NAGY KŐ ESETT LE A SZÍVEMRŐL. Éppen a lábamra, de mindegy. Előtte sem tudtam úszni, járni meg sántán is lehet. Azt mondja a köztársasági elnök úr, Schmitt, és most mondja a tévében előttem, miközben lefekvéshez készülődöm, hogy ő remél valamit, éspedig azt reméli, hogy eljő majd a nap, amikor nem lehet érettségit szerezni anélkül, hogy az ember ne tudna úszni. Először megsemmisülök. Se érettségim nincs, se úszni nem tudok. Aztán, mivel másnap dolgom van, és az élet megy tovább, megkönnyebbülök. A kő, amelyben szívem, mint egy kagyló meszesedik, repedni kezd, és elenged. És zuhan. Minek zavarna – ha zavarna egyáltalán –, hogy nincs érettségim, ha úgysincs esélyem megszerezni? Elvégre nagyobb eséllyel tanulnám meg a kémiát és a fizikát harmincéves fejjel újra, mint hogy úszni tanuljak meg. Nem szeretek úszni. Nem tudom, hogyan kell venni a levegőt. Nem tanítottak meg rá, illetve nem sikerült megtanítani. Most viszont meg akarnak tanítani arra, hogy hogyan vegyem a levegőt. Hogy a gyerekem majd hogyan és miért vegye a levegőt.

ITT EGY SCHMITT KELL. Ez volt a másik szlogen pár évvel ezelőtt, amikor a köztársasági elnök úr a főváros irányítását célozta meg, de elsüllyedt nyolcvan méternél. Itt egy Schmitt kell, hogy lefekvés előtt azt is megtudjam: az a diák, aki sportol, az a diák, aki jól sportol, az jó tanuló is lesz. Szinte nem telik el nap, hogy ne idézném a jó tanuló Torghelle Sándort, a magyar labdarúgóválogatott kiváló csatárát, aki a berni döntő ötvenedik évfordulójára rendezett barátságos mérkőzés alkalmával szerzett gólja után azt találta mondani a jó tanuló Oliver Kahnnak: „ezt megszoptad, te majomfejű geci”. Le lehetett olvasni a szájáról. Gyönyörű pillanat volt. A magyar nyelv minden szépsége, Torghelle költészetének minden líraisága kiteljesedett benne.

ÉN MEG ÁLLHATOK A BIZOTTSÁG ELŐTT. Húzom a tételt. 200 vegyes. A picsába! A Jucika most jött ki előttem a medencéből a száz mellel. Én miért nem tudtam azt húzni? Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Ráadásul reggel kificamodott a bokám kicsit. Annyira izgultam, hogy Arany Jánost húzom-e, és a száz mellet, hogy lefelé a lépcsőn eggyel többet akartam lépni, pedig ott már nem volt lépcső. Levetkőzöm. Reggel óta a fürdőgatyában vagyok, kicsit bepálltak már a golyóim, de ez a legkisebb baj. Amellett hogy a gyorsom egészen katasztrofális, Ildi néni, a velem egyidős töritanár most meglátja, hogy nem vagyok deltás, mert basztam sportolni egész életemben, és van egy kis sörhasam is, mert inni viszont szerettem. Látom, hogy néz. Zavarban vagyok. Odalépek a medencéhez, és nyújtok, lazítok. Laci bá megadja a jelet, és beugrom. Pillangón végiggondolom, hogy milyen jól sikerült a töri. Háton a matektétel briliáns megoldásának az emléke feledteti velem, hogy úszom. A mell közben szavalok:

Most legelőször is a főispán tiszteletére Mentem. Atyám végett kegyesen fogadott. Szivaroztunk: Kérdeze törvényből holmit, mire hogy’ felelék meg, Én természetesen nem tudhatom, annyival inkább, Mert kérdései sem voltak tisztában előttem.

Jónak láttam azért ollyanról szólni, mit értek, És felhoztam a tisztújítást, szolgabíróvá Instálván nevemet tűzetni ki… Elmosolyodtak Ajkai és így szólt: ki a pályán célt akar érni:

Tűr sokat és munkál, izzad, hol fázik, az ifjú, Ója magát bortól, szerelemtől. Boldog az ifjú:

Egy tavasz és egy nyár van még őszének előtte.

Míg tart szép nyarad, édes öcsém, hát rakjad a fészket:

Szorgalom és tűrés! még nagyra mehetsz, csak akarjad.

Aztán jön az a fránya gyors. Hiába minden, elsüllyedek. Nem bírom. Kikapálódzom amedence szélére. Egyes. Bukás. Augusztusban jöhetek újra. Csüggedten lépek ki a tanteremből. Jucika odafut hozzám.

– Na? Na? Hogy sikerült?

– 200 vegyes.

– Uh, de durva! Halljátok, a Lali a 200 vegyest húzta! És?

– Egyszerűen nem jutott eszembe, hogyan kell gyorsúszni. Leblokkoltam.

– És akkor most mi lesz?

– Semmi. Ezt megszoptam, én majomfejű geci.