Máskor, ha hiányzik a tizedik, valaki felmegy a másodikra Schőnékhez vagy a negyedikre Tardosékhoz. Szerencsés esetben Schőn úr otthon tartózkodik, felöltözik, lejön, és imádkozhatunk. Schőn úr nem tud imádkozni, a hátsó sorban újságot olvas, de a minjánba beszámítható, és a többieknek ez a fő: így elővehetjük a tórát, és hangosan olvashatjuk belőle a hetiszakaszt.

Schőn úrék azonban ma a telekre mentek, elvégre nyár van és hétvége. Tardos nehezebb dió. Egyszer-kétszer előfordult, hogy ha hívtuk, a fiatal ügyvéd lejött, de amikor rendszeressé vált szombat reggel, hogy bekopogtunk hozzájuk, egy idő után nem nyitottak ajtót, pedig állítólag otthon voltak. Azt beszélik, a felesége nem engedi.

– Nincs más – mondja reb Slojme –, ki kell menni az utcára.

Néhány öreg szomorúan bólogat.

– Az utcáról? Viccel? – kérdem hitetlenkedve, de a pad háttámlájába kapaszkodik, és nagyot nyögve feláll.

– Eszem ágában sincs. Szeretnék már hazamenni, de előtte imádkoznék. Ha lesz tizedik, akkor tórát is olvasunk. Ha nem, akkor – megvonja a vállát, indul a kijárat felé.

– Amerikában is előfordult, hogy kiálltam az utcára, és ha láttam valakit, aki szóba jöhetett, leszólítottam. Megmondtam egyenesen: néhány felebarátja imádkozni szeretne, de csak az ő segítségével tudna. Ez sokszor hatott. Szombat reggel nem rohannak annyira az emberek, azok sem, akik nem vallásosak. A legtöbbje leballag újságért, beül valahova, iszik egy kávét vagy csak lófrál, kirakatokat néz, shoppingol. A New York Times elég vastag. Elolvasgathatták a hátsó sorban. Meglepi, hogy ott is minjángondok vannak?!

Kiáll az utcára, néz jobbra, néz balra, egy lélek sincs. Tisztelettudóan várok néhány percig, azután szólalok csak meg.

– Nincs ennek értelme. És egyáltalán, honnan fogja tudni, hogy zsidó-e az illető?

– Megkérdem tőle – feleli. – Különben is, sok zsidó lakik ezen a környéken.

Amikor eztmondja, egy autó fékez le előttünk, vezetője az ablakon át integet. Egykori évfolyamtársam az egyetemről. Kis késéssel visszaintek neki, látom, az üvegen át figyel, mintha észrevette volna fejemen a kapedlit. Reb Slojme kalapot visel, rajta nincs semmi látványosság, ha csak az egész ember nem az: elegáns fekete öltö nyében, fekete Reebok edzőcipőjében, melynek pertlijét többször körbetekerte vizesedő bokáján. De ezt most nem látni, takarja a nadrág szára. Az öreg rám néz, aztán a korombeli férfira az autóban, és már int is neki, de közben elindul a sor.

– Ez a maga ismerőse volt? – kérdi. Nem akarom letagadni, bólintok.

– És zsidó?

– Igen – mondom kényszeredetten.

– Hát akkor miért nem szólt neki?!

– Láthatta. Autóban ült. Ment valahová – mondom kelletlenül, és dühöngök. Még a végén én leszek a hibás, hogy nincs szombat reggel tíz férfi, aki imádkozni akar.

Fejét csóválja, visszamegy a posztjára, jobbra-balra nézelődik, aztán egyszer csak gyors léptekkel jön felém, szinte belök a kapun, és bezárja magunk mögött.

– Gyerünk vissza! – pirít rám. – Ne ácsorogjunk itt!

Sietősen megyünk fel a lépcsőn, át az udvaron. Hátra is néz, nem jönnek-e utánunk.

– De hát mit látott, reb Slojme? Nem válaszol. El nem tudom képzelni, mi történhetett, kitől riadt meg ennyire. Megfogom a karját, megtorpan.

– Mi volt az, mondja már el! – szólok rá idegesen. Nagyokat szuszog, megszégyenülten pislog, mint akit lelepleztek.

– Kaiser – mondja. – A hitközségről. Én azzal a ganeffal nem imádkozom együtt. És még ennek az embernek adnak kitüntetést! – dohog a közelmúlt hírén, amin együtt háborodtunk fel.

Meglepődöm az indulatain, de megértem. Az sem érdekli, hogy nem lesz minján. Fogalmam sincs, mi a teendő ilyen helyzetben, de ezúttal nem kérdezősködöm. Mielőtt belépünk az imaházba, hogy közöljük a rossz hírt, ő szólal meg:

– Maga is elszalasztott egyet, én is. Kvittek vagyunk. Ezt a szombatot elbuktuk.