Levegő

Azt álmodom, hogy repülök. Ráfekszem a szélre, hagyom, hogy vigyen. A hajam kibomlik és szétterül körülöttem, mintha egészen átlátszó vízben lebegnék.

A nap fele szállok, nagy, fényes, forró, érzem a bőrömön, átsüt a hideg szélen.

A hátamra fordulok, széttárom a két karom, széttárom a lábam, homorítok, szétterpesztem az ujjaim, kinyújtózom, a fejem fölé tartom a karjaim, hosszan elnyúlok.

Az ujjaim között simán és markolhatóan süvít át a szél, belekapaszkodom, hagyom, hogy megpördítsen, hagyom, hogy orsóba rántson.

Pörgök, meglátom a földet, messze van, nagyon-nagyon lent, mégis tisztán látom a házak tetejét és a fákat, látom a leveleket és az ágakat, látom az ágak között a fürkészdarazsakat, látom a levelek szárain végigmászó hangyákat, mindent.

Az ég tiszta, nagyon messzire látok, valahol ég valami, a szél fehéren szétteríti a füstöt. A füstön túl, fent, nálam is magasabban, egy fekete pötty.

Felém jön, egyre nagyobb lesz, tudom, hogy mindjárt felém és fölém fog kerülni. Hasra fordulok, széttárom a karom, menekülök előle.

Érzem, hogy közeledik, hideg árnyék vetül rám, a föld fele szállok.

Látom Nagymami házát, látom a diófát, vadul mozgatni kezdem a lábaim, nagyon gyorsakat és aprókat rúgok, a levegő a bőröm karcolja, a nagy diófa már közel van, de érzem, hogy feketén suhogva zuhan rám valami.

Oldalra vetem magam, a levegő keményebb és sűrűbb a víznél, megpattanok rajta, széttárt karokkal pörgök, látom, hogy egy fekete madár száll el mellettem, nagyon nagy, sokkal nagyobb nálam, széttárt szárnyakkal fordul utánam.

A mellemhez húzom a két térdem, a karjaim a testem mellé feszülnek, bukfencezve pörgök, a nagy tűzfalat látom, a kémény tégláit, lent, a tövénél a köré hajlított szürke bádogot, a bádog éles szélét. Hirtelen ébredek fel, az oldalam fáj, mint futás után, amikor beszorul a levegő.

Sötét van.

Kinyújtom a karom, megfogom a kanapé melletti komód szélét, leveszem a komódra állított vizespoharat.

Felkönyöklök, az oldalam még mindig fáj.

Iszom, nagy, hosszú kortyokban nyelem a vizet. Hideg és érdes, mint a levegő.

A kekszesdoboz

Nagymami rosszul van.

A fotel mellett fekszik a földön, fél kézzel a fotel karfájába kapaszkodik, úgy próbál felállni. Próbál, de nem tud.

Odamegyek hozzá. Mondom, hogy segítek. Nagymami rám néz, bólint. Leguggolok, megfogom a karját, próbálom felemelni. Nagymami nagyon nehéz, nem tudom megmozdítani. Belém kapaszkodik, akkor sem. Tiszta erőből próbálom felemelni, nyögök, akkor sem. Nagymami is nyög.

Elengedem, mondom, hogy hívom a mentőket.

Nagymami megfogja a bokámat. Mondom, hogy engedjen el, mert hívni akarom a mentőket. Nagymami rám néz. Lassan kinyitja a száját. Megszólal. Mond valamit, de nem értem. Még egyszer elmondja. Nehezen forog a nyelve, nem úgy beszél, mint máskor. Sokkal lassabban. Ha felgyorsítom a fejemben, akkor megértem. Azt mondja, hogy nyúljak be a köténye zsebébe. Benyúlok. Azt mondja, vegyem ki belőle a kapcsos pénztárcáját. Kiveszem. Azt mondja, nyissam ki. Azt mondja, lesz benne valahol egy kulcs. Valahol az alján.

Nagymami azt mondja, hogy az a kulcs a fáskamra kulcsa. Azt mondja, hogy menjek, és nyissam ki vele a fáskamra ajtaját. A fáskamra falán találok egy ásót. Vegyem le onnan, menjek, és kezdjek el ásni a szilvafa alatt. Addig ássak, amíg keményet nem találok. Egy doboz lesz az. Vegyem ki a gödörből, és hozzam be neki. Gyorsan. Gyorsan-gyorsan.

Megyek. A fáskamra ajtaja könnyen kinyílik.

Leveszem a falról az ásót. Odamegyek a szilvafához. Tudom, hogy hol kell ásni, egy helyen be van mélyedve a föld. Ások. Az ásó a tornacipőm gumitalpán keresztül is a talpamba vág, nem törődöm vele. Ások.

Az ásó végül valami nagyba ütközik. Letérdelek, két kézzel kaparom ki a földből.

Egy nagy, kerek, bádog kekszesdoboz. Leverem róla a földet, látom, hogy egy szív van ráfestve piros olajfestékkel.

Szaladok, viszem Nagymamihoz. Ahogy futok, hallom, hogy nagyon zörög benne valami.

Letérdelek Nagymami mellé. Int, hogy nyissam ki a dobozt.

A teteje nehezen jön le róla, befeszítem alá a körmöm, és akkor lejön. Egy összetekeredett fehér gyík van a dobozban. Nem mozdul.

Nagymami felkönyököl, a gyíkot nézi. Lassan odanyúl, megfogja. A gyík bőre nagyon fehér, az egyik lába és a farka kilóg Nagymami ujjai közül. Nagymami felém nyújtja. Azt mondja, fogjam meg. Két kézzel. Gyorsan. Gyorsan-gyorsan.

Megfogom. Két kézzel. Hideg. Nagymami rákulcsolja a gyíkra az ujjaimat. Azt mondja, szorítsam. Szorítom.Hideg. Érzem, hogy megmozdul a tenyeremben. Megmoccan, ki akar siklani az ujjaim közén. Nagymami rám szól, hogy tartsam, el ne engedjem. Már rendesen beszél. Már jobban van. Nem engedem el, karmocskái a tenyeremet kaparásszák, nem engedem el. Már nem olyan hideg.

Nagymami sokkal jobban van. Felemeli a szőnyegről a dobozt, odatartja elém, int, hogy tegyem bele a gyíkot. Beleteszem. Látom, hogy a gyík körbeszalad a doboz fala mentén, aztán Nagymami gyorsan rácsukja a fedelet.

A dobozt a hóna alá veszi. Azt mondja, ügyes kislány vagyok, ejsze lesz még belőlem valami.

Megigazítja a kötényét, kimegy a kertbe.

A konyhaablakból nézem, hogy temeti vissza a dobozt a szilvafa alá.