A tűz háza

A máglyát a grupp közepére rakjuk. Nagymami a fáskamrából hordja ki hozzá a nagy dióágakat, a régi újságokat, meg az aprófát.

A grupp közepén nagyon szép fehér és vörös rózsák nyílnak a bokrokon. Amikor Nagymami elkezdi beszórni közéjük a gombóccá gyúrt újságlapokat meg az aprófát, megkérdezem, hogy nem lesz-e kár a virágokért, de nagymami azt mondja, ne féljek, majd kihajtanak újra, még jót is tesz nekik a hamu.

Azt mondja, segítsek inkább, igazítsam el szépen az aprófát, hogy mindenhova jusson. Eligazítom.

Nagymami lassan körbejárja a gruppot, rőzseágakat dugdos a bukszus sűrű ágai és levelei közé, közben énekel, úgy, ahogy mindig szokott.

Amikor körbeér, a köténye zsebébe nyúl, elővesz egy régi szardíniakonzerves dobozt, abból kivesz egy nagy fehér krétát, kettétöri, az egyik felét nekem adja.

A kréta pont olyan, mint amilyet az iskolában használunk, még a piros-fehér papír is rajta van.

Nagymami azt mondja, írjak rá mindent az ágakra, amitől csak meg akarok szabadulni.

Meg is mutatja, hogyan. Megfog egy ágat, felemeli, ráírja: BÁNAT. Kérdezi, hogy értem-e?

Mondom, hogy értem. Megmarkolok egy vastag ágat, felemelem, ráírom: FEJFÁJÁS.

Nagymami bólint, azt mondja, jól csinálom. Azt mondja, amit meg kapni szeretnék, azt fordítva írjam fel. Azt is megmutatja. Felírja, hogy: ZNÉP.

Felemelek egy ágat, ráírom, hogy ADNUBAKÓR. Nagymami rám néz, mosolyog.

Addig írunk az ágakra, amíg el nem fogy egészen a krétánk.

Aztán berakjuk az ágakat a grupp közepébe. Szép nagy kúpot rakunk belőlük, úgy, mintha egy kalyibát építenénk.

Amikor készen vagyunk, Nagymami azt mondja, a tűz háza megépült. Ideje, hogy beköltözzön.

Megint bemegy a fáskamrába, kihozza a benzineskannát, aztán kihoz két tejesüveget, aztán kihoz egy nagy fekete zsákot. A zsák olyan nagy, hogy Nagymami a földön húzza. Mondom, hogy segítek, de Nagymami azt mondja, nem kell. Még nem.

Megtölti a tejesüvegeket benzinnel, az egyiket nekem adja. Azt mondja, locsoljam a diófaágakra. De nem akárhogy. Hanem úgy, ahogy ő.

Nagy terpeszben megáll, háttal a gruppnak, elkezdi énekelni, hogy gyereöröm-menjél-bánat, felhúzza a dereka fölé a szoknyáját, két kézzel megfogja a tejesüveget, lehajol, a két lába között hátralendíti az üveget, úgy locsolja vastag sugárban az ágakra a benzint. Nincs rajta bugyi, a lába között a szőr egészen fehér. Megállok én is a gruppnak háttal. Felhúzom a szoknyát, a bugyin keresztül is fázik a fenekem, a combom meg libabőrös lesz a hidegtől. Énekelni kezdek én is, a rókabunda jut eszembe. Gyorsan megfogom az üveget, félek, hogy Nagymami rám fog szólni, hogy vegyem le a bugyimat, de nem szól. Félek, hogy magamat fogom leönteni benzinnel, vagy hogy a földre öntöm, ezért jól hátralendítem az üveget.

A benzin olyan, mint egy zöld üvegkígyó, úgy suhan ki a tejesüvegből. Ahogy az ágakhoz ér, cseppekre törik, szétesik, szétfolyik.

Nagymami felegyenesedik, leengedi a szoknyáját. Elővesz egy újságpapírt, megcsavarja, aztán gyufát húz elő, meggyújtja a végét.

Int, hogy menjek oda, nem is kell mondjon semmit, úgyis tudom, hogy azt akarja, fogjam meg én is a papírt, együtt dobjuk be az ágak közé.

Netene

A grupp közepén lobog a máglya. A vastag dióágak között sárgán pattog a tűz, az ég felé kapdos, a szavak, amiket az ágakra írtunk, hol felizzanak, hol elhalványulnak, nagyon jó nézni.

Ott guggolunk a tűz mellett. Nézzük. Nagymami énekel, és én is vele énekelek.

Aztán Nagymami feláll, arrébb megy, megfogja a zsákot, amit a fáskamrából hozott ki, odahúzza a máglya mellé.

Kikap a tűzből egy ágat, egy nagy téglalapot rajzol vele a földre. Elkezdi kitépkedni a vonalakon belülről a füvet.

Int, hogy segítsek.

Segítek. A föld száraz, nehezen jönnek ki belőle a fűcsomók, meg a többi burjánok, szerencsére nincs nagyon sok. Amit kitépünk, azt belehajítjuk a tűzbe.

Az utolsó fűcsomó aztán tényleg nagyon nehezen jön ki, két kézzel markolom, körbeforgatom, úgy húzom lassan, amikor végre kijön, mintha nyikkanna egyet. Megfordítom, megnézem, hosszú, vékony, fehér gyökerei vannak, homokos föld tapad közéjük.

Bedobom a tűzbe. Nekicsapódik az

egyik vastag diófaágnak, rátapad, előbb a fű kap lángra, a gyökerek csak fehéren sisteregve tekeregnek, a homokszemek és a kicsi rögök pattogva pörögnek kifele közülük, mint a fekete szikrák, aztán a gyökerek összehúzódnak, megfeketednek, lángra kapnak, tüzesen tekeregnek, mintha kicsi bogárlábak volnának, fölöttük a fűcsomó meggypirosan parázslik, olyan az egész, mint egy nagy szőrös parázspók, végigszalad az ágon, kerülgeti a lángoló betűket, az ág legtetején megáll, felemelkedik, mintha körülnézne, előbb rám, aztán Nagymamira, aztán megint rám, aztán sisteregve összehúz za magát, és én tudom, hogy ki akar ugrani a tűzből, bele akarja fészkelni magát a hajamba.

Nagyon megijedek, nem tudom, mit csináljak.

Nagymami is észreveszi.

Gyorsan lenyúl, felemeli a földről a vas piszkafát, szó nélkül a kezembe adja.

A piszkafa forró, túl közel volt a tűzhöz, ahogy megfogom, elszissz enek. A fájdalomtól kimegy belőlem az ijedtség, most már haragos vagyok.

A piszkafával a tűzpókra vágok, azt is tudom, hogy mit kell közben mondani. Azt, hogy: netene.

– Netene! – mondom. – Netene!A pók szikrákra szakad, a szikrák az ég felé szállnak, a diófaág, amelyiken ült, ropogva a tűzbe roskad.

A szikrákat nézem, aztán a tüzet. A földre dobom a piszkafát. – Naa – mondom. – Na.

A hangom egészen olyan, mint a Nagymamié.