Maradjunk flegmák
A textilgyári épületből kialakított egyszerű irodaházban bérel magának egy zugot David Van Reybrouck. Nem a világ zajától vonul el, hanem az otthoni online élet elől menekül. A szobát egyszerűen rendezte be, csak a legszükségesebb bútorokkal, úgy látszik, ez hat rá ihletően. Beszélgetésünk témája nem a kongói történelemről szóló műve, nem is a magyarul szintén kiadott A járvány című munkája – amelyben azután nyomoz, hogy Belgium egyetlen Nobel-díjas tudósa, Maurice Maeterlinck nem a dél-afrikai amatőr természetkutató, újságíró, Eugene Marais-tól lopta-e kutatásának eredményeit –, hanem esszéje, A populizmus védelmében. Ez is megjelent idén magyarul a Gondolat gondozásában, s az író nemrég járt Budapesten is. Olvasott, hallott a Jobbikról, s ez megerősítette meggyőződésében, hogy a populista pártok, politikusok mindenütt egyformák. Egysoros jelmondataikkal építenek elégedetlenségre, dühre.
Alaptézise az, hogy vészesen nyílik az olló a jól, illetve az alacsonyan képzett rétegek között. Utóbbiak úgy érzik, kiszorulnak az elit uralta demokráciából. Azért fordulnak a populista pártok felé, mert azok beleszólást ígérnek nekik a dolgok intézésébe. A populizmus tünet, amely jelzi, hogy a „felszín alatt problémák rejlenek.”
Minthogy könyve magyarul is hozzáférhető, azt javaslom, ne az esszéről, hanem annak ürügyén beszélgessünk.Mikor letettem a nyolcvanoldalas tanulmányt, az jutott eszembe – említem neki –, hogy a második világháború lezárulása után fordulat ment végbe a kontinens mindkét felén. Keleten a kommunista diktatúrák a munkás és paraszt családok gyermekeit iskolázták be, faragtak értelmiségit fiatalok tömegéből. De abban az időben omlottak le az osztályokat elválasztó átjárhatatlan falak Nagy-Britanniában is. Ám a felemelkedés útja ma újra áthághatatlan akadályokkal teli. – Hasonló folyamatok játszódtak le itt is – mondja. „Az ötvenes évtized ösztönözte a társadalmi mobilitást. Nagyapám könyvkötő, gyári munkás volt, művészi érzékkel megáldott ember. Anyám, aki szintén tehetséges volt, általános iskolai tanár lett, főiskolát végzett. Ebben szerepet játszott a katolikus egyház is, amely feladatának tekintette, hogy elindítsa tagjait felfelé a társadalmi ranglétrán. Ebben az időben a szocialista mozgalom is sokkal erősebb volt Belgiumban, és támogatta, hogy hívei váljanak értékesebb, tanultabb emberré, hogy hozzák ki magukból a legtöbbet.”
Számos példát is felhoz Van Reybrouck tétele bizonyítására. Így a híres belga szociológus, Luc Huyse pályáját, aki egyszerű paraszt család gyermekeként kapott ösztöndíjat és tanulhatott tovább – De ha a nyolcvanas években született volna, alig lett volna esélye hasonló karrierre – jegyzi meg. Az esélyteremtés érájának vége, megint a származás határozza meg a jövőt.
A diplomások demokráciáját, diktatúráját feszegeti könyvében Van Reybrouck, azt sejtetve, hogy a posztindusztriális korunknak a posztdemokratikus állapot felelhet meg, amely ellen a populizmus révén is tiltakoznak azok, akik alacsonyabb képzettségük miatt kiszorulnak az ügyek intézéséből. Némi éllel vetem közbe, hogy ha már minden egyfajta posztállapotban van, akkor abban is lehet valami, hogy a postai irányítószám határozza meg az életünket. Angolul ez jobban hangzik persze: postindustrial és postalcode. Ahol az anyagi, képzettségi, kulturális különbségek a lakóhelyet is meghatározzák, például Nagy-Britanniában, ott az irányítószám alapján a kereskedelmi hálózatok pontosan tudják, mit áruljanak az adott körzetben, mire van ott igény.
– Ez pontosan így van – erősít meg Van Reybrouck –, mert mindent a piac határoz meg. Nincsenek már osztályok, csak piaci szeletek. Hála a szocialista törekvéseknek, az emberek ma jobban élnek, jobbak a munkakörülmények, van elkölthető pénz, s a társadalmi rétegek fogyasztói réteggé váltak. De elég bemenni bármely videóboltba, és megnézni micsoda rémes filmeket árulnak. A kínálat 95 százaléka sematikus szemét, de elég nagy a piac, s ez a lényeg.
- Az osztálytársadalom mint fogalom értelmét vesztette, de lehetséges, hogy a fogyasztói rétegeket elválasztó falak éppoly átjárhatatlanok ma, mint voltak a második világháború előtt, vagy korábban –feszegetem. – Ez érdekes gondolat – válaszol –, és alátámasztja azt az érvemet, hogy piacorientált a társadalom, s a rétegek között nincs átjárás. „Ez összefügg azzal, hogy a kilencvenes évtizedben, amely hosszú ideje az egyik legbonyolultabb évtizednek bizonyult, az értelmiség a posztmodern filozófiába menekült, s elhatárolta magát a négy fő bűntől, azaz a nemek közötti egyenlőség eszméjének tagadásától, a rasszizmustól, a nacionalizmustól és a kolonializmustól. A munkásosztály emancipálására azonban úgy tekintettek, mint egyfajta belső gyarmatosításra, amely úgy kezeli a munkásosztályt, mintha tagjai nem volnának eléggé jók, értékesek, ezért segíteni kell rajtuk. Így lemondva az emancipációról, az értelmiség lényegében a piacra bízta a gyarmatosítás elvégzését. A humanitárius megközelítés jobb volt, mint a mai piaci. Én inkább ezt választom, ebben az értelemben poszt-posztmodernnek tekintem magam. Reményt ad, hogy a Kongóról szóló könyvemet sokan megveszik. Talán mégis lehet más utakat találni...”
Nagyon jó példaként említi, ahogy Obama amerikai elnöknek sikerült új tömegeket mozgósítania az új technológiák alkalmazásával. Találékonysággal igenis lehet új közönséget találni. „A kongói könyvet is azért írtam, mert éreztem, hogy létezhet a köztes közeg. Túl sokat foglalkozunk a populista politikusok bírálatával, és keveset a populizmusra szavazók megértésével”.
Ahogy a munkásosztály felemelésének ideája elhalt, s a szerepet átvette a piac, a média is sokkal befolyásosabbá vált, elsősorban a tévé és az internet. A nézettség és a klikkszám határozza meg a műsort, a tartalmat. – Belgiumban, Hollandiában a piac egyre gyorsabb, felszínesebb tevékenységre, a sztárhírek közlésére kényszeríti a lapokat, a tévéket – szögezi le.
Magyarországon is hasonló a helyzet, jelzem. Ám akárkivel beszélek, az a benyomásom, ez senkinek sem tetszik. Hogy a híradókban csak tűzesetek, bűnügyek, balesetek szerepelnek, olyasmiből lesz országos hír, ami a helyi lapban vagy tévében is csak a hátsó oldalakon jelenthetne meg, vagy a hírsor végén. – Valami ilyesmi történik itt is – mondja Van Reybrouck. „A média azt hitte, megtalálta a titkos receptet, de úgy néz ki, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. A belga és a holland választások azt bizonyították, hogy nagyon sokan tisztában vannak azzal, miről kellene vitázni. Az emberek azt akarják, hogy vegyék őket komolyan. Tinédzser koromban úgy hittem, könnyű lehet a Music Television adását összeállítani. Ez tévedés. Iszonyú nehéz lehet úgy új igényeket támasztani, hogy azért nagyjából el kell találni, mire is van fogadókészség”.
A hollandiai választásokra utalván azt mondja Van Reybrouck, hogy Nyugat-Európában az emberek kezdenek belefáradni a piaci diktátumba, a politikában és a médiában táplált hisztériába. „Belgiumban is azért lett oly sikeres a flamand Bart DeWever, aki a választásokat meg is nyerte, mert alapelveket hirdetett, s nem tetszelgett. Komolyan vette a választót. Ez az, ami eltűnt az utóbbi évtizedekben, különösen a baloldalon, amely nem vállalta fel a paternalizmust, mert el akart határolódni a bűnné vált belső gyarmatosítástól, és inkább tetszeni akart.
Belgiumban sem esett szó azonban a válságról, kizárólag az államreformról –folytatja. „Holott a gazdasági kihívás drámainak ígérkezik. Az üzenet tehát itt sem jött át teljes mértékben. De Job Cohen Hollandiában visszahozta a befogadó, a megkülönböztetéstől mentes, egyenlő esélyeket kínáló társadalom vízióját, s talán kicsit meglepő is, mennyire jól fogadták ezt az egyszerű, de a kapzsiság utóbbi éveiben elveszett üzenetet”.
Vajon ez a válság milyen hatást gyakorol majd? Hiszen még azok a politikusok is, akiket a populizmus vádja nem érhet, a „pénzsóvár” bankok megbüntetésével próbálják megnyugtatni a középrétegeket. Ez is egyfajta populizmus. Az Egyesült Államokban „nyugtalan középnek” nevezik azt a nagy réteget, amelynek tagjait lecsúszással fenyegeti a globalizáció. A válság nyomán egyszerre jelentkezik a piacellenesség és a populizmus. – Igen – mondja Van Reybrouck –, a nyugtalan középbe azok tartoznak, akik korábban is féltek a lecsúszástól. „Belgiumban például azok, akik nyáron Marbellán nyaralnak, s félnek, hogy elvesztik ezt a kis luxust is. Ők szavaznak a populistákra. E jelenség felbukkanása megjósolható volt. Egyenes következménye a piacok dominálta, a média irányította posztindusztriális társadalom kialakulásának. Meglepő azonban, hogy a populizmusra sokan olyan vehemenciával támadnak, mint a XIX. század végén a sokkal radikálisabb, államosítást követelő szocialista mozgalmak megjelenésére. Ma már tudjuk, a szocializmus is kettévált, kommunista diktatúrára és szociáldemokráciára, s e két út valamilyen verziója vár a populizmusra is. Attól függ, hogyan reagálunk. Fölösleges pánikba esni”.
Hogyan kéne reagálnunk? – kérdem. –Őrizzük meg hidegvérünket, maradjunk flegmák – feleli. „Ne legyünk jobbak a Jobbiknál. Ne adjuk fel elveinket, ne kiabáljuk ugyanazt, amit ők. De értsük meg, mi van a populizmus mögött. S kezeljük a kiváltó okokat, a képzettségbeli, kulturális szakadékot ne mélyítsük tovább”.
A populizmus védelmében című könyvét Van Reybrouck még a gazdasági válság kirobbanása előtt, 2008-ban írta és jelentette meg. De egyetért azzal, hogy e mostani bizonytalanság is kedvez a populizmusnak, az emberek úgy is érezhetik, hogy a strukturális reformok örve alatt lebontják a fejük fölül a jóléti államot. –De közben az állam leépítése is zajlik az Európai Unió progresszív gondolatának megvalósítása során – magyarázza –, ám a szívünk nem európaiként dobog. „A nacionalizmus nemhogy nem szűnt meg, inkább erősödik. A társadalom-lélektani hatásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az eurót is úgy vezették be, hogy nincs mögötte európai gazdaságpolitika. Ez jó jelképe az egyéb egyoldalúságoknak. Az unió úgy épül, hogy nincs közös nyelv. Még tudományos konferenciákon is elkülönülnek az egy nemzethez tartozók, mert az értelmiség sem olyan kozmopolita, mint terjeszti magáról. Akik meg a spanyol vagy a török Riviérán nyaralnak, a falubeliekkel utaznak együtt, s így érzik jól magukat. Mintha otthon volnának, csak többet süt a nap”.
