A fotó gondolat is
A szellem fi gyelmezteti Hamletet: Eszedbe jussak! A dán királyfi Ophéliát elküldi: Eredj kolostorba! S anyját kioktatja: Mutass erényt! De mi lenne, ha nem döfné le a hallgatózót, nem párbajozna vesztére és sohasem lehelné ki a lelkét? Legalábbis egy olyan fotósorozaton, amely a Shakespeareszínjátékot dokumentálná. Mi lett volna, ha a nevezetes, GáborMiklós fémjelezte Hamlet-előadásból csupán részleteket engedtek volna lefotózni? Ahogy itt-ott csak ízelítőt kínálnak újabban a fotóspróbákon. „A többi néma csend”? Színháztörténeti pillanatok maradtak volna megörökítetlen.
CSAK KELETI ÉVA MARADHAT!
Az emlékezetes Shakespeare-premier –amely 1962 januárjában volt a Madáchban –egy korszakhatárra esett. Másképpen fényképeztek színházszerte az ötvenes évek vége előtt, mint a hatvanas évek kezdetétől. Erre már Keleti Éva, a színházi fotografálás nagyasszonya hívta fel a figyelmem. Annak, aki réges-régi képeket nézeget, fel is tűnhet, hogy olyanok, mintha műteremben születtek volna. Mert lényegében úgy készültek. A színpadon nem játszották le az előadást. E célra csupán beállítottak, bevilágítottak egy-egy helyzetet, amiből legfeljebb tizenöt-húsz felvétel lett. Például Rómeó és Júlia egymásra tekint szerelmesen. Mint a plakátfotókon.
Az elődök gyakorlatát az ifjabbak megelégelték. Keleti Éva és mások elkezdtek próbákat nézni, feljegyezték azokat a végszavakat, amelyek után a játék fontos percei jöttek. És kérték, hogy azokat az előadásbeli szituációkat állítsák be a részükre, amelyek a fotós aspektusából is szembeötlők. Ne pedig mesterséges kompozíciókat! Az elavult módszert végképp elsöpörte a technika modernizálódása, érzékenyebbekké váltak a filmek, nagyobb lett a blendéje a fényképezőgép optikájának. Megnyílt a lehetősége annak, hogy a játékkal egy időben szülessenek képek.
Ki ne ismerné azt a fotót, amelyen Tímár József áll mint Willy Loman, két hatalmas bőrönddel a kezében? Sokan megesküdnének rá, hogy csakis próbán, előadáson készülhetett. Hiszen a megroggyant vállú, elcsigázott tekintetű alak súlyos tragédiát sugall. De a játék közbeni fotózás nem dívott még Az ügynök halála bemutatójakor. S 1960 őszén a színész eltávozott az élők sorából. Egy nap, beérkezvén a Nemzeti Színházba, a már halálos beteg művész próbaképp megemelte a bőröndöket. Keleti Éva ezt a pillanatot kapta el. És senki nem berzenkedett, hogy a fotós „megleste”.
Egyszer Básti Lajos kikötötte: csakis alulról lehet fényképezni. Mert abból a szögből nem látszik, hogy műtötték az orrát. De a fiatal Keleti Éva megkérte, hogy a saját elgondolása szerint is készíthessen róla képet. S az a kép nyerte el a művész tetszését. Attól fogva minden szabad volt. Megesett – még szintén a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházban, amelyet 1965-ben robbantottak fel –, hogy Básti a próbáról mindenkit kiküldött. Csak Keleti Éva maradhat! Kiki magának vívta ki a lehetőséget.
Mit lehet és mit nem? Kialakultak az illemszabályok, amelyek lám, mostanra meggyengültek. Manapság korántsem érkezik mindenki pontosan a fotóspróba kezdetére. Vannak, akik nem is maradnak végig, időközben kióvakodnak. Valaha elképzelhetetlen volt belecsattogni egy drámai csúcspont kitartott csendjébe. Senki semmerészkedett fel a színpadra. Nem illett egymás munkáját akadályozni. Már sor kerül villongásokra is. „Nézz már hátra!” – „Nem látod, hogy takarsz?” – „Azt hiszed, egyedül vagy?” – hallottam magam is efféle „beszólásokat”. Aki látott korábbi próbát is, az tudja, melyik jelenethez hol az ideális hely. Jó előre elfoglalja, de kisvártatva odaözönlik a kollégák hada. Szinte érezni a levegőben, mekkorát változott a világ. Hajsza van, kenyérharc.
Amíg beállított pozitúrákat fényképeztek, mindössze tizenöt-húsz felvétel készült. Attól fogva, hogy „menet közben” fotografáltak, megtöbbszöröződött a képek száma. Az MTI archívumában – e hírügynökséghez tartozott Keleti Éva – nyolcvanszázhúsz kockányi fotót őriznek egy-egy előadásról.
NE CSAK KÖZELKÉP, DE TOTÁL IS!
Bő esztendeje a kecskeméti színháztól kaptam egy lemezt, amelyen fotók végeláthatatlan sorát találtam egy bemutatójukról. Ahogy pergettem az állóképek egymásutánját, szinte megmozdultak-megelevenedtek a színészek. Walter Péter jóvoltából, aki e társulatot a hetvenes évek elejétől fotózza. Sokáig előadásonként mintegy tíz tekercset használt el, a háromszázhatvan-négyszáz kockából többnyire százhúszat nagyított ki. Hasonló mennyiséget, mint nagynevű pályatársnője. De ismét megsokszorozódott a tétel, amikor az úgynevezett analóg – filmszalagra történő – fényképezés korszaka lejárt, s helyébe lépett a – kártyára rögzítő – digitális technika. Nem húsz, nem százhúsz, de alkalmanként hatszáz-nyolcszáz fotó is születik. Szigorúan válogatva isWalter Péternek háromszáznégyszáz képét őrzi egy-egy olyan CD, mint amilyenen elámultam.
Mindez a technika varázsütésén múlott? Csak egy kattintás – és kész a fotó. Nem kell spórolni a filmmel, cserélni, előhívni. Legföljebb több a „selejt”. A bőség zavarában bizonytalanabb a válogatás. A lehetőség adott, de más-másképpen élnek vele. Legyen fekvő, legyen álló! Ne csak közelkép, de totál is! Ha portré, levegős legyen! Ezzel a tanáccsal bocsátottak útra annak idején, amikor a színikritikus még a táskájában, retiküljében hozta magával az illusztrációkat egy-egy vidéki előadásról. Hát most is hiánycikk az állókép.Még ritkább – a rendezők, tervezők fájdalmára – a totálkép. Persze, hiszen akkor lencsét kell cserélni vagy hátra-hátraszaladni. (A fotóművésznek sem álma a teljes színpadképet levenni, az inkább reprodukáló feladat.)
A nyolcvanas évek elején éppen Jancsó Miklós volt a kecskeméti színház művészeti vezetője, amikor Walter Péter ráeszmélt, milyen pótolhatatlanok a távolképek. Holott fotóriporterként, képszerkesztőként tapasztalta, hogy a sajtó kedveli a zártabb fotókat. De egy műsorfüzet fedőlapjára keresgélt megfelelőt, s vért izzadt, mert portréfotókat talált garmadával. Holott a színész arcképéből nem derül ki, milyen a látvány, a színrevitel. És miért is kell a fejek köré egy kis levegő? Egy kis „féneri” levegő. Ahogy Walter Péter nevezi Féner Tamás tanításának adózva. Hogy vágni lehessen képet anélkül, hogy egy arcba, alakba belemetélnénk. Különben minden egyenszabású, egyenméretű lesz.
Elolvasta a színművet, bejárt a próbákra, a rendelkezőpróbáktól egyre sűrűbben Keleti Éva. Az első „egybemenősön” ott volt mindenképpen, s akkor is, amikor beállt a díszlet, meglett az első öltözés. A főpróbahéten már nap nap után bement. Mire eljött – akkor így nevezték inkább – a fényképezési próba, már „kitanulta” az előadást. Walter Péter is megszerzi az ismeretlenebb szövegkönyveket. (A felkészülés fontosságára kedves műfaja, a dokumentumfotó tanította.) S a fotóspróba előtt legalább háromszor-négyszer felbukkan. De ez már kivételes. Ami nemcsak a fotósokon múlik, a sürgető feladataikon, az időszűkén. Ritka a szíveslátás.
A Vígszínházban – amint Várkonyi Zoltán, úgy az utódaik is: Horvai István, Marton László – a direktorok szívesen váltottak szót a fotóművésszel. A jeles tervező, Fehér Miklós maga világította be a díszletet a fotókhoz. JánoskútiMárta is bejött a fotóspróbára – még mindig megteszi –, s elmondta a kosztümök titkát, mikor esik legszebben egy szoknya, mikor ragyog fel a színe. Annak az 1971-es Macskajátéknak a jelmezeit is ő tervezte, amelyben Sulyok Mária játszotta Orbánnét. A színésznő aggódott, nem túlzottan színehagyott-e a tompa árnyalatú ruhája. Látni akarta képen. Keleti Éva készített róla nyolc-tíz felvételt többféle fényben. Csak azután bólintott rá a tehetséges tervezőnek: mehet! Ilyen szava volt a színésznek… Ruttkai Éva is be-behívta az öltözőjébe: milyen a sminkje? mit lát az optikán át? nem sok? nem kevés? Ilyen becsülete volt a fotográfusnak…
KÖSZÖNJÜK! VISZONTLÁTÁSRA!
Nem inspirál mindenkit a fotós. Hiszen a színész a premier előtt, szinte „az utolsó utáni órákban” a legérzékenyebb, legsérülékenyebb. Szükséges a jelenlétük, persze. Elsők között adhatnak visszajelzést, igaz... Az előbbieket Seress Zoltán, a Bárka Színház igazgatója fogalmazta meg, akit mindig is zavartak a fotózások. Úgy tartja, homályosabb „visszatükröző felületet” képviselnek. Hiszen a fotós elsődleges teendője, hogy képben fogalmazzon, másra koncentrál, mint a néző. Az operatőr példáját hozta fel hasonlatképpen. „Bocsánat, nekem nem volt jó!” – hangzik el gyakran a szájából olyan felvételek végén, amelyekkel pedig a rendező is, a színész is elégedett. Mert abból a szemszögből, a kamerán keresztül, máshogy fest.
„Köszönjük! Viszontlátásra!” Egyórányira szabták tehát a fotóspróbákat a Bárkában. Ettől nem tágít a direktor, ebben hisz, ezzel kívánja védeni a színészeit. (S már vannak más színházakban követői. Vissza fél évszázaddal korábbra?) És nincs kivétel sem. Illetve a szegődött fotósa a Bárkának, aki már napok óta jár a próbákra, mire elkezd fotózni. Mintegy az előadás hatvan-hetven százaléka felidézhető a képeiből, amelyeket archiválnak, vagy felhasználnak marketingre, szolgáltatnak kérésre a sajtónak, feltesznek a honlapjukra. (Bár vigyázatosan megszűrve, mert amióta a netről szinte bármi letölthető, találkoztak már egy színésznőjük fedetlen keblű, előadásbeli képével bulvárújságban, bulvárpletykával körítve).
De mi van akkor, ha nem szerencsésen válogatták a részleteket a fotóspróbára? Ha inkább azokat bocsátják „külső” szem elé, amelyek legközelebb jutottak a premierállapothoz? És ha egy-egy mellékszereplő fel sem bukkan a fotózható epizódokban, bár lehet, hogy éppen az előadás legjobbja lesz? A válasz az, hogy iparkodnak ép keresztmetszetet adni. Különben a színház fotósának képeiből fedezhető az esetleges hiány. Erre pedig Keleti Évát idézném: „Sosem elég egyetlen szemszög, egyetlen gondolat. Mert a fotó gondolat is.”
Mégsem protestált senki a csonka lehetőség miatt. „Menjen oda a parkolóőr! Én ugyan nem megyek!” Senki nem szólította meg Seress Zoltánt, hogy feszegesse a korlátokat. „Tisztelt igazgató úr!” vagy „Kedves Zoltán! Ez nekem édeskevés!” Úgy látja, inkább megkönnyebbülnek, hogy egy-kettőre letudják a dolgukat, s futnak tovább. Bár vannak tehetséges, jó szemű fotósok szép számban, szerinte nincsenek már új Keleti Évák, Koncz Zsuzsák, Kádár Katák, akik a színház iránti alázat, szolgálat jegyében, csöndesen és bölcsen tették a dolgukat.
Vannak méltó utódok, szeretném hinni. (Hogy kissé hazabeszéljek: egyetlen lapnál megannyiWorld Press-díjas.) Ismerek olyanokat, akik köveket mozgatnak meg, csakhogy egy-egy művészpályának minden állomását megörökítsék. Mert izgatja jó néhányukat a tehetség. Megkérdeztem Keleti Évától, kinek a talentuma, személyisége vonzza. „De szeretném lefotózni Kulka Jánost! A lelkét! És Szirtes Ágit. Történelem van az arcán! S a Vígből? De izgalmas, de titokzatos a fi atal Varju Kálmán! És Eszenyi Enikő! Én látom benne azt, akit megláttam színinövendék korában. Egy kislányt, aki szorong az élettől. Aki hirtelen eltakarja az arcát, ha belenéz a tükörbe. De szívesen lennék én az a tükör!” Keleti Éva több mint két évtizede letette a fényképezőgépet. Ezek a képek a többiekre várnak.
Legyen esélyük.
