Egy új Kutas
Illetve segítség mindig van, csak nem biztos, hogy használ. Tudom-e, hogy ő mért jár ide, kérdi halkan, s nem tolakodás van benne, hanem valami keserű, maró bizalom, mintegy a halálos sértettség furcsa üledékeként. Azért jár ide, mert mindennek a tetejébe kendermérgezést kapott, nyilván nem a növény maga, hanem a sok vegyi szar, meg impregnálás, amivel a kenderárut lekezelik. Azóta nem múlik el neki, viszket és kifakad, kellemetlen szagú, és az inggallért összetrutyizza, nem részletezi.
Ne részletezze, mondom. Ő ráadásul nem is régóta Kutas, mondja, s hogy ez milyen név szerintem. Jó név, mondom. Minden név jó, ha jól viselik.
Hát, ebben ő azért vitatkozna, mondja, mert neki nem jött be sajnos. Az előzőnél ugyan jobb, de ez nem bizonyít semmit. Annyit, hogy ha megfeszül, se lehet az embernek nem ugyanabba a folyóba lépni. Hogy a láb a szar, vagy a folyó, azt ő most már végképp nem tudja. Ez is igaz, az is.
Láthatom, ő egy teljes értékű, de vézna testalkatú ember, erős szemüveggel, nagy fülekkel, amolyan szúnyogalkat. Bizonyára ezért is alakult neki egy ekkorka pálya az életében, kisembernek amilyen alakulhat.
A hidegburkolóság révén járt, még az elvtársi időkben, a DDR-ben. Egy kicsit meg is tanulta a nyelvet, főleg szakkifejezéseket, meg ami kellett, sör, kolbász, Bunsen-égő, már bocsánat, egyszerű ember nem cifrázza, pár szóból megérti egymást. Másrészt nem érezte magát olyan lenézettnek, futottakmégjózsinak, mint itthon. Valahogy németül nem lehet lenézni, nem gondolom? Törődni se törődtek vele, de nem is nézték le.
Ennél a jó élményénél fogva 2000 táján megint kiment. Egy kifejezett rendes, szociálisan kifogástalan embernél dolgozott, ráadásul szerették, ezt így megmondhatja szerénytelenség nélkül. Aztán pont ebből lett a baj.
A baj az ő megszólítása volt, akár hiszem, akár nem. Karl-Marx-Stadtban ez nem volt probléma, de a Brunner és Sohnjánál kezdettől fogva műsorszám volt az ő neve. Mindjárt megértem, nem szaporítja a szót, annyit mond, hogy Kulesch.
Kulesch, kérdezem értetlenül.
Pontosan, escéhával, az anyja szentségit. Mert a régi, vagyis hát az eredeti neve neki az, hogy Kulesch. Ebből következik, hogy ha bajorban valaki megszólította, akkor mit mondott? Hát azt, ugye, hogy Kulesh úr, vagyis, lehet röhögni, azt, hogy Herr Kulesch. Ő meg ott állt, a szűk 150 centijével, a véznaságával, és mindenki röhögött, és tulajdonképpen ő is röhögött, még tizedszerre is, mi mást csinálhatott, de valahogy mégse tudta megszokni. Vágta a jó pofát, de belül marta az a sok herkules, megmondja kereken, nem tudott mit csinálni az önérzetével.
Úgy képzeljem el, még az üzletbe is bevették volna, a főnöke, a Brunner megmondta, neki megér egy magasabb órabért is, hogy az ő Joschkáját, amikor csak akarja, Herr Kuleschnek hívhassa. Mert amikor ezt kiejti a száján, halálosan, megállíthatatlanul röhögnie kell, és ő szeretne röhögve élni és meghalni, dolgozott eleget az életében. Ha csak meglátja a Herr Kulescht, már tör föl a jókedv belőle, ami az élet vize, bolond lesz hátat fordítani ilyen lehetőségnek.
Herr Kuleschnek, mint csendestársnak, összevissza annyi lenne a dolga, hogy megy vele kocsmába, anyagért, istentiszteletre, bárhova, és ha a főnök úr int, szépen bemutatkozik, meg esetleg, ha kedve van rá, pózol kicsit, meregeti a muszkliját, ilyesmi. Herr Brunner még egy rá csináltatott bőrnadrágot is beígért, ami nagy pénz és nagy tisztesség egy csóró magyar hidegburkolónak.
A kollégái majd megvesztek, úgy irigyelték, de lényegében vele örültek, mármint ha ő tényleg örült volna. Megivott még két vadászkeserűt, és hazament. Lefeküdt, szerencsére alsó ágyon aludt, és a sok pénzre próbált gondolni, meg a Brigi lakodalmára, de sehogy se tudott elaludni. Kiment az udvarra, nézett föl a tintafoltos szép bajor égre, és folyt a könnye a tátott szájába. Sose érzett még ilyent, az édesanyja otthonkája zsebébe vágyott, hogy ott legyen ő valami kis piszok, egy szem meleg tökmag, és ki se jöjjön onnét, amíg világ a világ. Addig állt így, ebben az érzelmi viharban, amíg elhatározta, reggel fölmond.
Keresett valami kifogást, halálesetre hivatkozott, még aznap összecsomagolt, hazajött. AMargó nem hatódott meg, biztos volt benne, hogy az ura csinált valami nagy kárt vagy eltolást, és kirúgták. Ő meg tagadott, hogy nem így volt. Na, ha nem így, akkor hogy? Szóval a felesége addig szekálta, amíg csak bevallotta neki, hogy mi történt, mért is jött ő haza egyik pillanatról a másikra.
A Margó először nem értette a dolgot, aztán rettenetesen összevesztek, hogy hogy volt képes hazajönni egy ekkora mázli elől. Végül sírtak mind a ketten, a Margó suttogva ordított, hogy nézd meg, odaát alszanak a gyerekeid a kilógó seggükkel, hát ki vagy te, hogy a szaros önérzetedet a családod elé helyezzed? Ő hiába mondott bármit, hiába motyogott, hogy hát itthon is van munka, meg hasonlókat, az a kis puha egyetértés, ami volt az ő életükben, az tönkrement.
Ráadásul a Margó reggel elmondta az anyjának, estére tudta a falu, úgyhogy ő ahova csak ment ezentúl, mindenhol röhögtek rajta. Ahol meg nem, ő úgy érezte, hogy röhögnek, vagy arra figyelt, hogy röhögnek-e, lényeg a lényeg, egy ősz és egy tél alatt tönkrementek az idegei, orvosilag is meg emberileg is.
Megmondta a Margónak, hogy ennek az anyja az oka, ahogy annak is, hogy neki vén fejjel névváltoztatási kérelmet kellett beadnia a többgenerációs családjával.
Annak meg, felelte a Margó hidegen, annak meg éppenséggel ő az oka, hogy a Margó bölcsődei fi zetéséből élnek hónapok óta, amiben volt igazság, őt már nem hívták sehova dolgozni, ahova meg hívták, nem ment, röhögőkhöz nem.
A nemröhögők is röhögtek. Erre neki egyre jobb lett a füle. Mert nemcsak röhögéssel lehet röhögni, hanem a legnagyobb komolysággal is. Az meg, amit az ember lába alatt talajnak mondanak, az csak tollpihe, lepkenyál, egy tüsszentéstől kint vagy az űrben, akár élsz tovább, akár nem.
A hivatalos levelet a Feri postás hozta házhoz, na, megjött a papírod a névváltoztatáshoz, herkules, mondta, és nevetett. Ő meg ült ott, végül kibontotta, konstatálta, hogy mától Kutas Józsefnek hívják, aztán, a saját maga számára is váratlanul, fényes délután fölakasztotta magát az istállóban, illetőleg a garázsban.
Ilyen hülye volt, illetve van, mert a Margó épp jött haza a bölcsődéből, és mivel rosszat sejtett, mint mindig, hátrajött, és az utolsó pillanatban szerencsésen levágta őt. Sajnos viszont a kötél nagyon megbosszulta magát ezzel a rohadék kiütéssel.
Egyébként tudom, mi a slusszpoén?
Az, hogy az ő Margója, effektív levágási célzattal, már akkor eldugott egy kést a garázsajtó fölé, amikor olyan nagyon összevesztek.
