Mindenki dolgozott. Már reggel elkurjantották magukat, hogy hol a kapám, különösen a nagyapa. Az apa ilyenkor indult a téeszbe, háta mögött hagyta a kiáltásokat, s csak foghegyről köpött viszsza, hogy mi a lófasznak nem lehet mindig ugyanoda tenni a kapát, akkor nem kellene keresni minden reggel. Iparosok voltak a szülei, náluk minden ott volt, ahol lennie kellett. Számára a fejlődés egy alacsonyabb szintje volt, amit a parasztok képviseltek. A parasztok viszont nem értették az apa felvetését, hogy is lehetne ugyanott, amikor hol itt kell, hol ott, s ki emlékszik arra, hogy legutóbb hol kellett. Az apa elment, a kapák meglettek, s a parasztok elindultak, hogy a harmados vagy feles kukoricát bekapálják. A kukoricaföld messze volt, régen ilyenkor születtek a népdalok, de mióta téesz van, a parasztok nincsenek dalos kedvükben, a népdalokat meg eleve utálják. A Röpülj pávát, ezt a népi tehetségkutató versenyt is csak ezért nézik, hogy röhögjenek rajta, menynyire hülye emberek vannak szerte ebben a hazában.

Egyesek képesek fogatlanul a tévében vonyítani. Ráadásul a pesti zsűritagoknak ez még tetszik is, mert ezt nagyon eredetinek gondolják, olyannak, ami a nép szívében született, holott az énektanárnő tanította be az egészet egy régi népdalgyűjteményből, s legfeljebb annyit változtatott a szövegen, hogy az eredeti helynév, mondjuk Bicske helyett beleírta a saját falujuk nevét. Le voltak nyűgözve a budapesti zsűritagok, holott a parasztok is, mint minden normális ember, a magyar nótákat szerették, az apa kivált a Vén cigányt, arról meg volt győződve, hogy a világ legtökéletesebb alkotása, a dallama is, hát megszakad a szíve tőle, meg a szövege is, ami olyan mélyen kifejezi a gazdagok érzéketlenségét, s a vén cigányon keresztül, akivel az apa mély azonosságot vállalt, az elesettek szenvedését. Szóval ezeket szerették, a tévében meg inkább a fiatal táncdalénekesnőket nézték, mert azoknak volt jó combjuk, mellük meg foguk. Szóval nem énekeltek ezek a parasztok, csak elindultak és visszaszóltak a gyereknek, hogy amíg ők kapálnak, addig neki a krumpliról kell lecsipegetni a csírát, mert a csíra olyan, hogy elkezd kinőni a krumpli testéből, aztán a krumplinak annyi. Csak egy hosszú szár lesz, azt meg nem lehet odaadni a disznóknak, ugye, mert mérgező.

A gyerek odaült a hatalmas kupac mögé, és elkezdte módszeresen ledörzsölni a csírákat, fülledt meleg volt, a kamrában, ahol ezt csinálni kellett, megszorult a levegő, csupa nyirok lett a bőre, s lassan koszos, mert a krumplitól sáros kezével megvakarta a szúnyogcsípéseket. Végeláthatatlannak tűnt a munka, ez soha nem lesz kész, gondolta, s miként a munka vége egyre messzebbre, az önkényes befejezés gondolata egyre közelebb került. Amikor abba a rohadt krumpliba markolt, a kezén a büdös latyak elkezdett folyni, s az orrába hasított az a bűz, amiből mindent vissza lehetett volna következtetni, egy rothadó tetemet például, de a krumplit nem, akkor azt gondolta: vége.

Felállt és lement a patakhoz, belehevert a hűvös vízbe, és nem gondolt arra, mi lesz este, amikor apa és anya hazajönnek, csak nézte, hogy a csukott szemhéjon mennyire átvilágít a nap, s ebben a sárgában látott mindenféle szép karikákat, csillámokat, ahogy ott ugráltak a szemhéj belső falán.

Aki nem dolgozik, ne is egyék, mondta az apa, villogtak a dühtől a szemei, a gyerek szájában egy kolbászkarika volt, nagyon éhes volt, lenyelte volna, hiszen szerette ezt a jó kis fokhagymás ízt, de az ijedtségtől megdagadt belül a torka, s még a nyálat sem tudta lenyelni. Az apa kiabált volna tovább, de kezdődött a híradó a tévében. Ketten maradtak az anyával. A gyerek várta volna, hogy az anya azt mondja, egyél kisfiam, nehogy étlen feküdj le, de nem azt mondta, hanem, hogy az apádnak igaza van.

Így feküdt le, éhesen. Nézte a képet az ágy fölött, ahogyan a tévé megvilágította, épp azt ábrázolta, amikor Jézus a keresztet cipeli fel a Golgota hegyére, s megbotlik, egy ember odalépne segíteni, de a római katonák rávernek a korbácsukkal. Az anya mindig mondta, hogy ki kéne cserélni ezt a képet, valami olyanra, ahol a megváltó az olajfák hegyén ül, és nyugodt tekintettel nézi az éjszakai Jeruzsálemet, látott ilyet a vásárban, csak drága volt, de nagyon tetszett neki. Ez alatt a véres jelenet alatt nem lehet nyugodtan aludni. A gyerek nézte és elképzelte, hogy mennyire nyomhatta Jézus vállát az a nagydarab fa. Ahogyan az ő derekát is az ágyperem, és senki nem tudja azt a fájást enyhíteni, mert ha valaki akarná, az halál fia, gondolta, mert hallotta egy filmben ezt a kifejezést, és megsajnálta magát elalvás előtt.

Másnap reggel az apa mondta, hogy nem tudja, mi lesz azzal az elmaradt két sor kukoricával, kinek van ideje épp azért kimenni a határba, olyan messzire, egy fél nap feleslegesen. Majd én, mondta a gyerek. Te, kérdezte az apa. Én el tudok. Az anya arca megcsillant a fényben, örült, az apa még nem, neki kellenek az eredmények, az ígéret kevés. Megtalálod? – kérdezte. Meg, mondta a gyerek, tudom, milyen rongy van a karón. Akkor az apa a biztonság kedvéért, nehogy véletlenül a szomszédét kapálja be a gyerek, pontosan elmagyarázta, hogy melyik sor, és hol maradt el. A gyerek bólogatott. Egy óra múlva már az utcán volt, vállán a kapa. Nagyon tetszett magának, gondolatban, mert látta magát a fejében a kapával együtt. A szomszédok odaszaladtak a kerítéshez, legalábbis a gyerek így gondolta, hogy miatta szaladnak oda, nem hogy eleve ott van dolguk, odaszaladtak és kérdezték, hogy hová mész gyerek, bekapálom az elmaradt kukoricasorokat, mondta és mozdított egy kicsit a kapán, hogy még jobban látszódjék. Egyedül? – kérdezték. Nem kell más, csak két sor – mondta. Az se kevés, mondták, a gyerek meg hogy nem, és ment tovább kifelé a faluból, újabb házak mellett, azokból is kikiabáltak, hogy hová mész gyerek, ő meg mondta, hogy bekapálni az elmaradt sorokat. Mindenkinek ezt mondta, mert tényszerűen ez megfelelt az igazságnak, senkinek nem beszélt arról, hogy ő tulajdonképpen nem az elmaradt sorokért megy ki a kukoricaföldre, hanem azért, amit majd apa mond este, amitől végre le tudja nyelni azt a jó kis fokhagymás kolbászt, s amikor lefekszik immáron aludni, nem is érzi majd, hogy nyom az ágy, s ha a falon nem is, a pénzhiány miatt, legalább a fejében kicserélődik a festmény, arra a nyugodtra, az éjszakai Jeruzsálemmel és Jézussal az olajfák hegyén.

Tettamanti Béla rajza