Ráadásul a katasztrófa a szmolenszki erdőben történt, vagyis ott, ahol az NKVD kivégzőosztagai 1940-ben tarkólövéssel végeztek a lengyel hadifogoly tisztekkel, azaz a korabeli elittel. Ez több, mint jelkép. Mostantól az idők végezetéig a katyni erdőség nem egy lengyel tragédiát jelent majd, hanem kettőt.

Természetes, hogy a tragédiát követően azonnal megindult a nemzeti vita arról, hogy ki vagy mi okolható a történtekért. A repülőgép? A pilóta? Az időjárási körülmények? A nem percrekész tájékoztatás az aktuális légköri viszonyokról? A repülőtér irányítói? Vagy talán nyomást gyakoroltak a gép személyzetére, hogy, nem törődve az uralkodó légköri viszonyokkal, mégis szálljanak le? Ez utóbbi felvetés különösen a hitelt érdemlően bizonyított 2008. augusztusi eset ismeretében hangzik el, amikor arra igyekeztek rávenni a Lech Kaczynskit szállító gép pilótáját, hogy landoljon Tbilisziben, annak ellenére, hogy nem rendelkeztek a szükséges engedélyekkel, és biztonsági feltételek is elégtelenek voltak. Miután a pilóta a kérést megtagadta, az államfő környezete nyilvánosan „gyávának” nevezte őt. Annak a gépnek a másodpilótája pedig a mostani, végzetes katyni utazás kapitánya volt. Épp ezért nem lep meg senkit az események miatt újra a figyelem középpontjába került Katyn című film kiváló rendezőjének, Andrzej Wajdának a francia Le Monde számára adott interjúja, amiben azt mondja: „Meg kell tudnunk, hogy az ő utasítására döntöttek-e a leszállás mellett? Hogy vajon az államfő kockáztatta-e az összes utas életét?”

Lényeges dolog, hogy megtalálták a gép fekete dobozait – úgymond „jó állapotban”. A vizsgálatok folynak. Lehet, hogy segítségükkel megoldódik a talány. Az április 10-i katasztrófa okainak tisztázása az állam érdekében áll. Azonban az igazság közzététele – bármi legyen is az – akár nehéz is lehet, mivel az alkotmány betűjének megfelelően a tragédia pillanatától könyörtelenül ketyegni kezd a választási óra. A választás lebonyolításáig az állam első embere a szejm elnöke lett. Az elnökválasztást máris kiírták, mégpedig június 20-ra. Amennyiben szükségessé válik, a második fordulót jú lius 4-én tartják.

Íme, a nemzeti gyász észrevétlenül választási kampánnyá alakult. A gyász idején a lengyelek úgy viselkedtek, mint öt esztendővel ezelőtt, amikor a lengyel II. János Pál pápától búcsúztak, vagyis méltósággal, tisztelettel, fájdalommal, az elhunytak és családjaik iránti hatalmas szolidaritással és megértéssel. Csupán egyetlen, ugyanakkor rendkívül fontos és messzemenően jelképes esemény zavarta meg átmenetileg a magunkba mélyedés és a szomorúság emelkedett légkörét: a döntés arról, hogy Lech és Maria Kaczynskit a krakkói Wawelben temetik el, ott, ahol a lengyel királyok és nemzeti hősök nyugszanak. Szempillantás alatt felforrósodott a levegő, hiába tartott még a gyász. Aztán, amikor sorban érkeztek haza Lengyelországba a nemzetiszín lobogókkal letakart koporsók tucatjai, megint elcsendesült minden, noha egyértelmű, hogy ez a döntés (a családé és az egyházi vezetésé, bár a mai napig sem tisztázott, ki mondta ki valójában a végső szót) egy új, mély megosztottság árnyát vetíti előre. Igaza van Wajdának, aki a kevesek egyikeként rögtön a döntés után nyilvánosan ellenezte azt, a már említett Le Monde-interjúban pedig kijelenti: „Kaczynski államfő érdemeit már most annak optikáján keresztül ítélik meg, hogy Lengyelország királyai közé temették el. Innentől mindenki aWawelre fog hivatkozni.”

A helyzet ugyanis az, hogy egészen tragikus haláláig Lech Kaczynskinak rossz volt a megítélése, inkábbmegosztott,mint egyesített. Tudta, hogy nem túl népszerű, és ezért hosszasan fontolgatta, hogy elinduljon-e ismét a választáson. Az „igen”-t még csak ezután mondta volna ki. Számos – vele nem különösebben rokonszenvező – kommentátor egyenesen azt gondolja, hogy az elnök azért invitálta a lengyel állam annyi kiváló képviselőjét a repülőgépe fedélzetére, hogy ezáltal növelje jegyzési indexét a médiában és a választási küzdelemben.

A katasztrófa néhány másodperc alatt mindent felülírt. Az elnök egy csapásra áldozattá vált (vagy ahogy hívei fogalmaznak: „mártírhalált halt”), a napokig húzódó gyászünnepségek során a médiában kizárólag dicsérték és piedesztálra emelték. Mi több, a részvéttel és együttérzéssel átitatott lengyelek tömegesen keresték fel virágokkal és mécsesekkel előbb az elnöki palotát, majd végeláthatatlanul hosszú sorokban várakoztak, hogy leróhassák kegyeletüket az elnöki pár koporsói előtt. A látvány mindenkit megérintett, a felvételek az egész világsajtót bejárták.

Kétségtelen, hogy ez komoly politikai tőke is egyben. Legalábbis semmi kétsége sincs efelől Jaroslaw Kaczynskinak, az elhunyt államfő ikertestvérének, a jelenleg legerősebb ellenzéki párt, a Törvény és Igazságosság (PiS) vezetőjének. (A PiS több neves képviselőjét veszítette el a tragédiában, csakúgy, mint a baloldal.) Ezért április 26-án – az utolsó napon, amikor még megtehette – bejelentette indulását a közelgő elnökválasztáson. Az erről szóló nyilatkozatában olyan hangot ütött meg, amire tőle számítani lehetett. Ez a tónus bizonyosan meghatározza a választási kampány előttünk álló heteit, a lengyel politikai színteret pedig hosszabb távra kétfelé osztja, ami a választás kimenetelén is túlmutat. A nyilatkozatban ugyanis Jaroslaw Kaczynski világosan leszögezi: „Kötelességünk teljesíteni, amit Ők örökül ránk hagytak. Együttműködésre hívom mindazokat, akik folytatni kívánják a szmolenszki tragédia áldozatainak művét, akik azt akarják, hogy az igaz Lengyelország és az igaz lengyelek egyszer s mindenkorra felemeljék fejüket. Tartsunk össze – Lengyelországért.” Ezzel kijelölte a határvonalat az „igaz” és a „nem igaz” lengyelek, az „őszinte hazafiak” (akik életüket áldozták a katyni erdőségben) és a hazafiságukat elhagyó személyek, a „szolidáris” Lengyelország és a „liberális” Lengyelország, a „valódi” és a „nem valódi” lengyelek között.

A meghúzott védvonalak arra engednek következtetni, hogy bár a kampány rövid lesz, mégis brutálissá fajulhat. A gyász idején elhalkultak a viták, s úgy tűnik, hogy a politikusok továbbra is megmaradnak ebben a csendességben. A publicisták azonban már belevetették magukat a harcba, és nyilvánvaló, hogy a választási kampány logikája a politikusokban is fel fogja gerjeszteni az érzelmeket, ami küzdelemre sarkallja őket. Új lendületet nyer a katasztrófát megelőző hónapokban zajló lengyel–lengyel háború, a két legnagyobb politikai erő – a PiS és a liberális Polgári Platform (PO) – közti viszály. Jaroslaw Kaczynski jelölése, életútja, alapvető jellemvonásai, amihez a tragikus körülmények további megerősítésként szolgálnak, szinte biztosan a „fivérem művének befejezése” típusú, egyfajta messianizmus felé fogják hajtani őt. Ez a mű pedig egy esetleges győzelem esetén visszavezethet a „IV. Köztársaság” felépítésének koncepciójához, amit a PiS koalíciós társaival egyetemben megpróbált ráerőltetni az államra, amikor kormányon volt, azaz 2005 és 2007 között. Ezzel akkor kettészakították az országot, és jó időre tartósították a békétlenséget.

Huszonhárom jelölt száll ringbe a június 20-i választásra, de túlnyomó többségük „egzotikus” résztvevő, aki csupán él az alkalommal és az eséllyel, hogy politikailag is létezzen. Egy részük már a második küszöbnél, a nyilvántartásba vételnél elbotlik majd, amihez százezer támogató aláírást kell összegyűjteni és bemutatni. De a maradék sem fog emlékezetes szerepet nyújtani ebben a kampányban, ahol a két „nehézsúlyú” rivális, vagyis Jaroslaw Kaczynski és a PO színeit képviselő Bronislaw Komorowski feszül egymásnak. Komorowski nem sokkal a tragédia előtt megnyerte pártjában az őt indulásra feljogosító előválasztást, április 10. óta viszont különösen nehéz, háromszoros feladatot kell betöltenie: ő egy személyben a PO jelöltje, a szejm elnöke és az államfői teendőket ideiglenesen ellátó személy. Az a tény, hogy az egyik induló a tragikusan elhunyt államfő bátyja, aki ikertestvére művének folytatására hív fel, baljós előjel az összes többi jelölt számára, ideértve a hangsúlyozottan párton kívüliként kampányoló Andrzej Olechowski egykori külügyminisztert. Sajnos minden arra mutat, hogy a harc törvényszerűsége ezúttal is maga alá gyűri a megbékélés és a legfontosabb lengyel kihívásokkal való szembenézés szükségességét. Ez utóbbiak helyett ismét a „patrióta Lengyelország” és az „európai Lengyelország” jövőképe csap össze, a nemzeti vízió a külvilág felé nyitottabb elképzeléssel.

A felmérések tanúsága szerint Komorowski számíthat a végső győzelemre, jóllehet nem olyan nagy arányúra, mintha vetélytársa a megboldogult Lech Kaczynski lett volna. Az ikertestvérek közül – mint az régóta közismert – épp Jaroslaw a mozgatóerő, az elképzeléseket kidolgozó stratéga és az ügyesebb politikus. Kiegészítésként most még friss szelet is foghat a vitorlájába: a lengyelek nyílt, oly bőségesen megnyilvánuló rokonszenvét halott testvére, annak népszerű felesége és legközelebbi munkatársai iránt.

A Polgári Platform tökéletesen tisztában van ezzel, ezért a párton belül néhányan hangoztatni kezdték, hogy a megváltozott körülményekre való tekintettel újfent mérlegelni kéne a népszerű Donald Tusk miniszterelnök indulását, aki korábban elhárította jelölését. Tusk azonban, valószínűleg helyesen, nem engedett a nyomásnak, így minden maradt a régiben: a Polgári Platform jelöltje változatlanul Bronislaw Komorowski.

Mit tesznek majd a lengyelek június 20-án? Melyik elképzelést részesítik előnyben? Kitartanak a történelmi múltnál, sajnálkozva a „katyni áldozatok” felett, vagy lesz merszük előre is tekinteni, a jövőre gondolni, Európa és nem csak Lengyelország mellett elkötelezni magukat? A megrendítő próbatételt megélt nemzet, amelyet csaknem két héten át a gyász mélységes mély traumája sújtott, most érdekes választás elé kerül. Jaroslaw Kaczynski Lengyelországa ugyanis egy meglehetősen zárkózott állam lenne a külvilág felé a „IV. Köztársaság” elképzeléséből ismert belső megosztottsággal és konfrontációval. Komorowski elnöksége ellenben a kifelé nyitott, szomszédaival együttműködő, liberális, vagyis az állampolgároknak a „hogyan akarunk élni?” megválasztását felkínáló ország képét sejteti. Az utóbbi napok és hetek tragikus körülményeit figyelembe véve a döntés egyáltalán nem könnyű, s nem is annyira természetes, amilyennek korábban tűnt. Valószínűleg csak a két legesélyesebb jelölt közti záróviták billentik határozottan valamelyik irányba a mérleg egyik serpenyőjét, s talán még a második fordulót sem lehet eleve kizárni. Mit fognak választani a lengyelek? –ez érdekes és fontos kérdés tágabb térségünk szempontjából is, hiszen a lengyel elnöki poszt nem „sóhivatal”. A Lengyel Köztársaság feje elég széles jogosítványokkal bír. A választás után élhet is velük.

A szerző a Varsói Egyetem Európa Központjának professzora, volt diplomata, publicista

Fordította: Tischler János

Százméteres nemzeti zászlót feszítenek ki Poznan polgárai május 2-án, a nemzeti zászló napján