„Volt közöttük három szép fekete birka”
A magyar rockzenében 1978 és 1980 között nagy viharokat kavaró zenei stílus-, illetve nemzedékváltás zajlott le. A színpadon megjelentek a kemény hard rockot, rhythm and bluest és heavy metalt játszó, hivatalos intézményekből kitiltott „gerilla”-zenekarok, a koncertszínpadok előtt pedig feltűnt egy új tizenéves nemzedék, amely hamarosan rátalált a szakmai intézmények kapuján hiá ba kopogtató „botránybandákra”.
„VADDISZNÓSKODÓ” ZENEKAROK, CSÖVES LÁZADÓK
Ezek a zenekarok – más, „okos” zenészekkel ellentétben – azért váltak botrányosakká, mert sok esetben nem voltak hajlandók együttműködni a kompromisszumokra biztató rendezőszervekkel, ami azt eredményezte, hogy alig néhány hónap alatt több százezres tömeg – csövesek, kóbor angyalok, aluljárók fiai, kulcsos gyerekek, állami gondozottak, a rendszer és a felnőttek világa ellen lázadók – fedezte fel a topis zenészeket. Ezek a jelentős részben hátrányos helyzetű fiatalok könnyen azonosultak az új kedvencekkel, mert ezektől a „vaddisznóskodó” zenekaroktól, a lázadó attitűdöt felvállaló zenészektől, a kiúttalanságot, a mostoha szociális helyzeteket megfogalmazó dalszövegektől, a koncertek közösségi élményétől megkapták mindazt, amit a szüleiktől, a tanáraiktól, a munkahelyi főnökeiktől, az ifjúsági szervezettől nemigen.
Az egyre dagadó jelenségre természetesen a műfaj intézményrendszere után a párt, a KISZ és az állambiztonság is felfigyelt. Ez eleinte csak annyiból állt, hogy be- és kitiltották, illetve igyekeztek megbélyegezni (fasisztoid, rendszerellenes stb.), ellehetetleníteni ezeket a zenekarokat, ám a közönség szimpátiája életben tartotta a hamarosan „Fekete Bárányokként” emlegetett bandákat. A botrányok nyomán a média is felfigyelt a történtekre, ám csupán az ifjúsági sajtó (Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság) adott nyilvánosságot – többnyire megértő hangnemben, vitákat kezdeményezve (Kik ezek a csövesek, és mit akarnak? Kell-e nekünk Piramis-brigád? Kik jönnek a 6.20-assal?) – ezeknek a zenekaroknak és közönségüknek. Ezért került sor az Élő magazin a rock jegyében elnevezésű koncertre is, amelyet az Ifjúsági Magazin újságírói, fotósai (Czippán György, Urbán Tamás, Csontos Tibor, Szabó Barnabás, Pécsi Gábor, Hegoczki Ferenc) 1980 tavaszán kezdtek el szervezni az Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodával közösen. A hatórás rendezvényre – amelyet a népszerűségét növelni akaró KISZ KB is támogatott – 25 000 fős közönség gyűlt öszsze (beugró 30 forint), s a gázálarctáskás, babos kendős, hátizsákos, bőrszerkós, farmeres tömeg megjelenése, az esemény hangulata a tíz évvel korábbi tabáni bulikat idézte.
ROCKTÖRTÉNETI PILLANAT: AZ UTAK ELVÁLNAK
A mamutkoncertet – vendégként – az alig pár hónapja létező, szentendrei képzőművészekből álló, s Nagy Feró meghívására először nyilvánosság elé lépő Bizottság kezdte el, majd a Beatrice lépett színpadra, s nemzedéki himnuszaival (Jerikó, Nagyvárosi farkas, Motorizált nemzedék, Nem kell) alaposan alágyújtott a hangulatnak. Az utánuk következő HBB Jimi Hendrix, Allen Ginsberg, a Rolling Stones és más klasszikusok magyarított dalait (Szimpátia az ördöggel, Adj menedéket, Vörös ház, Leples bitang) énekelte el, majd zárásképpen a korszak talán legnépszerűbb rockzenekara, a P. Mobil játszotta el a „szocioslágereit” (Örökmozgó, Miskolc, Utolsó cigaretta, Rocktóber). Erre az alkalomra Hobo külön dalt is írt (Fekete bárány blues), amelyet a zenészek közösen adtak elő.
Az este – amelyet nagyon szegényesen dokumentáltak (Szomjas György készített néhány percnyi filmanyagot a készülő Kopaszkutya című filmjéhez, de a csapnivaló hangosítás miatt a hangfelvételek sem sikerültek) – nagy áttörés volt a zenekarok életében, és a hazai rocktörténetnek is emlékezetes pillanata. Akkor úgy tűnt, hogy ez a közös buli egy új korszak kezdetét jelenti, ám valójában minden zenekar életében töréspont maradt. A hatalom – a tömegsikert és -igényt látva – ugyanis taktikát váltott. A tiltást a tűrés váltotta fel, miközben a zenekarokat megpróbálták belülről szétbomlasztani. Az intézmények elindították – a hanglemezgyári lombikban született Dinamittal az élen – az „őszinte, kőkemény rock” divatját, sorra alakultak át és születtek az őszinte, kőkemény rockot játszó zenekarok (Karthágó, Új Skorpió, Senator, Korál, P. Box, Edda Művek, V’ Moto Rock, Mini), miközben a lemezszerződéssel is „megkínált”, ám kompromisszumra képtelen Beatricét kiszorították a pályáról, a P. Mobil és a HBB ugyanakkor nagylemezeket jelentethetett meg, sőt a zenészek szerepet kaptak a Kopaszkutya (1981) című filmben is.
Ezt követően azonban a lázadók útjai gyorsan elváltak, amiben nemcsak a punk és az új hullám térhódítása, hanem az eltérő zenekari ambíciók, zenészi világképek is szerepet játszottak.
NAGY FERÓ: A CSÓTÁNY ÉS CELEB
Nagy Feró, miután nemcsak az intézmények, de a tatai rocktanácskozás után a zenésztársak is „ejtették”, 1981. augusztus végén feloszlatta zenekarát, s megalakította az Ős-Bikinit. Két maradandó lemez elkészítése után előbb kacérkodott a rockszínházzal (István, a király), majd szólóban is próbálkozott (Hamlet), de miután megénekelte a kifakult sztárokat s a divattá züllött kőkemény rock válságát (Padlón minden sztár), ő is eltűnt a nyilvánosságból. Egy újabb (kis) generáció az évtized második felében már más kedvenceket (Első Emelet, Napoleon Boulevard, Exotic) választott, ezért Feró producerként, kiadóként, műsorvezetőként (Garázs, Rockkalapács) próbálta meg az alternatív punk- és rockzenekarokat segíteni, majd a rendszerváltás közeledtével belevetette magát a politikába. Előbb független jelöltként köztársasági elnökségre pályázott („Szakadt országnak szakadt elnököt!”), majd a rendszerváltó pártok közül előbb az SZDSZ körül sürgölődött, s a demokratikus ellenzék tagjaival szimpatizált, aztán átigazolt a nemzetibbnek gondolt MDF-hez (zenekarával pártpénzen kampányolt a laktanyákban), ahonnan követte Csurka Istvánt a MIÉP-hez. A Nemzet Csótányaként, harcos pártaktivistaként (Magyar Fórum-rendezvények, Bocskai Színpad) népszerűsítette vezére radikális esz méit, s maga is megpróbálkozott a politizálással. 2000-ben műsorvezetőként csatla-kozott a Pannon Rádióhoz, majd a MIÉP képviselőjelöltje volt a 2002-es választáson.
A pártvezetőség bizalmát azonban elvesztette, s összeférhetetlen természete miatt a Pannon Rádiótól is kirúgták. Nyilatkozata szerint - bár Torgyán és Orbán is „édesgette" - a politikával 2003-ban szakított, ám megélhetési zenészként gyakorlatilag bárkivel, bárhol fellép - legyen az szélsőjobbos, jobbos, balos vagy hakni rendezvény. Néhány éve a műfajok és stílusok tekintetében sem finnyás. A kereskedelmi média celebjeként diszkót, mulatós zenét, rockot, csasztuskát, keringőt egyaránt elénekel, mint ahogy bevállal vacsorázós, korcsolyázós, vetélkedős műsorokat is. Megélhetési zenész lett, annak játszik, énekel, aki megfizeti a produkciót, ezért sokan úgy vélik, ma már nem rocklegendaként, hanem a nemzet ripacsaként kellene őt említeni.
SCHUSTER LÓRÁNT: A NEMZETI FRONTHARCOS
A P. Mobil pályája legalább ilyen változatos volt az elmúlt két és fél évtizedben, s ugyancsak jobbos kacskaringókba torkollott. A nyolcvanas években a rock-hullám hiteltelenné, érdektelenné válása után Schuster Lóránt is felfüggesztette zenekara működését. Évekig a show-bizniszben kamatoztatta „örökségét", összespórolt hang- és fényberendezését fellépő zenekarok és szónokló pártvezérek egyaránt gyakran igénybe vették. A kilencvenes években aztán a neve már csak a MIÉP köreiben bukkant fel, s ő is rocker-politikusként, pártkötődései, illetve ultraradikális, revizionista, nacionalista, a harmincas évek szélsőjobbos világát feltámasztó nézeteivel vált ismertté.
Bár a kilencvenes években reaktiválta zenekarát, de mégis azzal vált hírhedtté, hogy a MIÉP tagja és funkcionáriusa lett, 1998-ban az önkormányzati választásokon képviselővé választották, s a MIÉP-frakció tagjaként helyet kapott a Fővárosi Közgyűlés kulturális bizottságában is. A 2002-es választás után azonban az összetöpörödő MIÉP már neki sem nyújtott perspektívát, azért megalapította és elnökként ma is jegyzi a Magyar Nemzeti Front elnevezésű szélsőjobbos szervezetet, amely nemzetközi kapcsolatai, nyilvános szereplései, a háború előtti ordas antiszemita eszméket felidéző nyilatkozatai alapján a sajtóban gyorsan megkapta a nyilas, újfasiszta jelzőket. Schuster politikai szerepvállalása a zenekarában is többször okozott tagcseréket, ám mindez a „főnököt" nem zavarja, megy a maga választotta úton tovább, aktív résztvevője a hazai és nemzetközi szélsőjobboldali eseményeknek, Front címmel lapot jelentet meg, szervezete pedig tagja a Magyar Nemzeti Szövetségnek, amelynek immár főtitkára is.
HOBO: EGY ŐSZINTE BOHÓC
A Hobo Blues Band pályáját ugyancsak a frontember, Hobo nézetei, ambíciói befolyásolták az elmúlt évtizedekben. A szombat esti blueszenekar a Fekete Bárányok-koncert után szintén többször átalakult. Hobo még részt vett a Kopaszkutya című film forgatásán (bár ezt utóbb élete egyik nagy balfogásának mondta), de aztán a Deák Bill Gyulával kialakított szerepjáték segítségével gyorsan megszabadult a topis, külvárosi imázstól („Nem én vagyok az aluljárók Robin Hoodja!" ) A sorlemezek után 1984-ben elkészítette a Vadászat című dupla concept albumot, majd érdeklődése a nagy elődök (Jim Morrison, Allen Ginsberg, Viszockij, József Attila, Tom Waits) felé fordult, a rendszerváltás előtti éveket pedig már nem alul-, hanem oldalnézetből, lényegében egy perifériára szoruló magányos farkas (egy kívülálló értelmiség, dalköltő, bohóc, udvari bolond, ahogy tetszik) szemszögéből kezdte el dalszövegekbe, lemezekbe, önálló estekbe komponálni. A rendszerváltáskor őt is megtalálta a politika. Rövid ideig meg is jelent a baloldali rendezvényeken, de más előadókhoz hasonlóan nem vált ikonikus szereplővé, s erős kritikai attitűdje révén gyorsan szakított a direkt politizálással. Öntörvényű, gondosan építkező, elkötelezett életmű megalkotásába kezdett. Dolgozott zenekarával, szólóban, szerepet vállalt színházakban, filmekben, írt könyveket, kooprodukcióban szerepelt másokkal (Csík, Sebestyén Márta, M.É.Z., Cserepes Károly, Ghymes, Presser Gábor), s az eltelt harminc évben sikerült egy rendkívül sokrétű, maradandó értékű életművet létrehoznia. Pályája, sorsa sokban hasonlít Cseh Tamáséhoz, akinek meg kellett halnia, hogy munkásságát ne csak felfedezzék, elismerjék, de életműve szervesen kezdjen beépülni a nemzeti kultúrába.
A KÖZÖNSÉG: ZSÁKUTCÁS TÖRTÉNELEM
Érdekes sors jutott a Fekete Bárányokkoncert közönségének is. A tizen- és huszonéves korosztály kinőve a lázadó korból, maga mögött hagyva az iskolai éveket, a szülői házat, az intézeteket, a nyolcvanas évek közepén szembetalálta magát a késő Kádár-kor nyers valóságával, a beilleszkedés hétköznapi problémáival, s az előző nemzedékekhez hasonlóan a rendelkezésére álló csatornákon, kényszerpályákon (lakhatás, munkahelyi lehetőségek, alacsony iskolázottság) próbált meg beilleszkedni a társadalomba. Ám míg a beatgeneráció zömmel iskolázott, középosztálybeli fiainak ez a beilleszkedés nem jelentett egzisztenciális fenyegetéssel járó komolyabb akadályt (az illúziók fájdalmas elvesztése más lapra tartozik), a peremlétből érkező tizen- és huszonévesek – kellő társadalmi mobilitás hiányában – a felnőttkor küszöbére érve ismét a peremlétbe térhettek csak vissza.
A rendszerváltás aztán – az elvesztett 1,5 millió munkahellyel – még tovább növelte gondjaikat, s alighanem ennek a fiatal felnőtt, családot már alapító, de a párialétből kiemelkedő nem nagyon tudó generációnak okozta a legsúlyosabb, kiheverhetetlen csapásokat a nagy változás. Ez az egykori több százezres, csöves, állami gondozott, szipus, kulcsos tömeg menthetetlenül csúszott bele a roncstársadalom nagyvárosi és vidéki bugyraiba, s a mobilitás végleges bezáródása után az új évezred válságai közepette – zömé ben szegényen, munka nélkül, kisemmizetten – ott is maradt. Bár nagyvárosi farkasként ezek a fiatalok is kitörésre – jobbra, szebbre – vágytak, de a társadalmi béklyóktól nem sikerült megszabadulniuk, s ma sem veszik őket kutyába se. Sok százezres tömegük, reménytelen családi helyzetük okán – 45–55 évesen – ma ők alkotják a fideszes csodavárók, illetve a Jobbikot támogató radikálisok táborát. S ők azok, akik az elmúlt évtizedekben végleg elfordultak attól a baloldaltól, amely sem 1980-ban, sem 2010-ben nem mutatott érzékenységet, empátiát a problémáik iránt. Nagy Feró, Schuster Lóránt nekik zenél, őket mulattatja, vagy éppen hergeli az adott helyzettől függően.
A történelem furcsa fintora, hogy a Fekete Bárányok közönsége – harminc év múltán – is ugyanazon erők játékszere. 1980-ban a politizáló szerepbe kényszerült rockműfaj és a peremlétre kényszerített rocker zenészek felvállalták – a számos hasonlóság okán – ezt a kilátástalan léthelyzetű, illetve a politikai hatalom ellen lázadó tömeget. Ma viszont ugyanazok a zenészek immár a rockosított hatalmi politika, illetve a drámai léthelyzetből kikapcsolni akaró olcsó szórakoztatás jegyében manipulálják rajongótáborukat. S közben még azt is elvárják, hogy továbbra is rocklegendaként, ikonként emlegessék őket! Látlelet napjaink közállapotáról, hogy a médiában, az intézményekben, a rajongótáborokban meg is teszik nekik ezt a szívességet.
Hobo: „A Fekete Bárányokként emlegetett zenekarokat nagyon sok helyről ki- és betiltották. Mi például 1980-ban a Beatricével sajátos „meccset” vívtunk, amit 19:11-re elveszítettünk, mert ennyi megyéből tiltották ki a két zenekart. Lemezünk sem jelenhetett meg, ennek ellenére dalaink felkerültek az Ifjúsági Magazin slágerlistájára, s másokkal ellentétben ez a lap többször írt a zenekarról. Így kerültünk be a Fekete Bárányok közé, s léptünk fel a Hajógyári-szigeten, ahol a HBB koncertje alatt a hangosítás csődöt mondott. Ekkor dühömben mikrofon nélkül énekelni kezdtem József Attila Tiszta szívvel című versét, s a tömeg velem énekelte. Megismételhetetlen pillanat volt, amely jól tükrözte az akkori társadalmi-szociális-kulturális-zenei állapotok ellentmondásosságát. Ott, akkor minden együtt volt: a színpadon a rockzene, József Attila, a színpad előtt a több tízezres tömeg, a csődöt mondott show-biznisz (a hangosítással ismert profi zenészek üzleteltek), a színpad mögött az Ifjúsági Magazin valóságra érzékeny újságírói, a be- és kitiltott zenésztársak... A koncerten nem volt atrocitás, a rendőrségnek egyszer sem kellett közbeavatkoznia. A hatalom nem tudott belekötni semmibe. Szerintem ez a koncert elementáris megnyilvánulása, látványos demonstrációja volt egy generációnak. Társadalmi-politikai vagy zenetörténeti értelemben is fontos esemény, amihez fogható azóta sem volt. Az akkori magyar viszonyokat jelzi, hogy mindezt a KISZ KB lapjának munkatársai hozták létre, akiknek a hivatalos szervekkel és a rendőrséggel is sikerült mindent engedélyeztetniük, magyarán átverték a hatalmat. Ám a történethez tartozik, hogy az eseményről nem készült lemez, film, a média igen kritikusan foglalkozott a koncerttel, a HBB készülő Kopaszkutya című lemezét pedig betiltották.
Czippán György, az Ifjúsági Magazin egykori főszerkesztő-helyettese: „A hetvenes évek végén a lap nemcsak rendszeresen írt a fiatalok körében népszerű zenekarokról, de az Ifjúsági Magazin-estek keretében lehetőséget biztosított a szereplésre azoknak (Beatrice, P. Mobil, HBB), akiknek nem adtak működési engedélyt, illetve akiket nem engedtek fellépni. A közös koncert gondolata a Kistext-pályán, egy Beatrice-buli után vetődött fel, amelyen Bernáthy Sanyi mellett több képzőművész (közülük több a Bizottság tagja volt) is megjelent. Itt beszéltük meg, hogy nyáron kellene rendezni Budapesten egy nagy, közös szabadtéri bulit ezeknek a zenekaroknak s a rajongótáboruknak. Schuster Lóránttal néztük meg a Szigetet, ő aztán egy ismerős révén behozta a képbe az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Irodát, amelynek volt ilyen nagy bulikhoz koncertszervezési joga. Megbeszéltük velük a dolgokat, Lóri gondoskodott a hangosításról (ami nem volt könnyű feladat, mert akkoriban még nem volt a maihoz hasonló infrastruktúra a Szigeten), mi megszerveztük a fellépőket, a programról a lapban beharangoztuk az eseményt, s augusztus 23-án elképesztően nagy tömeg gyűlt össze a rendezvényre, amelyet csak utólag kezdtek el a Fekete Bárányok fesztiváljaként említeni, mert eredetileg Élő magazin a rock jegyében volt a címe. Hobo erre az alkalomra írt egy Fekete bárány bluest, amit a zenészek közösen elénekeltek, s a fogalom gyorsan átkerült a köztudatba, mint ahogy az esemény is bekerült a rocktörténetbe. Mi eredetileg csak egy jó bulit akartunk rendezni, de mondhatom, hogy tulajdonképpen számítottunk ekkora tömegre, mert a „tiltott gyümölcs” édessége nemcsak a hatvanas években, de 1980 nyarán is vonzotta a fiatalokat”.
