Biztos munkahelyi előnyökért még egyszer be fog lépni a pártba. Az anya hallgatott, nem szólt vissza, hogy az ő férje nem olyan. Szóval ezzel a gyerekkel, fogott bele újra, a fakanálról szürcsölt egy kortyot, el kell kezdeni az előkészítő munkát, hogy legyen belőle elsőáldozó. Az anya nem szólt, mert ő is épp így gondolta.

Tettamanti Béla rajza

A következő héttől a gyerek minden szombat délután lejárt a paphoz néhány társával együtt, akiknek szintén nem volt kommunista az apjuk. A pap magyarázott mindenfélét a bűnökről, meg adott egy listát is. Minden bűn volt. Fú, ijedt meg magában a gyerek, fú, de nehéz élni, ha ennyi bűn van a világon, s hogy még tényleg jó, hogy van ez a gyónás. Aztán azon gondolkodott, hogy hány óráig lehet bírni a bűntelenséget. Talán egy napig, addig biztos, gondolta, aztán eszébe jutott a pisilés, hogy szemérmetlent fogtam, nem érintettem, volt egy ilyen is. A francba, még ez is, mondta a gyerek még mindig magában, de ki tudna úgy pisilni, hogy nem nyúl hozzá. Az is hülyén nézne ki, hogy az ember ilyen bűnelkerülési okokból összepisálja magát.

Lassan elérkezett a nap, amikor először bekuporodhat a gyóntatószékbe, és végre felsorolhatja az összes bűnét. Szombaton volt a gyónás, hogy vasárnap meglehessen az áldozás. Nagyon izgult, a papot teljesen másnak látta a gyóntatószékben, mint azon kívül. Afféle vérbírónak, aki most könyörületet nem ismerve eldönti, hogy mibe kerülnek az ő bűnei.

Dicsértessék, mondta betérdelve a kis kalodába, és értelmetlenül elmotyogta, amit kellett, aztán, hogy bűneim. A pap arca át- meg átsejlett a rácson, mert egy berácsozott ablak volt csak közöttük. Néha a szeme is megvillant. A gyereknek összeszorult a gyomra, főleg a szemvillanásokkor, pedig a lényeget még nem mondta. Még csak olyanok voltak terítéken, hogy vasárnap nem volt misén, meg hazudott, torkos volt. A lényeg még csak most jön, pedig már elég sok mindent felsorolt, olyat is, amit el sem követett, hogy húzza az időt. Nincs mese, gondolta. Nekigyürkőzött, és kimondta: – Szemérmetlent érintettem és cselekedtem. Nem mert a rácsra nézni, lesütötte a szemét a térdei felé, amik ott meg voltak hajtva a szent dolog, a gyónás előtt. Mit? – kérdezett vissza a pap, akkor érezte a gyerek, hogy nem mondta érthetően a bűnt, csak a fejében volt olyan, mint egy ordítás, amit az egész falu hall, de ott kívül csak egy ügyetlen motyogás volt.

Megint el kell mondanom, gondolta, és mondta is, a pap megértette, hallgatott. Meddig fog hallgatni? – kérdezte magában a gyerek, lehet, hogy nem is mond semmit, csak kész, mehetek is. Másodpercek voltak, de a bűnök letételének pillanatában egy-egy másodperc végtelen időnek tűnik, hisz ez az aktus épp a végtelen mindenséghez köti a halandót. És ez a halandó most beleveszett a vége nincs időbe, mikor megszólalt a pap, hogy ha legközelebb. A legközelebb nem volt értelmezhető a gyerek aktuális idejében, a végtelenben nincs legközelebb, a végtelenben nem egymás előtt meg mögött vannak a dolgok, hanem, nem tudta, hogyan, csak azt, hogy másképpen.

Ha legközelebb. Mi lesz akkor? –kérdezte a gyerek. Akkor inkább kapcsold be a rádiót, mondta a pap. A rádiót? – kérdezett viszsza a gyerek. Igen, vagy lapozgass valami könyvet. A gyerek nem szólt semmit, nem értette, hogy lehet az udvaron rádiózás közben pisálni.

A pap végül bejelentette a vezeklés módját: öt miatyánk, hét üdvözlégy és négy hiszekegy.

A gyerek kiszédelgett a gyóntatószékből. Az anyja ott ült a templomban, ő is gyónt, a gyerek miatt, nézte, ahogy az oltár felé lépdel, mennyire el van sápadva, gondolta. A gyerek letérdelt. Gyorsan elmondta a két rövidebb imát a meghatározott mennyiségben, hogy addig se kelljen arra gondolnia, hogy az a rohadt hiszekegy az istennek se jut soha az eszébe, ráadásul négyszer. Most négyszer nem fog eszébe jutni az első sorokon kívül semmi. Véget ért a másik két ima, és elkezdődött a harmadik: Hiszek egy istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek, hogy a francban van tovább…

Máskor sokkal jobban tudtam, gondolta, de egyszerűen ezt nem lehet megjegyezni, mert mi az, hogy egyszülött fia meg anyaszentegyház, mik ezek? Mindegy, gondolta, kivárok egy kis időt, mintha elmondanám, aztán elkezdem megint, megint várok. Négyszer várta ki a feltételezett imaidőt, aztán felállt, és elindult kifelé. Rosszul érezte magát, tudta, hogy van valami gond ezzel a bűnlerakási aktussal, de elhitette magával, hogy ez így rendben van, mert arra az imára gondolt, csak nem szó szerint, hanem úgy általánosságban. Teljesen nyugodt volt mire az anyjához ért. Az anya keresztet vetett, mentek ki a templomból. Mi volt? Mi mi volt? – kérdezte a gyerek. Mit kellett imádkozni? A gyerek mondta. Négy hiszekegy? – kérdezte az anya. Igen.

Elég hamar végeztél vele. A gyerek zavarba jött. Siettem, mondta.

Délután elment biciklizni. Az apa biciklijével, mert ő motorral ment el, a bicikli otthon maradt. Vázas volt, jó nagy. Csak úgy tudott elindulni vele, ha valami megmagosította őt, hogy egyik lábát erre a lépcsőre teszi, a másikat át a vázon, aztán meglöki magát, hogy a bicikli beálljon egyenesbe, és akkor már minden rendben, nyomhatja a pedált. Igaz, a váz néha megüti ott a golyóinál, de ha figyel, akkor alig fáj. A hídkorlát volt a legmegfelelőbb indulásra, az új patakhíd korlátja. Odatolta a bicajt. Lábat a hídkorlátra, aztán lökött egyet, de nem állt be a bicikli egyenesbe, visszadőlt a lábára. Még egyszer, mondta a gyerek, de megint nem. Három a magyar igazság, szóval harmadikra sikerülni fog, nagyobbat kell lökni, de csak annyira, hogy ne billenjen át a másik oldalra. Lökött, na, na, majdnem, de végül újra elindult visszafelé, dőlt a lábára, s a láb kereste a támaszt a hídkorláton, de nem lelte.

A tornacipő megcsúszott a betonon, és az egész gyerek biciklivel és a testével együtt átfordult a hídkorláton, aztán zuhant bele a mélységbe.

Hány másodperc egy ilyen esés, nem lehet pontosan tudni, de a gyerek ideje mást mutatott. Megint ott volt a végtelen, a nap átcsillant az akáclevelek között, olyan szép volt, mintha aranytallérok között pörögne a teste, csillámló fénymaszatok között, és ő tartott egyre lejjebb, és belecsapódott a kiszáradt patakmederbe, a nagy kövek közé. Nem az életét sajnálta, hogy lehet, most elveszíti, hanem azokat a szép csillákat, amiket maga mögött hagyott, hisz leérve vaksötétbe jutott.

Hangokra ébredt. Ne ijedjen meg, kiabálta valaki, a szeme megvan. A gyerek kinyitotta azt, ami megvan. Nézett a szomszéd nőre meg a nagyanyjára, aki épp odaérkezett. Csak a homloka repedt fel, mondta a szomszéd nő, aki különben tetszett a gyereknek. Gondolta, ha majd lesz felesége, így fog kinézni.

Otthon lemosták a sebet. A nagymama mondta, hogy ez Isten. Micsoda? –kérdezte az anya. Hogy megmenekült, mondta a nagymama, ha nem most gyónt volna, biztos meghal, mert az olyanokat az isten nem kíméli, mondta. A gyónás miatt? – kérdezte a gyerek. Hát persze, mondta a nagymama. A gyerek nézett maga elé, csak ő tudta, hogy az ő gyónása valójában nem volt gyónás, és sírni kezdett. Fáj? – kérdezte a nagymama, igen mondta a gyerek, holott azért sírt, mert ettől a perctől tudta, hogy akire olyan sokat gondolt, hogy majd megmenti az életét és mások életét is, még azokét is, akik nem hisznek benne, az a valaki nincsen, hogy a holdon nem lakik senki, és az ég is teljesen üres, mint a tévé, mikor az utcán kiabálnak a szomszédok, hogy már megint áramszünet.