Merész, de gyógyító operációk kellenek!
– Minden idők egyik legnagyobb történésze, a francia Marc Bloch mondta egyszer, hogy a történész legfőbb inspirációja a jelen megértése. Úgy vélem, hogy az ezredforduló körüli harmad évszázad, az előadásom címében is jelzett időszak történelmi fordulópontot is jelent. Ezt vizsgáltam Europe Since 1980 (Európa 1980 óta) címmel áprilisban, Cambridge-ben megjelent könyvemben.
– Mennyiben beszélhetünk történelmi fordulóról ezekben az évtizedekben? Az 1973-as év az olajválságra utal?
– Az olajválság, bár 1980-ban megismétlődött, politikai indítékú, átmeneti eseménynek számít. A fordulat azonban, ami követte, tartós és sokrétű volt. Hadd kezdjem azzal, hogy a háborút követő negyedszázad legnagyobb európai prosperitása ért véget. Negyedszázadon át, lényegében ciklikus megszakítás nélkül Nyugat-Európa egy főre jutó jövedelmi szintje két és félszeresére ugrott, gazdag fogyasztói társadalom és gondoskodó jóléti állam jött létre. Közép- és Kelet-Európa, minden súlyos nehézség és nélkülözés ellenére, ugyanezen időszakban átlépte a történelmi Rubicont, és iparosodott, urbanizált világgá vált. Valóságos társadalmi forradalom modernizálta a súlyosan polarizált társadalmakat. 1973 után az addigi gyors növekedés megszűnt, a stagnációt és az inflációt a majdnem teljes foglalkoztatás után súlyos munkanélküliség követte. Kelet-Európa ráadásul még súlyosan el is adósodott. A térség elindult az öszszeomláshoz vezető úton. A kommunizmus és a Szovjetunió megroppanása azután önmagában is szakaszhatárnak tekinthető az európai, sőt a világtörténelemben.
– Ha nem az olajválság, akkor mégis mi hozott fordulatot?
– A prosperitás vége mélyebb átalakulások megjelenésére utalt. Az úgynevezett kommunikációs forradalom hatalmas, csak az angol ipari forradalomhoz mérhető technikai átalakulásának megindulása egy csapásra aláásta a korábbi vezető szektorok jelentőségét és exportjuk lehetőségeit. A szén-, vas- és textilipar visszaesésével párhuzamosan új, úgynevezett „high-tech” iparok törtek fel. Az új energiarendszer, a komputer és mobiltelefon világa nemcsak átalakította az életet, de velük új vezető ágazatok születtek. A személyi számítógép megjelenése 1974-ben akár szimbolikusan is jelzi egy új korszak beköszöntét. Közben nem csupán a mezőgazdaságból, hanem az iparból élők száma is rohamosan csökkent, míg valóságos szolgáltatási forradalom játszódott le, a munkaerő 70–75 százalékát csoportosítva át ebbe a szektorba. Tektonikus erők alakították át a gazdaság szerkezetét. A változás olyan strukturális krízissel járt, amely hosszú stagnáláshoz vezetett.
– Miért? Az emberek a nyolcvanas években nem éreztek stagnálást. Átsegítette volna a krízisen a világot egy másik új jelenség, a globalizáció?
– A krízis, illetve stagnáció a nyolcvanas évek közepére valóban véget ért. És ebben valóban szerepet játszott a globalizáció. Az 1970-80-as évek strukturális válsága és az új technikai korszak megnyílása tette uralkodóvá a globalizációnak nevezett világgazdasági folyamatokat. Nyugat-Európa meghatározó szerepet játszott ebben. Helyét éppen azzal erősítette meg, hogy az európai gazdaság ezer szállal integrálódott, és kereskedelme, illetve tőkebefektetései erőteljesen egymáshoz kapcsolták a kontinens országait. Az Európai Unió nagymérvű kiterjedése, a mediterrán és a közép- és keleteurópai országok felvétele az unióba olyan „hátsó udvart” biztosított Nyugat-Európának, ahol olcsó munkabérekkel foglalkoztatott képzett munkaerő pár száz kilométeres távolságban a fejlett központtól, alaposan csökkentette a termelés költségeit. A globalizáció kihívása lendítette az Európai Uniót az egységes piac, a szabad munkaerő- és tőkeáramlás, végül pedig a közös valuta integráló útjára, és ösztönözte, hogy az alapító hatok éppen 1973-ban vegyék fel az első csatlakozókat, kilencre növelve a tagországok számát. Ezt gyorsan követte további három ország a nyolcvanas években, újabb három a kilencvenes évek során, majd a szovjet blokk összeomlása után tizenkettő csatlakozását fogadták el. A hatok a két válság közepette bővültek huszonhetekké.
– Sokan lettek. Többen, mint kellene?
– Bizonyos értelemben igen, hiszen számos ország felvétele nagyon is korai volt. Ugyanakkor azonban a gyors terjeszkedés jól szolgálta-szolgálja az európai békét, és nem kevésbé az európai perifériák felzárkózását a fejlett Nyugathoz. Felesleges hangsúlyozni a folyamat jelentőségét az átalakuló volt szovjet blokk számára. Természetesen jócskán hozzájárult a kiterjeszkedés az európai fellendüléshez, a Nyugat versenyképességének növekedéséhez is. Mindezek mélyreható politikai és kulturális-ideológiai átalakulásokat is kiváltottak. A politikai játéktér alaposan átalakult az ezredforduló körül. Az osztály- és ideológiai bázisú pártok jórészt eltűntek vagy átalakultak. A szociáldemokrata pártok megszűntek osztálypártként működni, középre sodródtak és össznemzeti jelleget nyertek. A regionalitás pártformáló erővé vált. Autonómia vagy nemzeti önállóság követelésének zászlaja alatt számos új politikai alakzat lépett fel Olaszországtól Belgiumon át Skóciáig. Az integráció védernyője alatt sajátos deintegrálódás játszódott le, ami a közép- és kelet-európai térségben a korábbi nyolc ország helyett huszonhét önálló állam létrehozásához vezetett. Belgium gyakorlatilag két országgá lett, Spanyolországban pedig tömegessé vált a regionális autonómia. Az új formációk egyik legjellegzetesebb jelenségeként, előre törtek a populista pártok, melyek rugalmas elvekkel, össznemzeti képviseletre tartva igényt, nemzeti jelszavakkal és gyakorta kisebbség- és idegenellenes politikával hódítottak és hódítanak meg tömegeket.
– Az ideológiai váltás fogalma alatt a baloldaliság térvesztését és konzervatív irányváltását érti?
– Négy évtized keynesi közgazdasági teóriája a szabályozott piacgazdaság gyakorlatával együtt letűnt, és átadta helyét az önszabályozó piacgazdaságnak a hetvenes évek végétől. Mint Soros György fogalmazta, ez a váltás a pénzügyi tőkét ültette a vezetőülésbe. Polányi Károly hat évtizeddel ezelőtt megfogalmazott gondolatrendszerét idézve, az önszabályozó piac alárendeli a társadalmat a gazdaságnak. A neoliberális elmélet támadást intézett minden állami szabályozás ellen, beleértve a jóléti állam újraelosztó rendszereit. Ennek jegyében számolták fel néhány év alatt a nyugati prosperitás negyedszázadában meghatározó szerepet játszó állami szektorokat és követeltek meg, a fokozatosságot elutasítva, azonnali privatizációt az átalakuló országokban.
– A neoliberális gazdaságpolitika tehát valamiféle konzervatív forradalom nyitányának is tekinthető?
– A neokonzervativizmus előretörésével párhuzamosan erősödött meg a vallás és család, a rend és jog programja. Mi több, kétszáz év után először, a felvilágosodás meghatározó európai értékei ellen is fordultak. Tagadták az igazság megismerhetőségét és a tudás alapján a társadalom jobbításának eszméit is, melyet legtisztább formában a posztmodern filozófia és dekonstruktivizmus képviselt. Az ideológiai fordulat egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása Francis Fukuyama A történelem vége című esszéje volt, mely 1989-ben deklarálta a minden világok legjobbikának beköszöntét, az emberiség ideológiai fejlődésének végpontját és kormányzati rendjének ideális és végleges formáját, amit az immár versenytárs nélkül maradt Nyugat testesített meg.
– A prófécia mögötti szemléletmód előre jelezte a második – azaz a jelen – válságot?
– A 2008–10 közötti nemzetközi pénzügyi krízis és következményei, megítélésem szerint, sok szempontból lezárták az átalakulási időszakot. Európa visszatért a keynesi válságmenedzselés politikájához, és ami ennél sokkal fontosabb, a szabályozott piacgazdaság gondolatához és gyakorlatához. Ez a recesszió világossá tette, hogy a dereguláció minden rövid távú előnye ellenére, a társadalom alárendelése a gazdaságnak végül is nem szolgálja jól sem a társadalom, sem a gazdaság hosszú távú érdekeit. Ugyanez a válság az Európai Unió integrációs folyamatainak továbbfejlesztését is megköveteli. Ha idéztem, hogy a történészt a jelen megértése érdekli, akkor ehhez hozzátenném: a jövő előrejelzése semmiképpen sem tartozhat feladatai közé.
– Ön többször hivatkozik az úgynevezett Kondratyev-ciklus elméletére, amely szerint léteznek ötven-hatvan éves ciklusok – 20–25 éves felívelő, majd ugyanilyen időtartamú leszálló ággal –, és ezek a vezető iparágak technológiai elévüléséből származnak. Mindaddig stagnáció következik, amíg meg nem találják az új korszak vezető iparágát, és oda nem vándorolnak az erőforrások. Mi következik ebből a 2008–2010-es válságra nézve?
– Előre bocsátom, hogy a hosszú ciklusok teóriája erősen vitatott, bár Kondratyev statisztikai megfigyelését és erre alapozott hipotézisét a XX. század egyik legjelentősebb közgazdásza, Joseph Schumpeter dolgozta ki. Kondratyev 1922-ben írott munkája felvázolta a XIX. század ciklusait és jelezte, hogy az 1920-as évekkel megindult a harmadik hosszú ciklus lefelé menő 20–25 éves ága, amire valóban sor is került 1914–20 és 1936–40 között. A hosszú ciklusok ezt követően is eléggé pontosan folytatódtak: a negyedik Kondratyev-ciklus felívelő negyedszázados szakasza az 1936–40 és az 1966–71 közötti időszakra volt jellemző, míg e ciklus lefelé tartó ága 1966–71 és 1980–85 között okozott hosszas stagnációt. Az ötödik teljes ciklus első, emelkedő szakasza 1980–85-től 2000–2007-ig tartott, s – ha a ciklusteória igaz – 2000–2007 és 2015–20 között már a leszálló ág válik jellemzővé, vagyis ismét hosszabb stagnáló, lassú növekedésű perió dus elé nézünk. Hangsúlyozom azonban, hogy sokan nem látják bizonyítottnak e teóriát.
– Ön most mégis hivatkozik rá. Elfogadva, hogy a jövő előrejelzése nem a történész feladata, a ciklusok görbéje akár némi defetizmust is sugall – történjék, aminek történnie kell. Mit tehet a világ, Európa és akár szűkebb térségünk is a kilábalás érdekében? És mit lát? Azt teszi, amit tennie kéne?
– Lehet, hogy a ciklusteória közgazdaságilag vitatható, én gazdaságtörténeti szempontból a XIX. és XX. század egész menetére bizonyítottnak tartom.Nem hiszem, hogy ez defetizmust von maga után. Ha tudjuk, hogy vannak súlyos, sőt halálos betegségek, akkor ez arra inspirál, hogy gyógyszert keressünk rá. Merész, de gyógyító operációk kellenek. Keynes válságmenedzselési teóriája ilyen gyógyszer, és az amerikai, valamint európai kormányzatok operációi, és legutóbb a G20-ak megállapodása is a gyógyítást, az orvosságok keresését szolgálja. A lépések és a mentalitás fokozatos módosulása véleményem szerint máris enyhített a válság súlyán. A szabályozott piacgazdasághoz visszatérés pedig elősegítheti a hasonló válságok elkerülését, illetve enyhítését. A Nobel-díjas Paul Krugman ennek ellenére úgy véli – nem elég radikális a beavatkozás. Ebben feltehetően igaza van. Ha ugyanis túl hamar fékeznek a kormányok a megélénkítő befektetésekkel a deficit csökkentése érdekében, akkor a megindult kilábalást újabb visszaesés követheti, vagyis megismétlődne, ami Amerikában az 1930-as években történt, és „kétpupú” válság alakulna ki. A világ most remélhetőleg csak figyel a gazdaságtörténet tanulságaira?!
