Nem feltétlenül szovjetellenes, vagy annak minősített művekről: cikkekről, politikai vitairatokról, versekről, tiltott külhoni alkotások primitív módszerekkel sokszorosított és súlyos veszélyekkel járó terjesztéséről van szó. Hiszen akár Lenin híres végrendelete, vagy éppen Hruscsovnak a XX. kongresszus zárt ülésén, Sztálin bűneit leleplező referátuma szintén kéziratban, ha tetszik szamizdatban terjedt. Ezek közismert tények.

Ezért olvastam csodálkozva, hogy a „Szamizblog?” című cikk (Népszabadság, július 17.) szerzője a magyar média kilátásait elemezve, erről nem szeretnék nyilatkozni, váratlanul az orosz szamizdatot idézte. „1966-ban Moszkvában volt egy büntetőper. Két férfiú ellen irányult, Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij ellen. Bűnük az volt a »ferde szájú vén trotty« uralmának ifjúkorában, hogy megelégelték a pártállam kiadási monopóliumát, a goszizdatot, és gondolataik kifejtésére a szovjet rendszer szűk keretein belül az önkiadást, az úgynevezett szamizdatot fedezték fel. S a feltalálók elnyerték méltó büntetésüket (glávnoje upravlényije lágerej).

A szovjet rendszert viszont – az anyaországban, a belső birodalomban, de a periférián, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon is – az új találmány, a szamizdat, ha nem is döntötte meg, de elbizonytalanította.” Így a szerző.

A baj csupán annyi, hogy 1966-ban a szamizdat már réges-régen létezett és Danyielt, illetve Szinyavszkijt nem a szamizdatban megjelent, illetve meg nem jelent műveik miatt állították bíróság elé. Danyiel és Szinyavszkij egyáltalán nem publikáltak a szamizdatban. Danyiel Nyikolaj Arzsak néven, Szinyavszkij Abram Terc néven külföldi, azaz emigráns kiadóknál jelentették meg könyveiket. 1965 őszén tartóztatták le a két szerencsétlent, akik közül Danyiel igazán nem volt jelentős személyiség, viszont Szinyavszkij nemcsak egy könyvet tett közzé Moszkvában Picassóról, hanem a rendszer legtekintélyesebb – későbbi fogalommal élve – „emberarcú szocializmust” hirdető folyóiratának, a Novij Mirnek egyik vezető kritikusaként szerepelt, s ami a hatalmat leginkább felbőszítette: 1965-ben mód nyílt egy orosz klasszikus sorozatban a Nobel-díj után, 1958-ban Hruscsov által kiátkozott Borisz Paszternak verseinek új kiadására és e vaskos kötethez ő írta az előszót. Kiváló célpont volt tehát a szovjet héják által gyűlölt Novij Mir (itt jelent meg 1962 végén az Iván Gyenyiszovics egy napja) és a nem különben utált Paszternak ellen „döntő csapás” foganatosítására. Ráadásul mind a szovjet, mind az Egyesült Államok héjáit felettébb idegesítette, hogy Brezsnyev – talán csak tehetetlenségből, vagy népszerűségi mutatóinak javítása végett – igazán csak ideiglenesen mintha liberálisabb lett volna Hruscsovnál. A látszat legalábbis ilyen lehetett akkor.

A KGB (akkori vezetője, a hatalmas ambíciókkal rendelkező korábbi komszomol káder, Vlagyimir Szemicsasztnij, aki –vesztére – kész volt akár Brezsnyev helyét is elfoglalni) nem tűrhette az akár ideiglenesen létező szabadabb légkört. Ugyanakkor akadtak az amerikai társszervezetnél, a CIA-nál is olyan főnökök, akiknek a kenyere függütt a hidegháború folyamatos fagyos légkörének fenntartásához. Robert Kennedy viszont érezte: a hidegháborúval mégiscsak végezni kellene, vagy legalább mérsékelni. Ezért figyelmezteti – barátja, Jevgenyij Jevtusenko útján – a szovjet illetékeseket a két titkosszolgálat összjátékára: az amerikaiak adták ki a szovjet állambiztonságnak, hogy kik rejtőznek az Arzsak, illetve Terc álnév alatt.

Az amerikai cél egyértelmű volt: túlságosan felháborodott már a világ a vietnami háború miatt az USA ellen, tehát hajszoljuk bele Moszkvát egy íróperbe – ez utóbbi botrány ideiglenesen takarja az amerikai bűnöket. A szovjet kemény vonal pedig két kézzel kapott az ajándékon: mit érdekelte őket a világ közvéleménye... Ők a Novij Mirt, az orosz írókat akarták megrendszabályozni. Ez viszont nem érdekelte az amerikaikat: sőt úgy vélték, ők lesznek az orosz szabad szellem védelmezői. Az akkor már 12-13 éve halott Sztálin szelleme visszatért. Julij Danyiel és Andrej Szinyavszkij lettek az első áldozatok. A szamizdathoz azonban nem volt közük... Legfeljebb annyiban, hogy a perük ellen tiltakozó neves szovjet-orosz írástudók levele – természetesen – csakis a szamizdatban terjedhetett.