Mi történik, ha valami kiveri a biztosítékot? Először is szó szerint felmegy a pumpa: szaporább a szívverés, növekszik a vérnyomás és a tesztoszteron, viszont csökken a kortizol (stresszhormon) szintje. Bepörög a bal agyfélteke és takarékon működik a jobb; főleg a homlok- és halántéklebeny aktivizálódik ilyenkor. Erre a következtetésre jutottak a valenciai egyetem spanyol kutatói, akik 30 önkéntes férfit vetettek alá a dühtesztnek, melynek során ötven provokatív hétköznapi kifejezéssel bosszantották fel őket, folyamatosan mérve a szívverésüket, vérnyomásukat, agymű ködésüket és bizonyos hormonok szintjét. Az eredmény szerint düh hatására mérhető változások zajlanak a szervezetben és az agymű ködésben.

FELEMÁS AGY

Fő leg az utóbbi érdekelte a kísérletet végző orvosokat: az aszimmetrikus agyi tevékenység. Két, egymásnak ellentmondó modellel találták magukat szemben. Az első az úgynevezett „érzelmi előjel” modellje, ami alapján egyértelműen elkülönül a két homloklebeny – a bal oldali a kellemes, míg a jobb inkább a negatív élményekhez kapcsolódik. A második a „motivációs irány” modellje, ami alapján valószínűsíthető , hogy a bal homloklebeny a közelségbő l adódó érzelmi reakciókban vesz részt, a jobb pedig az érzelmi távolságtartásért felelős. A közeledés motivációját a pozitív érzelmek váltják ki, a félelem és a szomorúság pedig távolságtartásra ösztönöz.

Csakhogy nem minden érzelem mű ködik ilyen alapon. A düh éppen azért különleges emberi érzelem, mert ugyan negatív az érzelmi előjele, mégis a közeledés motivációs irányával párosul. Ebben rejlik a düh fájdalmas, testileg-lelkileg felkavaró ellentmondása. A dichotikus hallásteszttel végzett kísérletben (amikor a fejhallgató két oldalán más-más szöveget hall a páciens) a düh hatására a jobb fül lett érzékenyebb, ami a bal agyfélteke fokozott működésére vall, tehát a motivációs irány felülírta az érzelmi vegyértéket. Ez hétköznapi nyelvre lefordítva anynyit tesz, hogy ha a negatív élmény dühöt provokál, akkor a negatív érzelmeknél mérvadó távolságtartás helyett éppen ellenkezőleg: a közeledés taktikáját választjuk. Vagyis odamegyünk, hogy véget vessünk annak, ami feldühített.

SZÍVVEL-LÉLEKKEL

Már Darwin is megfigyelte, és ezzel az átfogó kísérlettel a modern tudomány is bizonyította, hogy minden érzelem sajátos pszichoszomatikus tünetcsoporttal jár együtt, vagyis a tudatállapot és a szervezet különböző szintjei egyetlen rendszerként módosulnak emocionális hatásra. Ezek a fiziológiás változások rövid távon evolúciós szükségletként működnek, hosszú távon azonban maradandó egészségkárosító hatásuk lehet. Aki haragtartó, azt szó szerint megöli a lassú méreg.

HARAG, DÜH, GYŰLÖLET

Azt hisszük, hogy érezzük, de tényleg tudjuk egyáltalán, hogy mikor vagyunk dühösek? Vagy haragosak? F. Galló Béla onkopszichológus terapeuta szerint másként indukálódik és hat a szervezetre a harag, a düh és a gyű lölet. Negatív indulataink ezek kombinációjából állnak, és egészen eltérő a testi és lelki mechanizmusuk.

Minden szervezetnek megvan a dinamikusan állandó, homeosztatikus állapota. Amikor valakit ebből kibillent a düh, pszichovegetatív tünetként úgy érzi, hogy „besűrűsödik a vére”. A traumára ugyanis a szervezetben a simaizomzat reagál gyorsan; márpedig az érfal is simaizom, hirtelen összerándul, megnő a belülről ránehezedő nyomás, nagyobb pumpálóerő kell átpréselni a folyadékot a véredényeken, az agy, a tüdő és a szív pedig oxigénhiányt érzékel. A kapillárisok alig kapnak vért, lassul az anyagcsere – ez is hozzájárul a tudat hirtelen beszűküléséhez.

Vizsgálatok is alátámasztják a düh kiváltotta aszimmetria elvét: például jobb és bal kézben a vérnyomás és a trombociták (vérlemezkék) száma eltérő en változik, attól függően, hogy mivel provokáljuk az illetőt. Szinte hihetetlen, mert a keringési rendszer egységes, nem válik jobb és bal körre. Mégis másként reagálunk a férfivagy női irányból érkező inzultusra.

AGY ÉS ELME

A halántéklebeny folyamatosan kommunikál a hypothalamusz rendszer magjával, a hipofízissel, ami a tiszta tudat székhelye. Amikor elönt minket a düh, megszakad a kapcsolat, elvész a tudati kontroll. Minél több idő t tölt valaki a tiszta tudat állapotában valamilyen technikával, annál könnyebb megtartani a kontrollt. Azok a gyógyszerek, amelyek normalizálják az ember szociális viselkedését, beleszólnak ebbe a finom kommunikációs rendszerbe is.

Tudni kell, hogy az agy nem képes különbséget tenni emlék és valóság között, az életeseményeket tipizálja. A kapott sérelmek összeadódnak –az átveréseket néhány hónapos kora óta gyűjtögeti az ember, sokasodnak a dühítő események, amíg robbanásig nem feszül a helyzet. Ott vannak bennünk a befejezetlen mondatok és frusztrációk, amelyek megoldásához kevés a szándék és az intellektus. Ehhez ad lökésszerű energiát és esélyt a düh, aminek a természetéhez egyébként hozzátartozik, hogy a szervezet kapaszkodót keres az elkerülésére, bármilyen jóleső érzés is annyi haragot, irracionális valótlanságot levezetni. A düh akkor robban, amikor még van esély a dolgok rendezésére; ilyen szempontból tehát a düh legbelső indítéka még konstruktív, és az is marad, amíg nem válik gyűlöletté. Ez már egészen más, kifelé irányuló, projektált érzelem, ami nemcsak a kontroll pillanatnyi elvesztésével, hanem tartósan beszűkült tudatállapottal, torz racionalitással jár. A pusztító dühben és állandósult gyűlöletben élő ember számára nincs optimális megoldás, csak a romboláson, a másik eliminálásán keresztül.

ÖNVÉDELEM

Első körben tehát el kell választani egymástól a haragot és a dühöt. A harag egyszerű önvédelmi reakció, ha úgy tetszik, evolúciós önvédelem, a túlélést segítő agresszió, ami az állatvilágban is megfigyelhető . A mindennapokban számos helyzet adódik, amikor ösztönszerű en haragot élünk meg, csakhogy ennek kifejezésére nincs lehetőségünk a társadalmi konvenciók miatt – lefojtják a szociális evolúció szabályai, amikor bekapcsolnak a gátlások. Tehát már a harag megélése is problémás, a düh kitöréséig pedig el sem jutunk. Innentől az elfojtott, tehetetlen düh jelent gondot, aminek a benyelésére és megemésztésére eltérő mértékben vagyunk képesek. Szomatikus szinten aztán vastagbél- és májdaganat lesz az elfojtás tünete. Az állandósult tehetetlen düh érszűkítő hatása a májban is érvényesül (furcsa, csavaró érzés a hasüregben), csökkentve a méregtelenítés hatékonyságát, amitől idő vel károsodik a máj. Aki alkohollal próbálja felszabadítani a bennragadt dühöt – a nemzeti statisztika szerint erre sokan vállalkoznak –, az ugyanott köt ki, a kör tehát ördögi, a végkifejlet pokoli.

Ha mégis eljutunk a dühkitörésig, akkor beszű kült tudatállapotba kerülve a hormonfröccs, az oxigénhiány és a keringési változások egyfajta izgalmi állapotot jelentenek a szervezet számára: a probléma epikus léptékű lesz, az ember látszólag a túlélésért küzd, tör és zúz, mint egy hároméves csimpánzkölyök. Kisgyerekkori jelzés a környezetnek: itt vagyok, létezem, figyeljetek rám. Ennek tehát megvan az evolúciós helye és indoka, csak a civilizáció nem vagy csak korlátozottan engedi érvényesülni. Az egyén dönthet úgy is, hogy megéli a dühét, ezzel bevállalva a deviancia bélyegét. Régen jobban kezelték társadalmilag a dühöt. A társadalmi igazságtalanságokból eredő dühcsomag minden civilizációban folyamatosan halmozódik és időnként robban. Amíg az állatvilágban a düh levezetésének módja a csipkedési sorrend végén meghunyászkodó omega állat, addig az emberi társadalomban a falu bolondja, vagy elvont formában az áldozati bűnbak, a fekete bárány volt az, amire rituális módon áttehették a frusztrációjukat. A politikailag korrekt világban az emberek zavarodottan keresik az aktuális bűnbakot.

TEHETETLENÜL

Ha a tehetetlen düh gyávasággal párosul, abból menthetetlenül gyűlölet lesz, aminek a mélyén azonban mindig fellelhető a szégyen és az önmegvetés. Ha ezen sikerül felülemelkedni, akkor a düh kiélhető, tiszta és konstruktív marad. Ellenkező esetben irracionális célpontot keres magának, és pusztító gyűlöletté válik, ami személyes és társadalmi szinten is veszélyes.

Elfojtás és gyűlöletté hizlalás helyett célszerűnek tűnik tehát a harag és a düh kiélése kontrollált keretek között. Erre sokan tettek kísérletet, leginkább a japánok jártak élen: csináltak dühszobát, kibeszélős félórát. Nem rossz megoldás, legalább kiengedi a gőzt és megnyugtatja az intellektust. Csakhogy az agy, mint láttuk, nem tud különbséget tenni emlék és valóság között, ezért ha valakire vagy valamire párszor bepöccentünk, az mint inger mindig indukálni fogja a haragot és dühöt. Hogy mit lehet tenni? Ma, itt és most –szinte semmit. Mindenki adja viszsza a vagyonát, és ültessük vissza a fákat? A szomszéd adja el a hangos fű nyíróját? Lassú tudati változásra van esély két-három generáción keresztül. Ehhez a föld lakosságát is csökkenteni kellene – amire földtörténetileg, kozmológiailag megvan minden esélyünk, már csak azért is, mert a tehetetlen düh vészesen alakul pusztító gyűlöletté sok helyütt. A spirituális tudati technikák és antidepresszánsok időlegesen csökkentik az egyéni szenvedést, nagyon jók, mert ahogy szépanyám mondta: tüzet oltani moslékkal is lehet. Tapsztalatom szerint azonban, ha lényegi pszichés változás nem történt, a szer vagy tudati technika elhagyása után sokszor rosszabb a helyzet, mint előtte volt. Ezzel együtt mindenkit arra bátorítok, hogy munkálkodjék fáradhatatlanul, építgesse a kapcsolatot a hipofízis és a halántéklebeny között, jobbat nem tehet.