– Sok műfajú író vagy, csak verset nem írsz. Bélyeggyűjtemény című könyved „fülén” azt állítod, hogy azt a történetet, ami nem fér rá egy bélyeg hátuljára, nem érdemes megírni. A Csikágót, amit Gangregénynek hívtál a kritikusaid novella- vagy elbeszélésfüzérnek is nevezik. Honnan e „bélyegtörténetek”?

– Igyekszem a Milyen is volt az írógyermekkora? című kérdésre korrektül válaszolni. Békéscsabán újra bemutatták egy gyerekdarabomat, amelyet a nyolcvanas évek közepén Budapesten már játszottak. Az túlzás, hogy elfelejtettem, most mégis hökkenten szembesültem azzal, hogy a helyszín, amely nincs megnevezve, a VII. kerületi Bethlen tér, amely az én gyerekkoromnak az egyik színhelye. Ugyanaz a tér és a környék, ahol a Csikágó hősei élnek, ahol többek között van egy mozi. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, amikor írtam, mégis meglepett, hogy ennyire mélyen bennem van. A Dr. Minorka Vidor nagy napja, amelyet huszonévvel ezelőtt írtam, egy bizonyos piacon játszódik, ahol a szereplőkkel varázslatos dolgok történnek. Azzal szembesülök, hogy ez a Garay piac. A Csikágóban ez a piac szintén az eseményeknek az egyik központja. Vagyis, ha nem is teljesen öntudatlanul, de minden ízében újra meg újra átélem ezeket a helyszíneket, viszszanyúlok az alapélményekhez, amelyek gyerekkoromban értek, és ezek a Csikágó nevezetű negyedhez kötnek. A Csikágó egy nem minden ízében szívderítő környék a Keleti pályaudvarhoz közel, mi a kellős közepén laktunk. Szó nincs arról, hogy a Csikágó szociográfiai vagy geográfiai mű volna, csupán a kérdésedre ugrott be: igen, én erről már írtam, de most első alkalommal tettem ezt tételesen és tudatosan.

– Majdnem mindegyik könyved konkrét, létező, ma is beazonosítható helyszínekhez kötődik.

– Hiszek abban, hogy létezik a helyszelleme. Minden vidéknek, tájnak, helynek van szelleme, amely vagy megérinti az embert, vagy nem. Lehetséges, hogy vannak olyan emberek, és talán ezek közé tartozom, akiknek van érzékelőképességük ezeknek a szellemeknek az érintésére.

– A megérintettség képessége… Azt írod egy helyen, hogy a mese ott van, ahol mi vagyunk. A Csikágó nem önéletrajzi regény, mégis befurakodnak az életed történései.

– Meg akartam írni egy történetet,amely a könyvben Tejpor címmel szerepel. 2003 januárjában Szigligeten voltam, és világos elképzelésem volt erről a történetről, amely részben a saját születésemről, részben ötvenhatról szólt, a kettő véletlenül egybeesik. Eljutottam valameddig, de sikertelennek éreztem. Egy évre rá vettem elő újra, és megint kudarcot vallottam. Amikor harmadik nekifutásra sikerült megírnom, csak akkor voltam képes a számomra központi történetet is megírni. Azt gondoltam, fogok írni egy nagy novellát, és abból majd a mellékágakon felépítek egy ilyen típusú regényt. Nagyjából időrendben követik egymást a novellák, és a szereplők képeznek önálló szálakat bennük. Úgy képzeltem el, hogy ahogy a gangok átszövik ezt a világot, akként szövik át a szereplők is az én történeteimet. Egy testvérpár történetében az amerikai Chicago és a budapesti Csikágó összekapcsolódik. A budapesti Csikágó, ma úgy mondanánk, zöldmezős beruházás volt. Tulajdonképpen a millenniumi nagy építkezések egyik mellékvonala. A semmibe terveztek új városrészt abban a stílusban, ahogyan az Andrássy út menti épületek épültek. Ide azok sóher, szegény változata sikeredett. Elképesztő sebességgel építették fel, két év alatt, 1896-tól 1898-ig. Ez a sebesség az akkori pesti közgondolkodás szerint, és ez a kép, a derékszögű utcahálóval, maga volt Amerika. Akkoriban az amerikai Chicago volt a modernitásnak, a tömegességnek és a gyorsaságnak a jelképe.

– Felmenőid a Felvidékről vándorolnak az akkori Budapestre. Azokkal az alakokkal, akiket te ide telepítesz, valamilyen formában találkoznod kellett, holott akkor még nem éltél.Nem kellettőketkitalálnod.

– Igen, ezek részben olyan figurák, akiket láttam, akikkel találkoztam, akikkel beszéltem, de ők önműködően alakulnak így. Semmit nem tudok leírni, amit nem láttam, és semmit nem tudok úgy leírni, ahogyan láttam. Számomra nem szétszálazható módon keveredik össze minden az egyes alakban és a részletben, egy valaha látott valóság, meg amit én erről a valóságról képzelek, tudok vagy gondolok. A magam számára sem szétválasztható egy idő után, hogy mi az, ami a képzelet szüleménye, és mi a valóság.

– Valóban, úgy lehet olvasni a regényt, mintha személyes közöm lenne az alakjaihoz. Többnyire lecsúszott emberek a hőseid. Az értelmiségiek is előbb-utóbb valamilyen katyvaszba keverednek, és meg is szenvedik ezt. Figuráid egy része emigrál vagy disszidál. Az az érzése az embernek, hogy valahol nagyon ki van ez spekulálva. „Patikamérlegen” adagolod az izgalmakat, a történetet, a kalandot. Szörnyű sorsú hőseid vannak, szörnyű végzetek. Egyik alakodnak még a halálautánisvan története.

– Még él egy kicsit, igen. Örülök,hogy így látod, mert ez tökéletesen egybevág az én elképzeléseimmel. Mindig olyasmit igyekeztem írni, ami fenntartja az olvasó érdeklődését.

– A helyszínekről már beszéltünk. Mintha az lenne a cél, hogy a helyszíneken keresztül kerüljenek közel hozzám, az olvasóhoz a közelmúlt „hősei” és történései. Általuk kell, illik nekünk is benne élni abban a korban, amely téged is, engem is, mint olvasót, meghatároz.

– A Csikágó ennek a területnek atörténete, meg a világnak az a szelete, amelyet én átlátok: ez a XX. század. A regényt, prózát író írónak természetszerűleg szüksége van egy bizonyos távolságra. A XX. század kezd lassanként epikai távolságba kerülni, kezd látszani. Részben véletlen, részben persze örömtelien tudatos választás az, hogy ez a Csikágó nevű terület egyidős az évszázaddal. Az építkezés kezdetekor kerül oda egy tót kubikos, és az ezredforduló egyik téli estéjén végződik a következő történet.

– Közben mintha nem történne semmi.

– Dehogynem. Elrepül egy bagoly.

– Ő a legidősebb tanú. Mindenkit meglátogat, megnéz magának, az ő létezéséről is mindenki tud. A bagoly az egyetlen, aki mindegyik történetben szerepel, és a kis eseményeket összeszőve átköt egy nagy ívű történetet.

–Majd pedig otthagyja a Csikágót. Az embernek mindig van valami célképzete. Ez a célképzet nem feltétlenül az, hogy az ember valami társadalmi képletet egzaktul megfogalmazzon, hogy úgy mondjam, megmondja a tutit. Nem erről van szó. De arról igen, hogyha egy irodalmi közegben, egy könyv közegében létrejön, létre tud jönni egy teljes világ, amelynek az egyes pontjai egymásra mutatnak, és ez valami módon egészszé válik, akkor már a formája, a kerete egyáltalán nem szükséges, hogy klasszikus regényforma legyen. Nagyon sokféleképpen képzelhető ez el. Nagyon kiszámítottan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok. Személyes élményem sokakéval ellentétben az, és ez az én magánügyem, hogy húsz éve elejtett szálakat egyszer csak felvesz az ember. Van valahol egy utcasarok, ahol szembe jön valaki, aki egyszer már szembejött, de ha nem, most már gyanakszom. A sorsok ebben az egyre törpülő világban elképesztő módon szövődnek össze, és elképesztő véletlenek igazgatják a személyes kapcsolatokat. Soha semmikor nem tudhatja az ember, hogy egy, az utcán mellette elhaladó idegen nem játszott-e kulcsszerepet az ő életében vagy valamely felmenője életében, vagy fordítva. Ennek az élménynek egy változata az, amit ebben a könyvben próbáltam megírni.

– Letelepszik a XIX–XX. század fordulóján egy Felvidékről bevándorló férfia Csikágóban. Idővel mindenki, aki az ő történetében előfordul, kap egy másik történetet, esetleg kettőt is, és nem mindig csak a sajátját. Magadat is beleírtad?

– Nem. Konkrét személyként nem. Természetesen benne vagyok ebben a könyvben, de szó nincs arról, hogy irodalmi alakmásként szerepelnék, mint Krúdy Gyulánál Szindbád. Én egyik hősöm sem vagyok.

– Svéd Misire gondolok, ő akkor születik, amikor te, ötvenhatban. Még a hónap is stimmel.

– Leginkább ehhez a csecsemőhöz van közöm.

– Róla sokat nem tudunk meg. Olyan ez, mint amikor a filmjébe a rendező belefényképezteti magát, éppen csak hogy átfut rajta a kamera.

– Hadd mondok el egy történetet, mert ugye arról van szó, hogy mi igaz, és mi nem. Minden és semmi. Ötvenhatban csecsemő voltam, abban a házban, ahol laktunk, kemény harcok dúltak. Az emberek viszonylag hosszú ideig a pincében bújtak meg, és elfogyott a tej. Svájci csomagból erjesztették vagy készítették nekünk a tejet, amit egy másik babával, egy fiúval együtt kaptunk. Emiatt hívtak minket úgy, hogy tejportestvérek. Ahogy ez egy novellában is szerepel. De a valóságos történetnek van folytatása is, ami azonban olyan brutálisan képtelen, groteszk, hogy nem tartottam alkalmasnak arra, hogy beleírjam a könyvbe. Ő Angliában települt le, mármint a családja. Mi pedig maradtunk. Ezzel a fiúval kezdtem kapcsolatba kerülni, amikor gimnazista lettem. Szövődni kezdett egy kapcsolat Budapest és London között ezzel a fiúval, aki mit tudom én hány éves korában, velem egyidősen, elment egy számomra elképesztően elegáns helyre, egy déltengeri szigetre nyaralni, és ott megették a cápák. Ennyi. Ugye, milyen elképesztő történet? Nem szabad megírni. Ez az a valóság, amelyet nem mertem beleírni a könyvbe, mert olyan abszurd, hogy azt mondjuk róla: csinálmány! Ehhez képest szelídebb dolgokat írtam bele. Nem mertem vállalni a valóság teljes abszurditását. Szóval: „Mi történt a tejportestvéreddel? Megették a cápák!”