Szóval meghívtam széderezni néhány ismerőst – kezdett a történetbe. – Idős barátaim, túlélők és fiatal tanítványok, na meg, ahogy ilyenkor lenni szokott, a tanítványok ismerősei, barátok barátai, meg akiknek nem jutott sehol egy tányér maceszgombócleves. Tudja, hogy van: aki szűkölködik, jöjjön és egyék velünk, ünnepeljük együtt a szabadulás ünnepét... Megvan magának különben a Róth Emil haggadája? Az őrködés éjszakája, ami a Javne könyvek sorozatában jelent meg a harmincas években... Én mindig abból tartom a szédert. Nem adtam én abból magának egy példányt? Merthogy van, akinek kölcsönadtam könyveket, de nem hozta viszsza, úgyhogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Ne aggódjon, magának ajándékba adtam! Na, mindegy. Mindenesetre lehettünk vagy harmincan. Tudom, tudom, kicsit elgaloppíroztam magam a meghívásokkal, de szerencsére az én lányaim, akik állandóan interjúznak velem, besegítettek. Mit csináljak, időnként, amikor jó passzban vagyok, minden megvalósíthatónak látszik. Maga már ismeri ezt... Az utolsó pillanatban a Hannából kellett hozatnom száz maceszgombócot. Azok jó embereim, egy taxival odaküldették nekem még ünnep előtt. A leves kicsit hígra sikeredett, de nem számít. Ha maga érezte volna azt az illatot, ami a konyhában volt! Reszelt torma, főtt tojás, az alma, a bor és a dió keveréke... Mint gyerekkoromban, amikor... Na, de nem erről akartam beszélni.

Olyan sokan voltunk, hogy a társaság egy része párnákon ült a földön, pedig még a szomszédból is kértünk kölcsön székeket meg asztalt. Azt se tudom, kik voltak ott, de nem is kérdeztem. Egymást se ismerték.Megilletődve ültek, és a fénymásolt haggadákból követték a szöveget. Egy csomó gyereknek ez volt az első szédere. A végén, amikor szedelőzködtek és búcsúzkodtak, odajött hozzám egy nagyhajú fiú a barátnőjével, akik csak később érkeztek, vacsora közben. Megkérdezte, mivel olyan bennfentesnek tűnök, én vagyok-e a házigazda, vagy ha nem, tudome legalább, kinek kéne megköszönjék a vendéglátást, mert ők csak úgy beestek, egy ismerősük hívta el őket, és olyan jól érezték magukat – nevetett. – Mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, az étkezést követő utóáldásban már megköszöntük annak, akinek a vendégei voltunk... Jó, lehet, hogy nem kellett volna nekem sem meginnom a négy pohár bort a gyógyszereimre, de jól éreztem magam.

Persze –hajolt közelebb – ilyenkor is akad egykét potyás vagy kiszámíthatatlan alak, aki azt se tudja, hol jár, csak az ingyenpia meg az ingyenkaja érdekli. Mindegy. Én nem látok a lelkekbe, nem kérdezem, ki miféle, honnan jön, ki az apja vagy az anyja. Aki szűkölködik, jöjjön... Hadd lásson egy kis jiddiskájtot. Én mindenesetre nem láttam, hogy valaki berúgott volna, vagy ilyesmi. Lehet, hogy kicsit becsíptek a széderbortól, mert abból is kellett, ugye, hozatnom vagy tíz üveggel, amikor a lányok összesítették, hogy hányan leszünk, de hogy ramazurit csinált volna valaki, én nem tapasztaltam. Mi az a tíz üveg bor több mint harminc embernek? Minden nagyon szépen ment, még a haggada vacsora utáni részénél se rohantak el, legfeljebb egy-két öreg. De valami történt aznap éjjel a házban.

Elhallgatott, mint aki erőt gyűjt, aztán folytatta: – Ezt persze csak másnap tudtam meg a házmestertől... Énnekem persze nem volt érkezésem ellenőrizni egyenként a vendégeimet, de csendben mentek el, azt tudom. Másnap délben mindenesetre, a templomból hazajövet leszólított a házmester. Mintha leskelődött volna utánam. Kérdezi tőlem, tudom-e, hogy buli volt az este a házban. Mondom neki, hogy buliról énnekem nincs tudomásom. Nem baj, azt mondja, hogy a fiatalok szórakoznak, csak összemocskolták a lépcsőházat és a liftet. Vékony női cigarettákat nyomtak el a kapu alatt, és hogy állítólag valaki a kuka mellé hányt. Kérdeztem, miért meséli el mindezt nekem? Az én vendégeim nagyon is tisztelettudóak voltak. Azt mondja, az hagyján, hogy a kuka mellé hányt valaki, azt összetakarította, de a lépcsőházban dohányoztak, és a lépcső meg a lift tele volt pászkadarabokkal. Érti? Így, külön hangsúlyozta, hogy pászkadarabokkal. És aztán tudja, mit mondott? Hogy a pászkanyomok az én lakásomhoz vezettek... Na, ehhez mit szól? Akkor egy kicsit begerjedtem, és megkérdeztem, miből gondolja, hogy azok hánytak a kuka mellé, akik a pászkát elszórták, ha egyáltalán elszórták... Előfordult máskor is hasonló eset, merthogy lakik egy-két zűrös alak a házban, nem szólva arról, hogy gyakran a kaput is nyitva hagyják éjszakánként.

Dühösen fújtatott. – Nem akartam adósa maradni, és azt se akartam, hogy rossz szemmel nézzen rám vagy ránk. Kértem, nézzen be hozzám ünnep után. Mit tudtam volna tenni? Adtam neki kétezer forintot a különmunkáért, mire széles mosollyal magyarázni kezdte, hogy ő tudja, a pészah nyolc napig tart, és kellemes ünnepeket kíván.Mondja, maga szerint másnak is szóvá tette volna a dolgot? Ha nincsenek maceszdarabok a lépcsőházban? Ha volt ott macesz egyáltalán... Vagy én vagyok paranoiás? Az se lenne különben csoda. Na, mindegy – legyintett. – Elengedem. Látom, nincs nagyon türelme most hozzám... Du blájbt men. Maradjunk ennyiben. Így mondta a mesterem jiddisül a jesivában.