Az öreg L. doktor bácsi, aki fölöttünk lakott az angyalföldi bérházban a másodikon, orvos volt, de gyermekéveimben már nem dolgozott. Üldögélt, rádiózott, noteszlapokra portrékat rajzolt, a szemével volt valami öregkori, de erős szemüveggel, jó fényben még képes volt.

Korábban ő is kénytelenül, otthon fogadta a betegeket, akár apám, de amikor az új rendelőintézetet felavatták, hogy ott helyet kapjanak a körorvosok, nemet mondott, hatvanhét éves korát hozta fel, eleget lehúzott amúgy is, kiszámoltatta a nyugdíját. Úgynevezett kefefrizurát vágatott a borbélynál, ami az ötvenes években a fiatalok sportos viselete volt, ha levette fehér szalmakalapját, ezt csak forró melegben és pillanatokra, csodálkoztak is az emberek. Nyári vászon fehér öltöny, oxfordcipő.

Mély, figyelmet ébresztő hangja volt, az évek rekedtre koptatták, így még ércesebb lett, ha telefonon, félreismerhetetlen. Régen megözvegyült, nemigen járt sehová, csak hetente egyszer, szombaton templomba (néhányan csak a környékről). Hazaérve, félemeletenként meg-megállva tempózott fölfelé és nagy sasszéval kanyarodott a fordulókban. Olyan volt ez, mintha erőt fitogtatna, a kanyart nem apró léptekkel, hanem egyetlen lendülettel tenni meg.

L. doktor bácsi sokkal idősebb volt, mint apám, a szakmai kapcsolaton kívül, ami nem volt sok, keveset beszélgettek, össze nem jártak. Egyáltalán nem volt versengés, ki beteg hozzá fordult, ki apámhoz. A rádió, amit egy erős villanykörte fényénél hallgatott, ha ritkuló kedve mégis támadna, hogy ceruzát vegyen a kezébe, nappali nagy szobájának sarkában állt, ott a napestig megült, kopott karszék is. Az ajtók mind sötétbarnára festve, ez szokatlan volt, a csupasz villanykörte világában titokzatos hangulat uralkodott anélkül, hogy félelemkeltő lett volna. Menj csak föl, nézd meg, mit rajzolt a Sándor bácsi, tanácsolta néha anyám, ennek értelmét nem kerestem, most sem találom, talán legendás udvariassága, mindenre tekintettel való tapintata volt az indok.

Valahányszor öreg emberre kell, még ma is L. doktor bácsira gondolok, magát az öregséget idézem föl vele. A koros férfi figurája ő marad mindigre. A kemény hang, egyenes tartás és az a nagy lendületű ugrás a lépcsőfordulóban, mind az öregedő hímekre jellemző ostoba makacsságot tükrözte. Fiatalnak látszódni, erősnek, karcsúnak, hibátlan fogsorúnak, hevesen udvarlónak (okafogyottan és céltalanul, de mégis). L. doktor bácsi is tarka csokrot hordott magánál bókos szóvirágokból, ha anyámmal találkozott, nem győzte csinosságát dicsérni.

Oly fontos foglalatosságot hirtelenül odahagyni, mint a doktoroké, nem egykönnyű, mert valamiképp isteni felhatalmazás mások testébe, lelkébe segítő szándékkal mélyre hatolni. L. doktor bácsi már megfáradt, amikor ténylegesen befejezte. Nem jellemezte az a sértődés, ami gyakran a nyugállományúakat. Megőrizte orvosi bélyegzőjét és sok száz receptpapírt, e jogosultság sírig tart, ha kellett, magának és a személye körüliekkel megbízott áldozatos teremtésnek írt fel. A vidéki asszony az udvari szobát lakta, L. doktor bácsi naponta meggyötörte bogaras követeléseivel.

A vének távol vannak. Mintha a csecsemőt, gyermeket, kamaszt, büszke felnőttet és roggyant aggot külön-külön alkotná az isten. Mi, gyermekek, tanítás után lihegős eszelősen rohangálva gangon, udvaron, rabló-pandúrt, bújócskát játszva, de inkább egy ültünkben vihogva – no,már hogyan is… – nem gondoltunk az évek múlásával. Az aggastyán valami más, mintha idegen bolygóról. Tipegni, görnyedni, bottal járni, hát igazán mulatságos. L. doktor bácsit is, szemtől szemben nagy komolyan tisztelni látszódtunk, de a háta mögött kinevettük. Ahogyan meg a fordulókat vette! Hát az aztán gurgulázóan röhögni való volt, egymás közt el is játszottuk, irtóra élveztük.

Egyszer K. Pityu, ipiapacshoz leütni rohant kettesével ugrálva a lépcsőházban, nekiütközött L. doktor bácsinak, az majdnem hanyatt vágódott, de csak annyit dörmögött: ejnye. És kapaszkodott tovább fölfelé.

A lakásszövetkezet, ahová mindjárt diplomám után, ezerkiláncszezhetvenben költöztem, négyemeletes kis sorházakból áll, gyári KISZ-es építkezés. Ifjúsági és Munkáslakásépítő, ez volt a cifra elnevezés, lakást nemcsak az ottaniak kaphattak, apámnak így is mindent meg kellett mozgatni, hiszen ifjú voltam, de munkás nem. Csupa fiatal család, gyermekzsivaj folyvást, alant játszótér, nyáron este tízkor is még labdadöngés. Közös lépcsőházi takarítások, jöjjünk össze dumálni este, zsíros kenyér, sör, a tárolóhelyiség beosztása, ki mit tud szerezni, virágállvány a lépcsőházba.

A lakásokat sorsolással osztották, a negyedik emelet, az nagy szerencse volt. Főnyeremény, mondhatni. Panoráma Sashalomtól Árpádföldig. Nekem ott jutott, büszkén meg voltam elégedve. Két hete, hogy szegény Ernőt a földszintről eltemettük, ott volt mindenki a régiek közül, Ernő benne volt a nagyvállalat KISZ-vezetőségében, ő volt a lépcsőházi megbízott is, a mozgatórugó. A koporsót Ernő özvegye, serdült unokái és két délceg fia kísérte, tán ők voltak a legrakoncátlanabb kisgyerekek a házban, egyszer bűzbombát dobtak a szemetesbe, majdnem leégett az egész. Külkerületi kis temető, közel voltam, elhatároztam, fölmegyek, ha a mostaniak beengednek, megnézném a régi lakást.

A névtáblán ismeretlen nevek.

Szemüveg kell. (A szememmel van valami öregkori.)

Az első emeleten vettem észre, mintha kapkodnám a levegőt, a harmadikra fordulva a korlátba kapaszkodva hirtelen mozdulattal nagy körívet rajzoltam, úgy lendültem sasszézva, így könnyebb volt, mint apró léptekkel, szinte fuldokoltam, amikor két rohanó gyermek húzott el mellettem, majdnem feldöntöttek, bocsánat, ordította egyikük, és már el is tűntek a negyedik felé.

Ejnye, dörmögtem.

És kapaszkodtam tovább.