóiratot díjkedvezménnyel lehetett feladni. A Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásáron rendre panaszolják a poliglott magyar ajkú olvasók, hogy az USA-ból sokkal olcsóbb könyvet rendelniük, mint Magyarországról.)

A könyvszakma érzékenyebb problémája, hogy a könyvkritka, a könyvismertetés műfaja nemcsak össz eomlott, de erő- és érdekrendszerek mentén elszekértáborosodott. A kulisszák mögül sajnos még csak nem is a pártállás, de a durva pénzviszonyok torz képe bukkan elő. (Leplező össz efüggést lehetne kimutatni a lapok, a könyvszakmai szemlék könyvhirdetései és a könyvkritikák között. Vajon véletlen-e az egybeesés, hogy a hirdető kiadók kiadványai kerülnek leginkább recenzálásra?) A napilapok zsugorodó hasábjain sincs tér a könyvekre. (Érdekes összehasonlítani magyar lapokat a világlapok többoldalas hétvégi mellékleteivel, még egy kis ország, a 3-4 milliós potenciális héber olvasót magáénak mondható izrali sajtóval is: a Haaretz minden szerdán 40 oldalas könyvmellékletet jelentet meg.) Egyedül az ÉS-nek van elfogadható terjedelmű és merítésű könyvkritikai rovata. A talpon maradt folyóiratok viselkedése és fogyasztása egyre inkább a könyvekhez kötődik, ezért olvasás irányító szerepük megszűnt. (A folyóiratokat is érdemes a könyvtárba kanalizálni.) A könyvkultúrára szánt keretből olyan írókat, jó tollú tudósokat lehetne támogatni, akik elmélyülnek a könyvkritika gyakorlásában. (Mesterem, az áldott emlékű Lukácsy Sándor szerint egy becsületes könyvkritikához, legyen pár flekknyi is, elengedhetetlen, hogy írója alaposan elolvassa a művet, majd a szerző összes korábbi munkáját, ezután elmenjen a könyvtárba, s áttekintse mindazt, amit róla írtak, s csak ezután, jegyzeteit földolgozva fogjon recenzáláshoz. Ez legkevesebb egy hónapi munka – melyik mai fórum tudja ezt megfizetni? A Nyugat-nemzedék, Kosztolányi, Karinthy, Füst Milán, Németh László, Kassák és mások műelemző tevékenysége visszahatott saját műveik színvonalára is.)

A tudásműhelyeknek nem partikularitásba verő védővámokkal kellene „védekezni”, hanem a magyar kultúrát kellene piacképessé tenniük. Hogy a magyar művek jogdíjai csatornázódjanak vissza a magyar könyvkiadásba. (Máraitól Eszterházyig e jogok nem magyar könyvkiadók kezén vannak.) Ennek legfontosabb eszköze nemzetközi könyvvásár rendezése Budapesten és a magyar kiadók jelenlétének támogatása a világ nemzetközi könyvvásárain. A jelenlegi budapesti vásárok csak áraikban és némely külsőségükben igazodnak a nemzetközi trendekhez. A jelenlegi rendezvény: könyvhét esőmentes helyen, s nem egy nemzetközi kulturális tér, ahol a könyvjogokkal a művek szelleme is gazdát cserél. Pedig az elsőként rendszert váltó Budapestnél erre alkalmasabb terep keresve sem kínálkozna. Ezt a lehetőséget, mint annyi mást, az utánunk jövők használták ki: Prága, Varsó s a keletnémet kirakatvásárból igazi kulturális csereváros rangját visszanyerő Lipcse. Talán egyszerűbb egy új hagyományba belevágni: például Nagyvárad szecessziós környezetében, a magyar modernitás legintaktabban maradt tereiben lenne érdemes kiállítani és találkozni. Lehet, e hely és Ady szelleme még mindig olyan erős, hogy új progresszió és összefogás fakadhatna belőle.

Olvasócsábítás