A bal kéz
Pisilnem kell – mondta, lecsúszott a hokedliről és kiment. Hallotta, hogy az apja mondja, hogy ebéd közben nem hugyozunk, de gyorsan kiszökkent, nehogy visszatartsák. Hátrament az udvarba, a nyúlólak mögé. Ott szoktak. Nem kellett neki, de úgy csinált, mintha. Lehúzta a mackónadrágját, álldogált kicsit, várta, hogy bent eltűnjön az asztalról a leves. Pár cseppet kicsikart, húsleves színe volt. Hess, mondta, meg legyezett a kezével a levegőben. A tyúkok meghátráltak, csak a kakas közeledett, hogy elbánjon a betolakodóval, rekedt hangot adott és felborzolta a tollát. A gyerek megijedt. Félt, hogy kukacnak nézi, amit előpakolt a mackóból, mert egyszer a nagybátyja mondta, hogy volt ilyen, és lecsippenti.
Bement. A levese még az asztalon volt, a többiek már a húst ették. A tyúknak a részeit, amik a levesben főttek. A gyerek abból amúgy sem tudott volna, lábak, karmok, taréj, gusztustalan belső részek, zúza, máj. Odaült a leveshez. Kihűlt, mondta. Az anya azt mondta, hogy akkor ne edd meg, mert elrontod a gyomrod, majd a sült húst. Az apa mérgesen nézett a tányér után.
Este, mikor már úgy hitték, a gyerek alszik, vitatkoztak. Tudtak hangosan suttogni, mintha kiabálnának. Sisteregtek az s-betűk, belekapartak a gyerek fülébe. A gyereket meg kell tanítani rendesen használni a jobb kezét, mondta az apa. De ha nem tudja, mondta az anya. Nem tudja, mert megengeded neki, hogy a balt használja. Nem azért, mondta az anya, hanem mert ilyennek született. Nincs olyan, hogy ilyennek, mondta az apa, meg ki látott már balkezes szerszámokat, egy szöget nem fog tudni beverni. A gyerek nem mert mozdulni, most neki úgy kell viselkednie, mint aki alszik. Mindene elzsibbadt, a bal keze is, amit anynyit szidtak, amiből örökösen mindent kicsavartak, hogy tegye át a másikba, a jobba, ami neki a rosszabb volt. Szinte élettelen volt a lába is, de tudta, hogy pár perc és vége a beszélgetésnek, a szülők hamarosan elalszanak, mert annyira ki vannak fáradva. Nagyon nehéz ilyen körülmények között megteremteni a megélhetést, felnevelni egy gyereket, ráadásul olyat, aki eleve nem tökéletes, és lehet, hogy még harmincévesen is a nyakukon fog lógni azzal az összevissza kezeivel.
Egyik nap felkeresték az orvost. Ezt az orvost senki nem szerette a faluban. Másik viszont nem volt. Budapestről jött és állandóan hangoskodott, mintha itt is túl kéne üvölteni a buszok hangját, mint Pesten. Itt a csendben nagyon szokatlan volt, hogy azt kiabálja valaki, hogy kalmapirin. Meg ütögette az emberek vállát, mert azt hitte, ettől lesz közvetlen viszonya a helyi lakossággal. De a falusiak annyira féltek tőle, hogy rossz gyógyszert ír fel boszszúból, hogy épp az ellenkezőjét mutatták. Elhalmozták mindennel, a pénzen kívül terményekkel, szakajtószám hordták neki például a tojást, úgy hogy annyi volt belőle, hogy amikor az orvos berúgott, tojással dobálta meg a feleségét, az asszony úgy nézett ki, mesélte egy asszony, aki odajárt takarítani, mintha jelmezbálba készülne tükörtojásnak öltözve. Röhögtek ezen, akik hallották, aztán később az egész falu, mert elterjedt. Elmentek ehhez az orvoshoz, mert más orvos ugye nem volt, és megkérdezték. Az orvos nagyon tudott mindenre válaszolni, ez volt az egyik orvosi erénye, a gyors diagnózis. Balkezes, nevetett egyet, olyan nincs hogy balkezes, az egy rossz szokás.
Ugye mondtam, mondta az apa, hazafelé menve. Jó, lehet, hogy neked van igazad, mondta az anya. Nem lehet, hanem biztos, mondta az apa, a lehet csak eddig volt, az orvosig. Jó, akkor biztos, mondta az anya, bár ő mintha úgy emlékezett volna, hogy az orvos azt mondta: lehet, hogy rossz szokás, vagy hogy előfordul, hogy rossz szokás, s nem azt, amire az apa emlékezett. Ettől fogva az apa még szigorúbb lett. Bement az iskolába, és megmondta a tanító néninek, hogy a gyerek csak a jobb kezét használhatja.
Írásóra volt. A gyerekek hatalmas újságlapon gyakorolták a betűformákat, ugyanazt a mintát írták újra és újra, hogy majd később kicsiben is meg tudják ismételni. A gyerek épp a századik fecskefarkat húzta, mikor a favonalzó koppant a kezén. Felnézett, a tanítónő azt mondta, hogy jobb kéz. A gyerek áttette a ceruzát, de hamarosan újra koppant a vonalzó, mert a ceruza, nem is vette észre mikor, de visszakerült a balba. Már vöröseskék volt a keze.
A gyerek jegyei hamarosan leromlottak, leglátványosabban írásból. Hármas, de csak azért, mondott valamit a tanítónő, mert… A gyerek nem emlékezett, pontosan mit, hogy nem használod a bal kezed vagy mert csak a jobbat használod, mert különben csak kettes lenne. Hazament és mutatta az anyjának. Hármasok, mondta szomorúan az anya, nem baj, majd holnap kijavítod, az apunak csak akkor mutatjuk meg.
A gyerek másnap, tudta, hogy az a holnap, bár néha keverte, hogy melyik nap az, ami lesz, a holnap vagy a tegnap. De ha gondolkodott, akkor rögtön rájött, hogy a tegnap már elmúlt, a holnap meg majd jön, mert csak így van értelme a tegnapelőttnek és a holnaputánnak. Tehát ripsz-ropsz! holnap lett. Ballagott hazafelé a suliból. Egy újabb hármassal gazdagodott ma is. És az apa ma fogja megnézni. Lekuporodott a patikánál a lépcsőre, elővette az ellenőrzőjét meg a tollat és kijavította a hármasokat. Persze bal kézzel, mert jobbal nem tudott volna belőlük szép puhos hasú ötösöket kerekíteni. Aztán otthon mondta az anyának, hogy akkor ma megmutathatjuk az apunak, mert kijavítottam. Tényleg, csillant fel az anya arca és elkérte az ellenőrzőt, a gyerek azt gondolta, hogy tökéletes a javítás. Átírtad a hármasokat ötösre. Látszik? – kérdezte a gyerek. Látszik, persze, hogy látszik, meg tudom, hogy azok voltak itt, pedig bal kézzel csináltam, és nekem a bal kezem nagyon ügyes.
Az anya másnap bekísérte a gyereket az iskolába és megmutatta a tanítónőnek, hogy mi történt. A tanítónő meg hogy ilyen eddig még vele sohasem, hogy ez csalás. Mire az anya, hogy nem, csak félreértés, a gyerek így gondolta javítani. A tanítónő nem értette, s hogy ezt ő nem engedheti meg, mert holnaptól mindenki átírja a jegyeket.
A gyerek az utolsó órán kapta meg az ellenőrzőt, osztályfőnöki intő volt benne, mert..., s itt az eset leírása következett. De a gyerek nem olvasta el, nem is tudta még elolvasni a felnőttek írását, csak arra a pillanatra gondolt, amikor ezt az írást az apja olvassa, arra a tekintetre, amit az apa majd rávet, mielőtt megüti, mert az intőt azért küldik haza a tanárok, hogy a szülők megverjék a gyerekeket. Ha nekik is szabad lenne, akkor ők is inkább megvernék, mert jobban szeretnek verekedni, mint beírni, de ezt már nem lehet, tiltja a törtvény. És az ő apja is majd rá fog csapni valamelyik testrészére, csak azért, mert neki úgy sikerült, holott ő nem tehet róla, hogy fordítva vannak a kezei.
