A XXI. századi „szocializmus” felé
Június végén Hugo Chávez kormányában kilenc poszton hajtott végre személycseréket. Ezúttal azokat a vezető kádereket mentesítette az adminisztratív teendőktől, akik az általa vezetett szocialista párt jelöltjeiként indulnak a szeptemberi törvényhozási választásokon. Venezuelában ez immár a tizenkettedik politikai akaratnyilvánítás lesz azóta, hogy Chávezt 1998 végén első ízben választották meg a dél-amerikai ország elnökévé. Az ellenzék derűlátó, hiszen a közvélemény-kutatások szerint Chávez népszerűsége 50 százalék alá esett. A 2013 elejéig szóló elnöki mandátuma birtokában Chávez mégis azt a célt tűzte ki, hogy a szocialista párt kétharmados többséget szerezzen a parlamentben: „Népi felhatalmazással a népért”. A hónapokig tartó választási kampányt ezúttal is úgy állítja be, mintha a választás tétje a „forradalma” sorsa lenne.
„A karizmatikus vezető tragédiája, hogy hatalma a nép bizalmára épül, amely viszont a csodavárásból táplálkozik. S ha a csodák elmaradnak, akkor a karizmatikus vezető növekvő bizalmatlansággal találja szembe magát.” Ez a véleménye a chavizmussal szemben kritikus Tal Cual napilap főszerkesztőjének, Teodoro Petkoffnak, aki egykor gerilla volt, majd a kommunista párt egyik vezetője, később a Mozgalom a Szocializmushoz képviselőjeként miniszteri tárcát vállalt a korábbi polgári kormányban.
Venezuelában kétpárti váltógazdálkodás érvényesült több évtizeden át, ezen változtatott Chávez, aki a hagyományos elit, az oligarchák elleni támadásában a széles néptömegekre támaszkodott, bevonva őket a napi politizálásba. Példaképként a latinamerikai szabadsághős Simon Bolivárhoz nyúlt vissza, s ez 1999-ben, első elnöki beiktatásakor a nemzeti érzést, így a nagy északi „birodalommal”, az Egyesült Államokkal szembeni ellenállást volt hivatott jelképezni. Valamiféle harmadikutas társadalmi elképzelést vázolt fel: a neoliberalizmussal szemben „humanista arcú kapitalizmust”. (Szocializmusról akkor még nem volt szó.) 2002-ben a hagyományos elit, a vállalkozói körök és a tisztikar egy része 48 órára megdöntötte az elnököt, ám a caracasi szegénynegyedekből megindultak az emberek, mire a Chávezhez hű tisztek kiszabadították és visszahelyezték az elnöki posztra. Az elvetélt elnökdöntést aztán majd három hónapig tartó általános sztrájk követte, majd 2004-től Chávez meghirdette az új szakaszt, a XXI. századi szocializmus építésének a kezdetét.
Az immár több mint egy évtizede tartó Chávez-rendszer mérlegének pozitív oldala, hogy a szegénység felszámolását a kormányzat központi céljává tette. A BBC Hard Talk műsorában júniusban Chávez azt mondta, hogy a költségvetés 48 százalékát fordítják szociális feladatokra, így sikerült a szegények arányát az 1999-beni majd 60 százalékról mára 23 százalékra csökkenteni, a mélyszegénységet pedig 25-ről 5 százalékra. Az utóbbi időszakban Chávez szerint évente 30 milliárd dollárt fordítottak oktatásra, egészségügyre, lakásépítésekre és társadalmi biztosításra. Erre elsődlegesen az olajbevételekből jutott. (Ám a 2008-as hordónkénti 140 dolláros csúcspontról a kőolaj világpiaci ára nagyjából a felére csökkent.) Az állami olajtársaság saját kimutatása szerint nyereségéből 2009 végéig például a Barrio Adentro néven ismertté vált, az elsősorban a szegénynegyedekben kialakított ingyenes egészségügyi ellátórendszert 5,7 milliárddal támogatta. Az újonnan alakult szövetkezetek az induláshoz 3,6 milliárd dollárt kaptak, míg 1,8 milliárdot a helyi kezdeményezésű közösségek, a kommunák, amelyeket a marxizáló külföldi folyóiratok a chávezi rendszer első valóban szocialista típusú képződményeinek tartanak.
A szövetkezetek 2006-tól kaptak lendületet, becslések szerint több mint 200 ezer alakult, többségük néhány fős létszámú, mondhatni családi vállalkozás volt, amely élt az állami támogatás lehetőségével. Azóta egy részük megszűnt a támogatás elmaradása miatt.
Kommunából 20-25 ezer működik. Ezek olyan, egy adott lakókörzetben alulról kiinduló képződmények, amelyek közösen döntenek fejlesztési tervekről, iskolaépítésről, csatornázásról, munkaalkalom teremtéséről. „A kommuna nem csupán területi, hanem politikai tér, ahol a cél a szocializmus építése, a helybéliek veszik kezükbe az oktatást, a politikai önképzést” –mondja Antenea Jimenez, az aktivisták országos hálózatának egyik hangadója. Ezeket a képződményeket fogják össze a kommunális tanácsok, amelyek a részvételi demokrácia csíráiként próbálják érvényesíteni érdekeiket az állami adminisztrációval csatázva. A kommunamozgalom képviselői a venezuelanalysis.com webújságon olvasható nyilatkozataikban a chávezi forradalom fő ellentmondásának tartják a minisztériumi bürokráciát, amely fékezi a helyi kezdeményezések érvényesülését, mert félti hatalmát. Azaz a chavezista mozgalom baloldaláról – mondhatni – ugyanazok a vádak hangzanak el, mint a hagyományos elit részéről: korrupció és hozzá nem értés jellemzi az állami apparátust.
A kommunák mellett a radikális baloldal (egyes szerzők „trockistákról” is beszélnek) másik követelése az államosított vállalatoknál a munkásigazgatás. Ez is az adminisztráció ellenkezésébe ütközik. Így alighanem már a szeptemberi törvényhozási választásoknak szólt, hogy május végén Chávez személyesen iktatta be a Venezuelan Corporation of Guayana (CVG) új munkásvezetőit. (A CVG másfél tucat, főleg vasércet és bauxitot feldolgozó üzemet fog össze.) Tavaly júliusban kezdeményezték a munkások, hogy ne felülről delegáljanak igazgatókat, hanem ők választhassanak maguk közül. Chávez ezúttal azt mondta, hogy Guayana tartományban „nagy szocialista övezetet” alakítanak ki egy tízéves terv keretében: az állami tulajdonú üzemekből szocialista típusú vállalatok lesznek.
Castro 1959-es forradalmától eltérően Chávez rendszere kártérítéssel sajátít ki. Lényegében sikerrel vívta meg a csatát a külföldi olajkitermelő cégekkel, amelyeket állami többségű vegyes vállalatokba kényszerített. (Az Orinoco völgye menti nehézkőolaj-tartalékokat a világon a legnagyobbra teszik.) De államosítottak alapanyag-termelő, például cementipari külföldi vállalatokat is. A harmadik körbe már a helyi tőke érdekeltségei, így elsősorban bankok, élelmiszer-feldolgozó üzemek és áruházláncok tartoznak, a kisajátítás indoka rendszerint a szabályok kijátszása, árdrágítási célú manőverek, tehát „a lakosság védelme”.
Pontos adat nem ismert, ám ellenzéki becslések szerint a kormány 2009 végéig 23 milliárd dollárt fizetett ki a kártérítéses államosítások során. Ugyanezen források szerint Chávezék legalább nyolcmilliárd dollárral még adósak, miközben több kisajátított cég tulajdonosaival még folyik az alkudozás. (Az egyik vezető londoni adósságpiaci adatszolgáltató csoport, a CMA Data-Vision legutóbbi listája szerint Venezuela lett a világ legkockázatosabb adós országa, amelyet Görögország követ.)
Venezuela az erősödő államkapitalista tendencia közepette is maradt a piacgazdaság útján. A balos bírálatok szerint ráadásul a kormányzat szoros, időnként korrupt kapcsolatokat ápol a „boliburzsoáziának” nevezett magánvállalkozókkal, akik jelentős profitot zsebelnek be az állami megrendelésekből.
Azt még nem számolták ki, hogy mibe kerül Venezuelának a bolívári forradalom „internacionalizmusa”, Chávez vezetői ambíciója a régióban. A Petrocaribe együttműködés keretében Venezuela kedvezményes áron szállít kőolajat több karibi országnak, s Venezuela a lelke az ALBA, a bolívári alternatíva kezdeményezésnek is, amelyben Kuba mellett a szintén baloldali vezetésű Bolívia, Ecuador és Nicaragua is részt vesz. Kuba napi 93-100 ezer hordó kőolajat kap, cserében mintegy harmincezer kubai munkaerő – egészségügyi alkalmazottak, tanárok ésszakértők – venezuelai tevékenységéért. A többségében ellenzéki média közben ügyesen produkál Kuba-ellenes közhangulatot. A közelmúltban két nyugalmazott tábornok is – egyikük Chávez segítőtársa volt a 2002-es puccs visszaverésében, majd védelmi miniszter lett – azzal vádaskodott, hogy a kubai tanácsadók immár a fegyveres erők vezetői köreiben is befolyást szereztek, például a katonai elhárításnál. Figyelemre méltó, hogy miközben a közvélemény-kutatások júniusban Chávez támogatottságát 48 százalékra tették, a felmérések szerint a lakosság mintegy 85 százaléka elutasítja, hogy Venezuela a kubai modellt kövesse. Az ellenzéki sajtónak az sem tetszik, hogy Chávez antiimperialista platformján olyan vezetőkkel jut közös nevezőre, mint Ahmadinezsád iráni vagy Asszad szíriai elnök.
Washingtoni hivatalos adatok szerint Venezuela 2009-ben 28 millió dollárért adott el kőolajat és egyéb származékokat az USA-ban, ami 45 százalékos visszaesést jelez egyéves összehasonlításban. Ez döntően a világpiaci áresésnek tudható be, ám szerepet játszik az is, hogy Venezuela tudatosan diverzifikálja a fogyasztók körét, így például megjelent vásárlóként Kína és Irán is.
2010 rosszul indult Chávez elnöknek. A lakossági közhangulatban a szárazság miatt az év eleje óta tartó áram- és vízkorlátozásoknak, a rossz közbiztonságnak, s nem utolsósorban a húsz-harminc százalék közötti inflációnak volt, van döntő szerepe. A közgazdászok becslései szerint a GDP idén akár öt-hat százalékkal is csökkenhet, miután már tavaly is 3,3 százalékkal visszaesett – ismét csak elsősorban a kőolaj világpiaci árának alakulása következtében. Chávez kormánya nemigen tudja ellenőrzés alatt tartani a valutaválságot sem. Az év elején rákényszerült a helyi fizetőeszköz jelentős leértékelésére a dollárhoz képest, ám a mezőgazdasági termékek és a luxuscikkek importja miatti dolláréhség ismét a hivatalos árfolyam duplájára emelte a feketepiacon a zöldhasú értékét.
Ebben a légkörben tartott mintegy három hónapig elhúzódó kongresszust Chávez szocialista pártja a szeptemberi választásokra készülve. A vitában egyébként felmerült egy új internacionálé, a XXI. század Szocialista Internacionáléjának az ötlete is. A kezdeményezés részleteiről Julio Chávez, a három éve alakult Venezuelai Egységes Szocialista Párt nemzetközi bizottságának tagja a venezuelanalysis.com-nak adott nyilatkozatában elmondta: állandó jellegű szervezetben gondolkodnak, amelyben a világ baloldali pártjai, társadalmi mozgalmai, miként elméleti szaktekintélyek vennének részt, hogy megvitassák a globális kapitalizmus válságával kialakult helyzetben a szocia lizmus felé vezető átmenet feltételeit. Mint hangsúlyozta, a baloldaliság mellett az antiimperializmus lenne a másik öszszekapcsoló elem. Ez ugyanis szerinte módot kínálna az együttműködésre olyan, például közel-keleti mozgalmakkal, amelyeknél nincs napirenden a szocializmus. Az új Szocintern alapokmányának szövegezése már folyik, s ezt megküldik az öt kontinens érintett erőinek megvitatásra.
